Mikor felébredtem, ők ültek az ágyam mellett. Ők, ketten.
Hirtelen végtelen boldogságot éreztem.
Mert ez csak két dolgot jelenthetett: eddig is álmodtam, vagy most haltam meg. Mindkét esetben együtt lehetünk végre, annyi év után.
A fiam az apja ölében, ülve aludt. A férjem rámmosolygott.
Ács Judit novellája.
– Fáj valamid? – kérdezte halkan.
– Nem, nem, semmim – próbáltam halkan válaszolni én is, de majd’ kiugrottam az ágyból, meg a bőrömből. – Kómában voltam? – kérdeztem gyorsan.
– Nem, balesetet szenvedtél, csak eszméletvesztésed volt, de nagy szerencse, hogy semmi komoly bajod nem lett. Elrántottad a kormányt, az utolsó pillanatban. Nem emlékszel?
– Nem nagyon – mondtam zavartan. – Mikor mehetek haza? – kérdeztem, és a fiamra néztem. Az angyalra, aki csak aludt, békésen szuszogva, épp olyan volt, mint az emlékeimben, vagy a vélt emlékeimben, fogalmam sem volt, de nem is érdekelt.
– Nemsokára.
Hallottam, hogy szakad kint az eső. Éreztem a jellegzetes kórház-szagot, de körül nem néztem. Csak őket néztem. Végtelen megkönnyebbülést éreztem, még egy percig, mert akkor a férjem ismét megszólalt.
– De nem velünk – mondta csendesen.
– Tessék?
– Drágám. Jól vagyunk. Hidd el, rendben vagyunk. Ne törődj ezzel. Legyél inkább te is rendben, oké?
– Mi?! De hát, jól vagyok! Pakoljunk, menjünk haza! – kiabáltam, de a fiam meg se’ rezzent. Megpróbáltam felkelni, de mintha odaragasztottak volna az ágyhoz.
– Nem tudok sajnos ennél okosabbat. Pedig marha okos vagyok, te mondtad egyszer – viccelődött. – Élvezd, amid van… – mondta még tovább is, de a hangja egyre halkult.
Aztán hirtelen rámkiáltott:
– Kelj fel!
Felültem az ágyon, és megláttam Őt. Körülnéztem, de senki más nem volt ott, csak szomszéd ágyon egy beteg.
Szorongva nézett rám, és éppen meg akart szólalni, amikor elborított a tehetetlen düh. Úgy éreztem, nem is fel-, hanem rögtön szétrobbanok.
– A rohadt életbe! – kiabáltam, teljes tüdőmből.
Ő felnevetett.
– Látom, jobban vagy – mondta.
Egy fiatal, kék ruhás nővér szaladt be, aki épp elment az ajtó előtt, amikor kiengedtem a hangom.
– Ó, magához tért? Remek! Ébredezzen csak nyugodtan, jövök majd! – azzal ki is ment a kórteremből.
A haragom elszállt, ahogy beszélni kezdett, és hallhattam zengő hangját. Helyét átvette az elkeseredettség. Pedig már olyan közel voltam, gondoltam szomorúan. Olyan nagyon közel.
„Jól vagyunk”, idéztem fel, amit a férjem mondott. „Legyél inkább te is rendben, oké?” Nem, nem oké. Rohadtul nem oké.
Ő közben elmondta, hogy valóban elrántottam a kormányt, és szerencsémre bokroknak ütköztem, pontosabban átgázoltam rajtuk a kocsival, és bár bevertem a fejem, de nagy bajom nem esett. Kicsit még vizsgálgatnak, azután hazamehetek.
– Mikor jöttél be? – kérdeztem, teljesen feleslegesen.
– Hát, mivel nem értél haza amikorra vártalak, és nem is tudtalak felhívni, keresésedre indultam. – a pékség nem volt messze a házától. – Hamar megtaláltalak.
Meglepődtem. Keresésemre indult?
– Tudtam, hogy valami baj van – mondta még egyszerűen. – Á, ott a dokid! – kiáltott fel, amikor megint elment valaki az ajtó előtt. Felpattant, és gyorsan kiment utána.
A mellettem lévő ágyon fekvő beteg ekkor felém fordult. Már az előbb észrevettem, hogy ketten vagyunk a szobában, most láthattam, hogy egy öreg, apró, nagyon ráncos nénike a szobatársam.
– Ez a nagy ember egész éjjel itt ült, kedvesem. Egyetlen egyszer sem ment ki. Becsülje meg.
