– Szerinted… Tudnál engem szeretni? – kérdezte, és úgy nézett rám, mint egy kismacska. De csak egy pillanatig. Utána kihúzta magát, és inkább gyáva oroszlánra hasonlított. Mert oroszlán volt. Hatalmas, jól megtermett férfi, kívül-belül erős. Egy igazi sikerember, akit még soha, senki nem söpört le az asztalról, aki mindig győzött, mindig előre tört, mindig javított a teljesítményén, aki mindig sietett, hogy elérje, megcsinálja, megoldja, véghezvigye. Becsültem. A semmiből jött, gazdag szülők, „jó neveltetés” nélkül. Soha senki nem vezette, most mégis ő vezetett másokat. Azt hiszem, erre született. De hogy meg tudom-e becsülni? Mert a kettő nem ugyanaz: becsülni vagy megbecsülni… Ezen merengtem, mikor feltette nekem ezt a kérdést.
Ács Judit novellája.
1. A kérdés
Amikor eljött a harminckilencedik születésnapja, meghívott a házába, mint már előtte sokszor. Nem rendezett hatalmas partit, nem szerette ünnepeltetni magát, de néhány barátja azért ott volt. Jól ismertem mindet, ötéves ismeretségünk alatt sok időt töltöttem velük. Teljesen átlagos (ha létezik átlagos) emberek. A kedvencem, természetesen, a viccelődő volt. A társaság bohóca.
– Nos? – kérdezte, miután elfogyott a negyedik üveg bor is.
– Nos? – kérdezett vissza Ő.
– Egy éved van hátra. Aztán… jöhet a negyedik iksz. Ritkuló haj, ízületi problémák…
Ő csak mosolygott.
– … és ideje, hogy elkezdjünk piszkálni a család-témával is…
Ő csak mosolygott tovább. Nem volt kedve ehhez a beszélgetéshez, láttam.
Én pedig szintén mosolyogtam. Már nem rezzentem össze a „család” szó hallatán. Legalábbis kívül nem.
Ejtettük hát a témát, hagytuk, hogy elússzon, mint lehulló falevél a folyóban. S még néhány üveggel később mindenki hazament. Indulni készültem én is, csak nem akart vinni a lábam. Tudtam, hogy hazaérek, épségben, felmegyek a lépcsőn, és kinyitom az ajtót a világ legzajosabb kulcsával, amin már rég nem lógnak kulcstartók, minden apró állatkát leszaggattam és kidobáltam. Belépek, és már végig sem nézek az üres lakáson, ami annyira minimál stílusú, hogy bármely lakberendező sírva könyörögne a receptért. A képre sem nézek már rá, a TV mellett. Legszívesebben nem nézek semmire, csak lerogyok a kanapéra, és alszom. És ha végre eljön a reggel, már van mit csinálnom újra.
Nem volt kedvem ehhez. Sokáig jó volt így, de azon az estén úgy éreztem, nem akarom ezt tovább.
Mintha meghallotta volna a gondolataimat, így szólt:
– Aludj itt – aztán hozzátette: – Eleredt az eső.
– Hol alhatok? – kérdeztem.
– Ahol akarsz – válaszolta, tudván, hogy ismerem a házát, és legalább három szoba közül választhattam.
Elbizonytalanodtam. Ezt is megérezte.
– Igyunk még egyet – javasolta, és már töltött is. Nem voltunk részegek, inkább csak elnehezültünk kissé. Én mindenképpen.
Ültem tovább a kanapén, kortyoltam a bort, és próbáltam döntésre jutni. Bár, igazából már döntöttem, csak még nem fogalmaztam meg magamnak.
– Szerinted… – mormogta, és leült velem szemben a fotelbe – Tudnál engem szeretni?
– Szeretlek téged – válaszoltam egyszerűen. Ő pedig csak nézett rám. Rossz válasz, tudtam. Ő is tudta.
