Figyelem a szomszédot egy ideje. Mostanában furcsán viselkedik. Köszön ugyanis. Eleddig ez nem volt szokása. Négy éve lakunk ebben a társasházban, és bár olykor összefutottunk a ház mögötti parkolóban, vagy a lépcsőház előtt, mikor épp kutyasétáltatásból érkezett vissza, de a mi hangos „Good Morning!”- unkra sohasem érkezett válasz. Talán egy-egy tétova fejbiccentés esetleg, de lehet, hogy ezt csak én magyarázom be magamnak, néha már szinte megsajnálom, olyan magányosnak tűnik. Sosem látjuk vásárlásból hazatérni, szatyrokkal cipekedve a lépcsőkön, sosem jön hozzá senki, leszámítva hétvégi rendszeres látogatóját, egy színes bőrű (nem rasszizmus, csupán ténymegállapítás) 30-as nőt, aki autójával itt terpeszkedik két napig szűkre szabott kis parkolónk kellős közepén, nem törődve áldott szomszédságunk jogos bosszankodásával, midőn kiszorulunk helyünkről a három autó helyét foglaló Hummerje miatt.
A novella írója Majoros Erika.
Szóval Stuart, a szomszéd, aki egy 60-as éveit taposó fehér (szintén nem rasszizmus, puszta tény), ízig-vérig angol. Nevét az olykor véletlenül hozzánk bedobott leveleiből tudjuk, amiért a postást (ki szintén vérbeli angol, hiszen télen-nyáron ugyanabban a rövidnadrágban rója az utcákat kézbesítve a küldeményeket, bár szerintem ez kötelező munkaköri leírás a Royal Mailnél, mármint ami rövidnadrág viselését hóban-fagyban-30 fokban kötelezővé teszi) nem is tudom hibáztatni, hiszen oly ritkán érkezik hozzá levél, hogy fel sem ismeri a lakásszámot, így hát bedobja hozzánk. Egészen pontosan kéthavonta egyszer érkezik hozzá egy gyűrött, viseltes boríték Burkina Fasoból(!), s ez a tény (mármint az „afrikai kapcsolat”) egy egész sor összeesküvés-elméletet szőtt már a fejünkbe Stuart köré.
A férjem szerint Stuart nem más, mint Őfelsége titkolt titkosügynöke, volt MI6-es, aki hihetetlen titkokat őrizve bújik meg egy milliós nagyváros kertvárosi milliőjében, s hétvégi, afrikai barátnője nem más, mint egykori akciója során elveszített legjobb barátja lánya, akit a katonai hunta által megszállt országból menekített ki. De az is lehet, hogy Stuart egy WHO által az országba küldött orvos volt, s lányaként nevelte fel a szüleit vérhasban elvesztett kis teremtményt, ki hálája jeléül öregkora legfőbb támasza. De lehet, hogy Stuart csupán egy könyvelő, ki a zavarosban halászik egy messzi zavaros országban. Vagy csak rendelt egyszer az e-bay-ről különleges afrikai virágmagokat, és azóta minden második hónapban küldik az aktuális promóciós ajánlatot. Ki tudja?! Akár!
Mindenesetre Stuart, ki akár titkosügynök, akár könyvelő, de leginkább csak egy magányát öreg négylábú barátjával megosztó átlagos nyugdíjas, mostanában köszön. No nem hangosan, mosolyogva, ahogy azt az angolok leginkább teszik, inkább csak az orra alá mormogva, félszegen, de jól kivehető „Good Morning!”-gal kommunikál. Próbáltam visszavezetni magamban, mi lehetett az a dolog, ami kiválthatta belőle ezt a forradalmi változást így négy év után, de nem találtam semmi különleges eseményt az elmúlt hetekben. Mígnem tegnapelőtt maga Stuart adta meg a választ a kutakodásomra.
„Hallottalak titeket beszélgetni minap a parkolóban. Németek vagytok, ugye?” – kérdezte tőlünk félszegen, majd választ sem várva folytatta. „Volt nekem egyszer egy német juhászom. A világ legokosabb kutyája. Mindig tudta mikor lehet játszani, ugra-bugrálni, futni a mezőn a bot után, egyszer még az életemet is megmentette, mikor kihúzott a tengerből. De azt is pontosan tudta, mikor kell hallgatni. Tíz éve, mikor a feleségem itt hagyott … Senkivel nem tudtam olyan jókat hallgatni, mint vele. Láthatatlanul volt jelen mindenhol és mindenkor. Néha úgy érzem, most is ott ül az ágyam mellett és vigyázza az álmom.”
Mondanom sem kell, hogy sokkoltak a szavai. Négy év tömény csönd után egyszer csak olyan információáradat zúdult felénk, olyan emocionális túlfűtöttséggel, hogy a Krakatau kataklizma sem lehetett pusztítóbb! Fél másodperc alatt omlott össze minden összeesküvés-elméletünk, minden előítéletünk, és ott állt előttünk Stuart, az ember.
„Neem…Magyarok vagyunk.” – válaszoltuk néhány másodperc késéssel, miután felocsúdtunk taglózottságunkból. „Ááá, magyarok.”- mondta némileg csalódottan, majd folytatta – ” A magyar vizsla is egy igen okos vadászkutya. Volt nekem egy katonatársam, ő mindig azt hajtogatta, ha igazán hű társat akarsz, sose nősülj meg barátom. Tarts inkább magyar vizslát! Ő már csak tudhatta, mert három is volt neki belőlük. Mármint vizslából. Asszonyból egy sem. De mondjátok csak, igaz, hogy a magyar puli és a pumi az két különböző fajta? Én úgy hallottam, hogy….” – és mondta-mondta és kérdezett egyfolytában, míg közösen megmásztuk a három emeletet.
És mi – bár kutyából nem vagyunk olyan jók, lévén cicás család vagyunk, de különben is, kit érdekel a téma?! – válaszoltunk, minden egyes kérdésre. Sőt, még sztorizgattunk is kutyákról, macskákról! Milyen jó is ez az angol nyelv, hogy a helyből „tegezés” egyből közelebb hozza a társalgást. Szóval megtört a jég, beszélgettünk. Van mit bepótolni.
Kiemelt kép: Shutterstock