Ó, az idős nénik, és az ő jótanácsaik!, gondoltam bosszúsan. Azért udvariasan megköszöntem, amit mondott.
Egy órával később mehettünk haza.
Csendben ültünk a kocsiban, néztem, hogy kúsznak le az esőcseppek az oldalsó ablakon. Semmiről nem volt kedvem beszélni, senkivel. Pedig már a telefonom is csörögni kezdett, hívtak a kollégák, barátok, hogy mi van velem. Hihetetlenül gyorsan terjedt a hír, hogy kórházba kerültem.
Lenémítottam a készüléket, és csak ültem tovább, szintén némán.
Ő sem szólt egy szót sem, de derűsen vezetett. Örült, hogy jól vagyok, örült, hogy hazavihet. Értékelnem kellett volna, hogy valaki örül, hogy hazavihet engem.
A ház előtt kiszálltunk, és a megszokott módon az ajtóhoz mentünk. Beléptem, levettem a cipőmet, közben kicsit megszédültem. Azonnal elkapott.
– Csak lassan – mondta szigorúan. – Szerintem pihenj le.
– Igen – feleltem fáradtan. Egyből bementem a hálószobába, még a kórházat sem mostam le magamról. Levettem a ruháimat, és hálóingben bebújtam az ágyba.
Azonnal elaludtam. Szerencsére nem álmodtam semmit, az agyam kikapcsolt, a testem regenerálásával volt végre elfoglalva.
Mikor felébredtem, friss kakaóscsiga várt az éjjeliszekrényen. Gyerek módjára imádtam a kakaóscsigát. Felültem, és már tömtem is be a számba.
Benyitott. Mosolygott, de láttam, hogy nagyon fáradt. Egész éjjel fent volt miattam, és gyanítottam, azóta sem aludt. Életemben először láttam borostásan.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Jól, köszi. És a kakaóscsigát is köszi – feleltem tele szájjal.
– Szívesen.
– Te is aludj – mondtam. – Jól vagyok, tényleg.
Nem kellett kétszer mondanom, már vetkőzött is, és bedőlt mellém az ágyba.
– Nagyon aggódtam – mondta, miután elhelyezkedett. Közben a plafont nézte. Mikor a saját érzéseiről beszélt, csak ritkán nézett a szemembe.
– Tudom – mondtam, és igyekeztem nagyon kedves lenni, bár zúgott a fejem.
– Emlékszel egyébként arra, ami történt? – kérdezte.
– Nem igazán.
Néztem, ahogy lecsukódik a szeme. Sötét haja élesen elütött a fehér párnától. Nagyon jóképű, gondoltam. Micsoda szó ez, gondoltam azután. Jó a képe. Több volt már ennél számomra. Sokkal több, mint egy helyes pasi. Arcvonásaiban nyugalomra leltem, a szépség már csak a ráadás volt.
Ahogy elaludt, felkeltem, és végre lezuhanyoztam. Kényszerítettem magam, hogy felöltözzek, és hosszú idő után először, teret engedtem a gondolataimnak.
Fotó: Pexels
Hazamentem, és kinyitottam a dobozt.
Kiáramlottak belőle az emlékek, amik a tárgyakhoz tapadtak. Egy csörgő. Kopottra forgattam már. Egy zsebkendő, rajta egy telefonszámmal, mert éppen akkor romlott el a telefonom, amikor megismerkedtünk. Elmosolyodtam, mert sok-sok régi vicc és móka jutott eszembe.
Nem tudtam sírni. Mintha elfogytak volna a könnyeim.
Miért, miért jöttek vissza hozzám? Biztos csak a sokkos elmém szórakozott velem. „Légy rendben, oké?” Lehet, hogy ezt igazából én üzentem magamnak. Hiszen nem éreztem magam olyan rosszul az elmúlt időszakban.
Minden erőmmel próbáltam racionálisan állni az eseményekhez, és az érzéseimhez, de nem nagyon akart sikerülni. Mikor már úgy éreztem, körbe-körbe járok, becsuktam a dobozt. Visszatettem a helyére, és visszamentem Hozzá.
Még aludt, nem kellett magyarázkodnom. Bár, döbbentem rá, még soha semmiért nem kellett magyarázkodnom. A kapcsolatunk nem kért magyarázatot, semmire, semmiért. Amint kiléptem a múlt árnyékából, minden pehelykönnyűvé vált.
Egy héttel később, ebéd közben, így szólt:
– Arra gondoltam, rendeznénk egy összejövetelt. Áthívjuk a megszokott csapatot.