Dühbe gurultam, de csak egy pillanatig. Ki ne szeretné? Ki ne rajongana érte? Hát itt lennék én, ha nem szeretném?
Vagy üssem el egy viccel? Nem, ez nem az a pillanat. Ez most fontos neki, és úgy tűnik, nekem is.
Hosszúra nyúlt a csend, de nem engedett, kitartóan nézett sötét szemével. Őt nem lehet félresöpörni. De félt.
– Nem tudom – nyögtem végül. Nem volt jobb ötletem.
Sóhajtott, és végre elengedett tekintete szorításából. Én is sóhajtottam.
Az eső dobolni kezdett az ablakpárkányon. Konkrétan azt dobolta: hü-lye-vagy-hü-lye-vagy.
– Én… – szólalt meg ismét, és a hangja még mélyebb volt, mint lenni szokott. – Öt éve várok. Nem fogok tovább várni.
Azt feleltem, ami legelőször eszembejutott.
– Nem akarok hazamenni.
Fotó: Pexels
2. A múlt
Múlt az, aminek időben vége van. Vagyis az idő folytonos, vége soha nincs, de számomra például vége volt egyszer a gyerekkornak, legalábbis úgy gondoltam. Vége volt annak, hogy otthon laktam, vége volt a főiskolának, vége lett az utolsó szabad nyárnak. Múlt az, ami elmúlt… Vissza soha nem tér.
Nekem pedig két múltam van.
Az egyiket addig számítom, amíg el nem kezdtem dolgozni. Elköltöztem otthonról, és éltem a huszonévesek vidám életét. Jókedvem volt, miért is ne lett volna? Boldog, kiegyensúlyozott családból származom, elégedett voltam az életemmel mindig. Eddig tart tehát az egyik múltam.
A másik múltam ott kezdődik, amikor találkoztam életem szerelmével. Nem ismertem fel elsőre, másodikra se’ nagyon, de utána már kezdtem kapisgálni, hogy igen, ezt az embert „nekem” rendelte a sors vagy az Isten vagy az univerzum. Nem olvastunk egymás gondolataiban, nem éreztünk villámcsapást, amikor megismerkedtünk egy baráti társaságban, de előbbit hamar megtanultuk, és közhely ide vagy oda, rengeteget nevettünk. Vonzódom a bohócokhoz.
Lehet, hogy ő nem is nevetett olyan sokat, csak én?…
Hamarosan megjelent a fogkeféje a fürdőszobámban, a zoknijai a szennyestartómban… Az arca reggelente a másik párnán, a hangja naponta sokszor a telefonban, mert mindent elmesélt, és még este is volt mondanivalója. Meghatározhatatlan, érces hangja volt. Sosem hallottam még ilyet. Sosem untam meg.
Két évvel később pedig megszületett a fiunk. Őt elsőre felismertem. Felismertem, hogy az örök szerelem most érkezett el, és hogy távozni nem fog soha.
Második múltamnak még egy éve volt hátra.
Akkor történt a felfoghatatlan.
Ennek hat éve már.
Közel egy évig megjártam minden poklot. Egyenesen leereszkedtem Luciferhez, és megkérdeztem tőle: Meddig akarsz még kínozni? De voltam Istennél is. Tőle is megkérdeztem ugyanezt.
Ameddig engeded, mondták. És mindketten nagyon sajnáltak.
Hát én engedtem, én csak feküdtem a padlón, és a legenyhébb szellő is visszalökött, ha csak könyékre emelkedtem.
Ne kérdezzétek, hogyan sikerült, hogyan lehetek még itt, mert nem tudom. Nem hagytam, hogy bárki segítsen, végül az jött, akitől a legkevésbé vártam: a hiúság.
