Könnyű hajnali szeretkezés megfakadt szaga száll a szobában. Jó hallani a halk mosolygós duruzsolást zuhany előtt, a nap első sugarai simítják a takarót. Tudom, hogy volt ez másképp is, de ami most van, az a jó, higgyétek el nekem. Csak szeressétek egymást, a többi nem számít. A folyosón a szétrugdosott fociban majdnem felbukok: már nincs is rajta eredeti bőr, teljesen leolvadt az a játék hevében. Visszagördítem halkan a cipős polc alá. Mennyit dekáztunk vele! Gyerek, felnőtt, unoka. Aki játszik: mind gyerek. Olyankor nincs is felnőni idő. Jó lenne most is emelgetni picit, csak a móka kedvéért, de nem akarok zajt csapni ezen az áldott reggelen, mikor végre nem fáj sem a derekam, sem a térdem. Nem is emlékszem, mikor voltam ilyen nagyon könnyen.
A novella írója Kiskartali Judit.
A gyerekszobának résnyire nyitva az ajtaja. Nem bírom megállni, hogy ne nézzek be rajta. Apró nyálcsepp gördül a szájak szegletében. Szusszannak a testek, máshol jár a lélek. Milyen tiszták a vonások! Már nincs benne született önzés, még nincs benne felnőtt kapzsiság. Maradjatok meg mindig ilyennek! Tegnap érkezettek.
A konyhában meglát a macska – ijedten hátrálni kezd. Hej, Cirmi! Legorombítanálak, hát így kell fogadni engem? Áh! Annyi éven át hű kicsi szolga voltál. Emlékszel, mikor együtt fogtuk az egeret a kukoricásban? Vagy amikor megmentettelek a szomszéd dühétől! Fel akart koncolni, mikor rákaptál a tojáslopásra. Nagyvonalúan a héját nekünk adtad! Azt bezzeg hazahordtad, csak a fehérje-sárgája kúszott a bendődbe valahogy félúton hazafelé, Cirmi, te! Na, nyugodj már, te jószág! Majd kiesnek a fekete gombbá nőtt szemek – ki érti ezt az ijedőst.
Jólesne egy kávé. Tudom, tudom, a vérnyomás miatt nem szabad. A régi zacc illata az orromba szalad, mint egy hívás a temetett múltból. Reggeli előtt? Ebéd után? Disznóvágáskor? Egy cukorral? Tej vagy tejszín? Legyünk rá elegen, a közös kicsi bűn ölelő meleg medencéjében. Úsznak az emlékek a fekete lében… a fejemben.
Az udvaron a madarak szavalnak versenyt. Mennyi erő, mennyi szépség lakik a tavaszban! Föld alatt motoz giliszta, amott a túrás emelkedik – korán kelt a vakond is. Rügyek hallják a nyílás hívását, de még félnek a váratlantól, tartanak egy bumerángnyi téltől. Kicsi szellő jár közöttük: mintha épp azon beszélgetnének, hogy melyikük is kezdje a sort. „Menj te!” „Én nem! Majd ha ő elkezdi!” Sustorognak, mint lányok szoktak szombat este. Aztán mikor a kabátkák alól kibomlanak a szoknyák, édes illatú virágukkal ajándékozzák meg a szépre szomjazót.
Hívnak.
Miért?
Engem?
Hova?
El.
Hogy itt ennyi volt.
Hosszú a centi, mutatja, amit kaptam, pedig ni! Túl gyorsan elrepültek a rovátkák az évek szalagján.
Köszönöm, hogy élhettem.
Kezdjétek el ti is.
Kiemelt kép: Shutterstock