– Jó ötlet – feleltem. – Rég volt már ilyen.
Szombaton át is jöttek a barátai, sőt, én is meghívtam a kedvenc kolléganőmet. Egész délelőtt főztünk, bevásároltunk jó néhány üveg bort, és vártuk a vendégeket.
A kolléganőm érkezett meg először. Csodálattal nézte a nagy házat, a színes, barátságos berendezést.
– Örülök, hogy itt laksz – súgta. Járt a lakásomban néhányszor, és mindig felrótta nekem a fekete-fehér bútorokat.
– Én is – feleltem vidáman.
Kedvencem, a bohóc érkezett másodikként. Ahogy megismerkedett a koléganőmmel, láttam, mennyire tetszik neki. Egész este le nem vette róla a szemét. Valami furcsa érzés, szinte féltékenység legyintett meg. Elkönyveltem, mennyire hülye vagyok, és beszélgettem tovább a többiekkel.
A beszélgetés a biciklikre terelődött, és Ő meg akarta mutatni a régi kerékpárját, mert az egyik barátunkat érdekelte.
– Nagyon jó bringa – mondta. – Semmi baja, csak ezt a könnyebbet ki akartam próbálni, és annyira bevált, hogy a régit már nem is használom. Pillanat, és jövök.
Bement a hálószobába, ahol a kulcsokat tartottuk. Két perc is eltelt, mire visszajött. Komor arcot vágott, de gyorsan eltüntette.
Az este további része jól telt, a bicikli elkelt, a bort megittuk, éjfél után csuktam be az utolsó vendég után az ajtót.
Lerogytam a kanapéra, mellé.
– Jó kis este volt – mondtam. – Már hiányzott.
Nem válaszolt. Ismét komor arcot vágott. Megijedtem.
– Mi a baj?
– Bementem a kulcsért a hálószobába. Emlékszel?
– Igen.
– Leejtettem. A fiókba. Egyenesen a zoknijaid közé.
Várt. Várt, de én nem kapcsoltam.
– És?
– Tudod, én szeretlek. Vagy nem tudom, hogy tudod-e, megérted-e, felfogod-e. Elfogadom a múltadat, mert mást nem tudok tenni. Nagy elvárásaim sincsenek, úgy érzem. De a titkolózást, azt ki nem állhatom.
– Mindenkinek lehetnek titkai – nyögtem.
– Így van. Neked és nekem kicsit sok is van. De nem tudom úgy rakosgatni a jövőnk darabkáit, hogy nem látok néhány darabot. Mert akkor azokat nem tudom hova illeszteni. Érted? – mérges volt. Én pedig végre rájöttem: megtalálta a képet.
– Értem – mondtam szomorúan. Jaj nekem. Most mit csináljak?
– Mondhattad volna, hogy ki akarod rakni. Megbeszéltük volna. Vagy, hogy nem akarod kirakni, az is rendben van. De a zoknik közé dugni?!
Úristen, tényleg. Végiggondolva amit mondott, tényleg baromságnak tűnt az egész. Fogalmam sem volt, mit tegyek.
– Én…
– Te nem tudom, hol élsz. Melyik korban. Nem tudom, mit gondoljak. Nem akarok, nem is tudok senkit pótolni. Ezt tudom neked adni, amit az elmúlt hónapokban adtam. Megkérdeztem, tudsz-e engem szeretni, emlékszel?
Hogyne emlékeztem volna.
– Azt hittem, tudsz. Azt hittem… Áhh – legyintett. Talán még soha nem láttam ilyen dühösnek. Felálltam. Semmit nem tudtam mondani, semmivel nem tudtam a helyzeten javítani.
– Te ezt egyszerűen nem tudod megérteni – mondtam tompán. Aztán megbántam, de már mindegy volt.
Kimentem az ajtón, taxiba ültem, és hazamentem.
Úgyis rég feküdtem a padlón, épp itt volt az ideje, gondoltam ironikusan.
Addig a cselekvés éltetett, most már az sem. Életemben először betelefonáltam a munkahelyemre, hogy nem tudok bemenni dolgozni.
Mindent elvesztettem. Nagy boldogságot, kis boldogságot.
De kis boldogság volt-e? Mérhető egyáltalán a boldogság? Mondjuk egy tízes skálán?
Ha megöregszem, ha egyáltalán sikerül megöregednem, hogyan fogok erre visszagondolni? Két évig nagyon boldog voltam, hat hónapig meg kicsit boldog?