Egy napon hasra fordultam, és megláttam magam a földön heverő, összetört tükör egyik darabjában. Egy olyan sötét szempárt láttam, hogy magam is megijedtem egy kicsit. Egy olyan arcot, amire azt mondják: tíz évet öregedett hirtelen. A hajam teljesen megőszült, pedig azelőtt egy ősz szálam sem volt. Az arcomon halványpiros csíkok jelezték a könnyeket, mindenütt. Felemeltem a tükördarabot, elvágta a kezem, de nem is éreztem, csak láttam a lecsöpögő vért, amint végigfolyt a csuklómon, le arra a rohadt drága szőnyegre, amit a gyerek már különben is összefirkált és lekakaózott.
Akkor felálltam. Ha itt kell hagynom e világot, legalább ne legyek ronda. Sajnáljanak csak, mondják azt, ó, milyen szép lány volt pedig!
Ezt a tetves szőnyeget pedig kidobom. A franc fogja tisztítóba hurcolászni, túl nagy és nehéz ahhoz.
Kerestem egy ollót, és nagyjából egy napig vagdostam a szőnyeget, apró cafatokra. Kishíján fel is gyújtottam, de féltem, hogy a ház többi lakója esetleg füstmérgezést kap, vagy kihívják a tűzoltókat, és akkor biztos, hogy bezárnak valahová. Akkor pedig tényleg, valóban végem.
Elköltöztem, és becsomagoltam a múltat egy dobozba. Kivéve a képet, amit a nappaliba tettem.
Ez az én második múltam, csak éppen ez nem múlt. Nincs vége. Összébbment, betuszkoltam egy dobozba, de velem van. Állandóan és örökre.
Mert ez az én boldogságom, és annak nem akarjuk, hogy vége legyen.
Fotó: Shutterstock
3. A jelen
Ott maradtam hát, azon az estén, mellémült, átölelt, és én csendes rémületben elaludtam a kanapén.
Ott is ébredtem, gondosan betakarva. Felültem, és úgy néztem végig a szobán, mintha először láttam volna. Barátságos, nem túl nagy nappali, minden fából van, még a mennyezet is, a padló vidámsárga kővel lerakva, a dohányzóasztal alatt szőnyeg, kicsit sötétebb sárga.
Azon gondolkodtam, milyen nap is van ma. Mikor kell csinálnom valamit. Tulajdonképpen mindegy volt, mert általában hétvégén is dolgoztam. Szombat. Szombat van.
Ekkor belépett, és rámmosolygott.
– Jó reggelt!
– Neked is – mosolyogtam vissza. Nem is volt nehéz.
– Jól aludtál?
– Igen… Kényelmes a kanapéd.
– Ne szokd meg, vannak kényelmesebb bútoraim is – felelte vidáman, szinte huncutul. Mosolyogtam, és próbáltam semmire sem gondolni. Nem is kellett, mert leült a kanapéra, és beszélni kezdett.
– Csináltam neked reggelit. Tojásrántotta. Becsüld meg, mert sosem főzök, persze így nem is állok jót érte. Utána, gondoltam, elmehetnénk valahova, például városnézni, van egy-két kedvenc helyem, megmutatnám neked… – mondta, mondta, én pedig hallgattam.
Élvezettel hallgattam. Csodás hangja volt, egy igazi bariton, nem a pincéből beszélt, nem is orrhangon, hanem mint amikor méhek zümmögnek, egy nagy csapat méh, miközben szállnak virágról-virágra, mintha az öröménekük lenne ez, egyhangú, de mégis változó. Szinte sajnáltam, mikor befejezte a mondandóját, és kérdőn nézett rám.
– Jó – mondtam. – Együnk. De utána haza kell mennem valami ruháért.
– Oké – felelte.
Feltápászkodtam, és átmentünk a konyhába, reggelizni. Láttam, hogy fürkészően néz rám evés közben.
– Finom – mondtam.
– Tényleg?
– Hát…
– Csak az igazat – mondta, tettetett szigorúsággal.
– Hát… Nagyon sós.
Egy pillanatra elkomorodott az arca, de aztán ismét felvidult. Ennyit még soha nem láttam mosolyogni egyhuzamban, mint aznap reggel.
