Két kezemen nem tudom megszámolni, hogy hány éve akarom megenni azt a doboz süteményt, ami ott van a konyhaszekrény legtetején. Könnyedén elérem, még csak a sámlira se kell felállnom. Már tizenéves koromban lehagytam mindenkit a magasságommal. Néha, amikor nincs jobb dolgom, leveszem a fehér dobozt, újra és újra megvizsgálom a tartalmát. Van benne rengeteg mézeskalács, gyönyörű színes mázzal a tetejükön. Megpillantok pár darab linzert, a személyes kedvencemet, a hókifliről pedig ne is beszéljünk. Már kívülről fújom a listát, hogy melyik süteményből hány darab van a dobozban.
A novella Pápai Liza írása.
Ezek isérdekelhetnek
Mindig ugyanarra a sorsra jutunk. Az édességek visszakerülnek a szekrény tetejére, én pedig éhen maradok. Kávét nem merek inni, mi van, ha a szervezetem nem bírja el azt a sok cukrot és koffeint? A reggelimet apró falatokban fogyasztom el, a testemnek elég sokk volt aznap felébredni. Maga a gondolat is halálra rémiszt, hogy kilépjek az utcára, de hónapokkal ezelőtt minden nap azt vártam, hogy mikor szakad rám a ház teteje. Évekig hullott rám a vakolat, sokszor a szemembe potyogtak a darabok, vagy jól fejbevágtak. Idővel megtanultam járni a folyamatos földrengés közepette, mégsem menekültem el. Elképesztően izgalmas volt az egyensúlyozás, soha nem tudtam, hogy melyik irányba kell megtennem a következő lépést.
A lelkesedésem nem csökkent. A testemet számtalan csúfos zúzódás borította és annyira felkavarodott a gyomrom, hogy napokig alig erőltettem le valamit a torkomon. Az sem tudott eltaszítani, hogy rendszeresen magamra maradtam az otthonomban.
Sokszor ültem a bejárati ajtó előtt a doboz süteményemmel és vártam, hogy valaki átlépje a küszöböt. Ekkor tanultam meg, akinek soha nem volt otthona, az elhagyatott házzal is beéri, a remény pedig a legkegyetlenebb fegyver, ami valaha létezett.
Az egész nyaramat a hálószobám ablakában töltöttem a macskáimmal. Amíg ők madarakra vadásztak, én minden éjszaka imádkoztam a holdhoz, hátha megesik rajtam a szíve és az irányomba küld egy pusztító vihart. Amikor a háztető végleg beomlott, szakadó esőben ébredtem. Az imáim meghallgatásra kerültek. Mindent világosan láttam, a víz elmosta a vakolat darabokat és a port, felfedve minden rejtőző titkot. Egy csontvázzal találtam szembe magam, az ágyhoz láncolva. A borzasztó felismerés akaratlanul is cselekvésre késztetett. Az utolsó cseppnyi erőmmel megragadtam a süteményes dobozt, kirohantam a házból és néztem, ahogyan az épület lassan a darabjaira hullik.
Azóta új helyre költöztem a süteményes dobozommal, aminek sokáig nem mertem levenni a tetejét. Féltem, hogy kinyitom és nem találok majd benne semmit, ami régen ott volt. Rettegtem, hogy elkéstem és meg kellett volna ennem, amikor lehetőségem volt rá. Minden más odaveszett az előző otthonomban. Nem tértem vissza a tragédia után, viszont azóta szedegetem a vakolat darabokat a hajamból. Amikor reggel kikelek az ágyamból, nem remeg a padló, de én készen állok arra, hogy kihúzzák alólam a szőnyeget.
A gyomrommal azóta sem sikerült békét kötnöm. Semmi más nem jár a fejemben, minthogy mennyire enni akarok, azonban hiába éhezek, a szervezetem mindent elutasít, amit adok neki. Annyi rothadt dolgot etettem meg vele a múltban, hogy mostanra egyáltalán nem bízik bennem. Őrület lenne olyasvalakitől ételt elfogadni, aki megmérgez és kiéheztet. A gyomrom folyamatosan emlékeztet, hogy a cukormáz a poshadt ízeket is el tudja fedni, én pedig teljesen odavagyok az édes ízkavalkádért.
Végtelenül rémisztő felébredni nap mint nap anélkül, hogy rád akarna szakadni a plafon. Semmi hitelesség nincs a tudatban, hogy este sértetlenül fogsz ledőlni az ágyadba, és hiába égeti meg a forró tea az ajkaid, hiába vágtad meg a kezed zöldségszeletelés közben, ez a legrosszabb dolog, ami történhet veled.