Baromság.
Eltelt majdnem egy hét, és én semmit nem csináltam, még a telefont sem kapcsoltam be. Aztán valaki kinyitotta az ajtót, kulccsal.
Hallottam, ahogy megkönnyebbülten sóhajt.
– Nem nyírtam ki magam – mondtam, próbálva oldani a hangulatot. Nem reagált.
– Visszahoztam a képedet – mondta síri hangon.
– Gyere – mutattam a szőnyegre. – Van itt még hely.
Egy pillanatig azt hittem, elmegy, de végül lefeküdt mellém. Immár együtt néztük a plafont és a fehér csillárt. Elvettem tőle a képet, és felemeltem. Kicsit rekedt hangon sikerült megszólalnom.
– Ez itt a fiam. Egy éves a képen. Ő pedig a volt férjem. – mondtam a nyilvánvalót. – Nagyon szerettem őket, és örökre szeretni fogom őket, legyenek bárhol is.
– Világos – morogta.
– Azt hittem, vége az életemnek – folytattam. – Azt hittem, vége mindennek. Aztán… megismerkedtem veled. De féltem. Évekig rettegtem, és hagytam, hogy az úgysem-kezdetű mondatok győzzenek felettem.
Most már minden figyelmét rám összpontosította.
– Próbáltam megfogalmazni, mi az, amiért jól érzem magam veled. Egész héten ezen küzdöttem, na meg azon, mennyire elszúrtam. Lehet, hogy predesztinálva vagyok a boldogtalanságra?
– Nem – vágta rá.
– Nagyon sajnálom egyébként – mondtam.
– Ugyan… Túlspiláztam.
– Az is biztos.
Halványan mosolyogtunk.
– És? Mire jutottál? – kérdezte. A végére akart járni. Elege volt, és én nem is hibáztattam ezért.
– Szeretlek – mondtam a csillárnak.
Legalább egy percig hallgattunk.
– Arra gondoltam – szólalt meg aztán -, hogy a kisebbik vendégszobából dolgozószobát csinálnánk neked. Nem mintha azt akarnám, hogy otthon is dolgozz, de akkor lenne saját részed, vagy hogy mondjam… Odatehetnéd a cuccaidat.
Elgondolkodtam.
– Csak egy falat kérek – feleltem. – Egy polcos falat.
– A cipőidnek? – ugratott.
– A könyveimnek, te…
Fotó: Pexels
A lakást eladtam. Hittem és bíztam, és nem hiába.
Csináltattunk egy nagy faliszekrényt, ahová felpakoltam a megmaradt könyveimet, néhány csecsebecsét, amit sajnáltam kidobni, és a dobozomat is.
Végül elővettem a képet, és hosszas mérlegelés után középtájra állítottam. Fakerete passzolt a bútor világos színéhez.
Aztán gyakorolni kezdtem.
– Ez itt a fiam. Egy éves a képen. Az pedig a volt férjem. Sajnos, már nincsenek közöttünk.
Nagyjából kétezerszer mondtam el ezt a mondatot. Addig mondtam, amíg már nem lábadt könnybe a szemem. Addig mondtam, amíg nyugodt hangon végig tudtam mondani. Addig mondtam, amíg elcsendesedett a vihar.
Hihetetlen, de élhettem tovább. Rendben leszek.
1.A jövő
Úgy hittem, bezárultak a kapuk. Az ajtók, az ablakok, de még a fotocellásak sem nyílnak már ki előttem.
Próbáltam őket feszegetni, kicsit mindig beljebb dugtam a kezem – hiába.
Most úgy hiszem, már kicsit jobban kinyíltak, ha behúzom a hasam, éppen átférek. Persze a dobozomat viszem magammal, olyan lett már nekem, mint egy testrész, de igazából nem is akarom elveszíteni, vagy letenni valahol. Ha nem fér át az ajtón, visszatolatok, és várok. Jön velem.
Néha rajzolok, sőt festek rá valami szépet, pedig nem vagyok nagy tehetség, olykor rá is mosolygok, persze csak halványan, mert nem tudok teljes szívből örülni annak, hogy velem van.
De, mint rendes szerv, nem nyaggat, csak ott van, ha kell, amiért hálás vagyok.
Belekarolok a jövőbe, hogy együtt menjünk, mindegy, hová.
Szeretem.
Szerettem, vagy megszerettem, nem tudom. De nem is számít.
Az első részt ITT elolvashatod!
Kiemelt kép: Shutterstock