– Szerelmes a szakács – mondta.
Nem volt már gyáva, legalábbis próbálta leplezni. Tulajdonképpen, mit is mondtam tegnap este?
Nem akartam gondolkodni rajta. Semmin nem akartam gondolkodni. Végre jól akartam magam érezni. És nem is volt nehéz.
Reggeli után beültünk a kocsijába, és hazavitt. Csak felszaladok egy váltás ruháért, akartam mondani, ahogy megállt a lakásom előtt, de úgy éreztem, bunkóság a kocsiban váratni. Végül rábíztam a döntést.
– Bejössz?
– Persze – felelte.
Volt már nálam, egyszer-kétszer, filmet nézni, vagy ha elmentünk valahova, mint barátok, előtte bejött egy kicsit. Mint mindenkivel, az összes ilyen alkalom rendkívül kínos volt számomra. Lassan rá kellett jönnöm: hiába költöztem el, utálom ezt a lakást. Pedig minden feltételnek megfelelt, amikor választottam: napos, délnyugati fekvésű, második emeleti, kétszobás, modern. Berendeztem, és úgy véltem, tetszik. De igazából nem tetszett.
Beléptünk, én elöl, Ő mögöttem. Ahogy becsukta az ajtót, felé fordultam, miután levettem a cipőmet. Nem akartam látni a képet, sőt, a nappalit sem. Mielőtt megszólalhattam volna, hirtelen átölelt.
Elvesztem az ölelésében. Semmi, semmi, ismételgettem magamban. Ne gondolj semmire.
Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy forogjon velem a Föld. A válláig értem, így teljesen elmerülhettem, nyitott szemmel sem láttam volna semmit. Kicsi akartam lenni, minél kisebb.
Az illatára koncentráltam. Soha nem értettem, mire mondják, hogy fűszeres illat, de most mintha megértettem volna. Vagy csak a tojásrántotta miatt? Elmosolyodtam, ő pedig érezte.
– Na, mi az? – kérdezte, és elengedett. Muszáj volt poénkodnom.
– Finom az illata, uram. Férfias. Fűszeres. Só van benne, az tuti.
Azonnal kapcsolt.
– Tudod, ki fog neked főzni?!
Felnevettem.
– A kaja házhozszállítás. Megyek öltözni.
A folyosón át bementem a hálószobába, és mint minden nő, két percig csak vizslattam a ruháimat. Szinte mind fekete-fehér.
– Meg ne kérdezd, mit vegyél fel! – kiabálta a konyhából. – Mert gőzöm sincs! Minden jól áll!
Kimentem a konyhába.
– Kérsz kávét? – kérdeztem.
– Igen, köszi. Majd én megcsinálom.
– Jó, én is kérek.
Csak álltam a konyhaajtóban, és néztem, ahogy csészét keres, majd nagy kezével óvatosan berakja a kis, fekete kávéfőző kifolyója alá, végül határozottan megnyomja a gombot. A kávéfőző csattogni kezdett. Ő majdnem hátraugrott.
– Ez mindig ilyen hangos? – kérdezte.
– Ne bántsd a drágámat – feleltem. – Isteni kávét főz. Na meg fel is ébredsz reggel, már a kávé előtt, a hangjára.
A lényegre tértem.
– Mennyi ruhát hozzak?
– Egy hétre valót – vágta rá. Meglepődtem. De legyen!
Megittuk a kávét, és a lehető leggyorsabban összepakoltam egy bőröndbe. Ő a konyhában várt, valamiért nem akart beljebb jönni.
Visszaosontam a folyosón át az előszobába, és hátranézés nélkül kimentem az ajtón. Udvariasan cipelte a bőröndömet. Nevetgélve indultunk le a lépcsőn.
