Nagyszünet van. Kúszok a földön a padok alatt, a térdemmel már nem porcicákat, por macskákat gyűjtök. Almacsutka, zsebkendő cafatok, zsemlemorzsa, egy kis sár. Egész jól néz ki a térdem. Az osztály habzik, mint egy felrázott pezsgősüveg. Mellettem cipők, lábak és néhány lenéző mosoly. Izzadságszag. Lehet, hogy az enyém. Szétpattanok az idegtől.
A novella Janzsó Szilárd írása.
Ezek isérdekelhetnek
Páran észrevették, hogy a padok alatt mászok, előre kitartóan a tábla felé, mint egy béna kommandós utánzat. Kis hülye pöcs. Ez van az arcukra írva. De mással vannak elfoglalva. Rugdalják a cigányt. Mert arra nem méltatják, hogy a nevét üvöltsék, miközben ő nyöszörögve magzatpózban védi a testét a rúgásoktól. – Mi van cigány, sírsz már? – Na beköpsz még egyszer anyádnak? – Ne sírj, cigány! – Lassan haladok, kaptam ma már eleget én is. Nem érzem a fájdalmat. Nem, a túrót nem, de elszánt vagyok, nagyon. Valami féktelen erő visz előre. Lassan, nyugi van, nem vett észre. Óvatosan kimászok a pad alól. Kezem ökölbe szorítva, hátra húzom, összpontosítok, célzok. Egy ütésem van. Ha nem találok, végem. Ha igen, akkor is, de akkor nem olyan hamar. – A vesém, te kis geci, a vesém! Ez a hülye leverte a vesémet, kapjátok el! – A többire nem emlékszem. Sejtem, hogy végződött, de semmi nem rémlik.
Miért nem szóltam, miért nem kértem segítséget? Passz. Gyerek voltam. Vagyis szerettem volna az lenni. Szólhattam volna anyuéknak, egy tanárnak. Nem emlékszem, az is lehet, hogy szóltam. Lehet, hogy szóltam, ők szóltak, aztán ezért ismét jól elpicsáztak. Anyuék mindenben támogattak. Anyu kiállt értem, mindig. Ebben miért nem? Nem tudott róla? Nem beszéltem? Elmondtam és bejött balhézni? Nem tudom. Azt igen, hogy álmomban többször kinyírtam őket. Aztán persze menekültem. Hogy mi elöl? A felelősségre vonás elől, a szégyen elől, az igazságszolgáltatás elől? Vagy csak úgy, mert megszoktam, hogy menekülök. Pedig én csak álmomban voltam geci.
Mintha kitörölték volna ezt a pár évet az életemből. Emlékszem, írtam egy fogalmazást. Sétáltam a csónakázó tó körül és leírtam, amit láttam, hallottam. A tücsökciripelést, a madárcsicsergést, a zizegő faleveleket, a hullámok suttogását, a szél simogatását. De nem láttam. Elképzeltem. Kikapcsolt. Olyan nyugodt volt minden. Emlékszem, anyu segített, együtt néztük át a vesszőhibákat. Ildi néni agyon dicsért. Még évek múlva is emlegette a fogalmazásomat. Ilyenekre emlékszem. Az autóra és a teniszütőre. Magas hangrend, mély hangrend. E i ü ő (teniszütő), a u ó (autó). Meg a salétromsavra. Sőt, petárdához és a csillagszóróhoz kell alumínium por. Meg még egy csomó minden. De az tuti, hogy a stroncium nitrát vörösre színezi a csillagszóró fényét. Másra nem emlékszem. Hatodiktól nyolcadikig jártam a Gotthárdba, de mintha valaki kiradírozta volna belőlem az emlékeket. Nagy, hosszú, üres, gyűrött faxpapír ez az időszak. Pár bőrdarabbal, szakadásokkal az oldalán, vércseppekkel, lila foltokkal. Egy halkan, egyedül nyöszörgő, francos papír. Amikor erről az időszakról mesélek, mindig az van bennem, hogy azért beszélek ennyit, mert én csak a szavakkal tudtam megvédeni magam. Elvinni a balhét, kidumálni, hogy nem történt semmi. Megírni mások helyett a matek házit. Kiállni az osztályért, azért az osztályért, amelyik naponta ütött-vert, vagy ha nem vert, akkor asszisztált hozzá. Valamiért ebből is azt hozom ki, hogy mennyit tanított, mennyit fejlődtem, hogy itt tanultam meg kiállni magamért. Én, aki utolsó előtti voltam a tornasorban, de legalább nem voltam cigány. Még szerencse, akkor a faxpapír egy nagy vérpaca lett volna. Én csak kisebb voltam, meg persze egyedül.
Akkor ütöttem meg először valakit. Meg utoljára. Kicsit szégyellem. Nem is az ütést, inkább azt, hogy visszagondolva milyen jól esett. Hátulról, sunyiból. Én büszke, erős, egyenes fiúktól kaptam az öklöst, szemtől-szembe. Na jó, sokszor négytől egyszerre.
Mászok a padok alatt. Lábakat látok, hangzavar van. Büdös vagyok, izzadt vagyok. Egyedül vagyok. Gyenge vagyok.
Erős vagyok. Erős leszek. Elég erős.
Nem emlékszem az osztályteremre, nem emlékszem a tanárokra egyet-kettőt kivéve. De nem radírral törölték ki belőlem, csak hibajavítóval. Letakarták, mint egy elírást, egy egyszerű hibát. Boldog vagyok. Szép az életem. Szerencsés vagyok.
És akkor szembejön velem a főtéren, mosolyog, bratyizik, megkérdezi, mi van velem és hogy miért nem szervezek osztálytalálkozót. Mert, ha én nem szervezek, nem szervezi meg senki. Na, elmentek ti a picsába!
Kiemelt kép: Pexels