Fotó: Shutterstock
Az egyik kedvenc helye egy romos vár legromosabb fala volt, a várostól tíz kilométerre, egy hegytetőn. Megörültem, mikor megláttam, azt hittem, valami csillogó-villogó bárba fogunk beülni, rálátással a folyóra, és egy vagyont fogunk fizetni két deci limonádéért. Ráadásul összefutunk valami ismerőssel, és arra most nem vágytam.
Ehelyett a hegy felénél leparkolta a kocsit a kialakított útszéli parkolóban, és felgyalogoltunk az ösvényen. Nem vagyok egy túrázós típus, de kifejezetten jólesett a séta. Lábam alatt ropogott az őszi avar, fejem felett csiripeltek a madarak, és saját szuszogásomat is hallhattam, mert egész úton egy szót sem szóltunk. Bárcsak beleláthatnék a fejébe, gondoltam, de még kívülről sem láttam, mert én mentem elöl. Remélem, jól nézek ki hátulról, gondoltam.
Végre felértünk. Kétszáz éves, szürke téglák hevertek mindenfelé, helyenként mohával borítva, nyomokban sem tudtam felismerni a vár néhai formáját.
– Gyere – mondta, és kézen fogott. Elsétáltunk a hegytető túloldalára, ahol két magasabb fal állt. Az egyiket megkerültük, és megláttam a kiugrót, amire fel lehetett mászni. Nem volt könnyű, de ahogy felnéztem, láttam, hogy a fal tetejéről leugrani még nehezebb lett volna.
Leültünk, épphogy elfértünk egymás mellett. Nézelődtem.
Lábunk előtt hevert az erdő, legszebb színeiben pompázott: zöldek, barnák, vörösek megszámlálhatatlan árnyalatai tükröződtek a szemünkben. Felette a kék ég, egyetlen felhő nélkül, és a boldogan ragyogó Nap. A távolban apró, piros tetős házak, és azokon túl, valahol messze, a tenger. A város a hátunk mögött volt, abból nem láttam semmit, de azt látom éppen eleget.
Milyen kevés is elég néha. Egy tökéletes időjárással rendelkező őszi nap.
– Itt szoktál üldögélni? – kérdeztem, mikor már nagyon hosszúra nyúlt a csend. Nem válaszolt azonnal, így felé fordultam. Lábait felhúzva ült, és ő is az erdőre meredt.
– Néha – felelte, továbbra is az erdőt nézve. – De egyre kevesebbszer.
– Sok mindent elértél már – mondtam.
Bólintott.
– Igen. Ismered a múltam. Soha nem volt semmim.
Nagy levegőt vettem. Egész délelőtt azon gondolkodtam, hogy sodorjon-e el Ő meg ez a nap, vagy nőiesen vágjak bele a témába, és rágjam, és rágassam vele is, mint az almahéjat. Döntöttem.
– Mire gondoltál… velünk kapcsolatban?
Még mindig nem nézett rám. Szerintem a lehetséges válaszok garmadáját forgatta a fejében, majd óvatosan ennyit mondott:
– Próbáljuk meg.
Hallgattunk. Elég furcsa randira sikerült, gondoltam.
Éppen előttünk felröppent két madár. Rigófélék lehettek, közepes, fekete madarak. Szálltak, szálltak, egyre feljebb, végül már nem láttam őket.
– Te is ismered az én múltamat – mondtam.
– Nem az a lényeg – mondta, egyszeriben türelmetlenül. – Szeretnék… veled lenni.
Végre rámnézett, egyenesen a szemembe. Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy beletúrjak a hajába, és nem is próbáltam ellenállni.
Két percig kerek volt a világ, ismét.
A következő hetek úgy teltek, mintha felültem volna egy nagy, sötét lóra, ami vágtázni kezdett, és nem tudott megállni. Csak kapaszkodtam, kapaszkodtam a sörényébe, és imádkoztam, hogy le ne essek.
Amikor úgy éreztem, tudok kapaszkodni, élveztem, hogy fújja a szél a hajamat, néha még a tájat is néztem, de minden csak repült körülöttem.
Reggelente bementem dolgozni, és a kollégáim legnagyobb meglepetésére, záráskor eljöttem. Megszokták, hogy évek óta túlórázom. A főnököm, sokat látott, ötvenes nő, egy szót sem szólt. Elképesztően közönyösen tudott viselkedni, de épp ezért szerettem. A munkahely, az munkahely volt a számára, se több, se kevesebb.
Zárás után hangosan üvölttettem a zenét a kocsiban, míg hazaértem – hozzá. Majd folytatódott a pörgés estig, amikor ájultan zuhantunk az ágyba. Egy másodpercet sem hagytam magamnak gondolkodni.
Minden ruhámat átvittem hozzá, másra nem volt szükségem. Végül elcsomagoltam a képet is. Úgy tettem, mintha az is ruha volna, betettem a zoknijaim alá, a fiókba, és éltem tovább. Végre éltem, nem pedig túléltem.
Sablonos, de így igaz.
Azon a kedden is hazafelé tartottam, de még megálltam a pékségnél, kenyérért. Félreálltam a parkolóban, kiszálltam, és becsaptam a kocsiajtót.
Aztán úgy maradtam, egyik kezemben a kulccsal, másikban a táskámmal. Az autóm előtt elhaladt egy kisfiú.
Totyogott még. Szőke haja volt. Nem vettem róla tudomást, szokás szerint, de akkor rámnézett, és ahogy elmosolyodott, látszódtak egérkés fogai.
– Szia! – mondta.
Nem hittem a szememnek. Nem hittem semminek. A hasonlóság döbbenetes volt.
Tompán hallottam az anyja hangját:
– Gyere, hagyd a nénit! Jó napot kívánok!
A kisfiú csak nézett rám, a mosoly leolvadt az arcáról, látta, hogy ezzel a nénivel valami gond van.
Letérdeltem. Tudtam, hogy össze fogok esni, inkább letérdeltem a porba.
A kisfiúnak megfogta a kezét az anyja, és tétovázott. Próbálta eldönteni, hogy a gyerekét akarom-e bántani, rosszul lettem, vagy csak simán hibbant vagyok.
– Minden rendben? – kérdezte végül. – Hívjak segítséget?
Felemeltem a kezem, és inteni próbáltam, hogy ne. Belekapaszkodtam az ajtó kilincsébe, felhúztam magam, és kinyitottam. Bemásztam a volán mögé. A kisfiú elszaladt, egyenesen be a pékségbe. Az anyja még egy aggódó pillantást vetett rám, majd utánament.
Egy történet villant az eszembe. Egyik barátom mesélte, aki tíz évnyi boldog házasság után veszítette el a feleségét.
– Egyik nap mentem az utcán – mondta -, és megláttam azt a nőt. Hajszálpontosan úgy nézett ki, mint ő. Egy az egyben… Odamentem hozzá, és azt mondtam: ne haragudjon… Rámnézett, biztos azt gondolta, őrült vagyok. És esküszöm neked, nem voltam részeg, de még másnapos sem. Semmi!
Akkor nyilván őrült volt. És most már én is.
A rutin nagy segítsége az embernek. Egymilliomodra is sikerült beindítanom a kocsit, bekötni magam, és kitolatnom a parkolóból, úgy, hogy alig érzékeltem, mit csinálok. Kikapcsoltam a rádiót, és mélyeket lélegeztem.
Ez normális, mondtam magamnak fennhangon. Ez teljesen normális. Egy idő után látni véljük azokat, akik hiányoznak. Egyszerűen így vagyunk megalkotva.
Minden rendben, megyek haza, minden rendben.
A rutin azonban nem ment meg a váratlan helyzetektől, ez nagy hátránya szegénynek. Bármikor simán lelassítottam volna, és káromkodva, döcögve megvárom, míg a szembejövő befejezi az előzést. De aznap csak mentem, és már csak a kikerülhetetlen fényszórókat láttam.
A folytatást ITT olvashatod.
