Vézna, beteges gyerek voltam, nem igazán kerestem mások társaságát. Barátaim a fejemben léteztek. A lakótelep kicsiny játszóterén ősi kincsek után kutattunk, kalózokkal ütköztünk a hánykolódó tengeren, várakat építettünk, melyeket ádáz csatákban védtük meg. Így teltek a nyaraim.
A novella Zircher Péter írása.
Tizenkét éves lehettem, amikor valóságos csoda történt. Anya ápolónő volt a Merényiben és sikerült elintéznie, hogy megkapjuk a kórház nyaralóját egy hétre. Kacagva lobogtatta a borítékot. Ederics! Már nem is reméltük, hisz évek óta hiába próbálkozott. Igaz júniusra kaptuk meg, a vakáció első hetére, de a Balaton, az akkor is csak Balaton.
Ezek isérdekelhetnek
A suli izzasztó utolsó napjait lehűlés követte. Hideg szél fújt, sokat esett. Melegítőben ültünk a hűvös nyaralóban.
– Menj ki játszani, Marcikám – mosolygott rám apa, amikor már a kártyázást is untuk.
Szó nélkül vettem fel a focicsukám – bár focizni nem szerettem, a cipőt apától kaptam.
Kiléptem az udvarra, körbejártam a telket. Csak a szél süvített. Épp visszamentem volna, amikor az utca közepén megláttam a sötét hajú fiút. Idősebb volt nálam, sápadt, beesett arcú. Engem figyelt. Terepszínű bakaruhát, bakancsot viselt, oldalán széles bozótvágó kés lógott. Elindultam felé, egészem a kerítésig, arcom a rácshoz nyomtam.
– Te is nyaralsz? – kérdeztem olyan magas hangon, hogy az engem is zavarba hozott.
– Gyere ki! – mordult rám. – Nem bánod meg.
Körbenéztem, de se apa, se anya nem voltak a közelben. Nyeltem egy nagyot. Nem tetszett ez a mosolytalan srác. Lassan megkerültem a kerítést és a kapun át kiléptem az utcára. A fiú gyors mozdulatokkal előttem termett, kezet nyújtott.
– Sötétség kapitány a nevem.
– Marci vagyok – pislogtam.
Megragadta kinyújtott tenyerem. Kellemetlenül erős fogása volt.
– Küldetést teljesítek, de szükségem van egy társra – közölte.
– Miféle küldetésről van szó? – kérdeztem bizonytalanul.
– A Fekete-kastély titkos átjárójához tartok.
Megborzongtam. Olvastam a kastély rémisztő múltjáról. Sötétség kapitány észrevette riadt tekintetem, és rátett még egy lapáttal.
– Látom hallottál a halálesetekről – vigyorgott – kísértetjárta, elátkozott hely. De éjfélkor megnyílik az átjáró.
– Az átjáró? Átjáró hová?
– Hova? Hát a másvilágba – komorodott el.
A kapu felé kezdtem araszolni.
– Sajnos engem nyolc után már nem engednek ki.
– Betojtál? – nézett a szemembe.
Az orromat kezdtem vakarni, mint mindig, ha zavarban voltam.
– Ami azt illeti… Be. – súgtam.
– Akkor te vagy az emberem! – fogta meg a vállam. – Én is félek. Aki eddig azt mondta nem fél, az nem is jött el, hiába vártam éjfélig. Nagyképű ficsúrok! – köpött egyet a porba.
Fotó: Pexels
Tetszett, ahogy beszélt, mintha a félelmem is enyhült volna.
– Hogy jutunk be? Azt olvastam erdő, sűrű gaz, bokrok veszik körül.
Legyintett.
– Ismerek minden ösvényt.
Előhúzta kését, megforgatta a levegőben. Egy kósza napsugár megcsillant pengéjén.
– Ilyened van?
A fejemet ráztam.
– Ez mire kell? – néztem ijedten.
Nevetett.
– Jól jön, ha mégis a bokrokba gabalyodnánk.
Alaposan végigmért.
– Hozok neked egy kisebbet. Ki tudsz szökni tizenegy után?
Bólintottam.
– Hozz lámpát! – kiáltott vissza, miközben eltűnt a környező utcákban.
Hamar besötétedett. Enni nem tudtam. Anyu megtapintotta a homlokom, lázas vagyok-e. Korán elköszöntem tőlük.
A szobám ablakán másztam ki. Sötétség kapitány már a kapuban várt.
– Azt hittem te sem jössz – motyogta. Hosszú, csontnyelű bicskát nyomott a kezembe. Pont olyan volt, mint apa vadászbicskája.
Hangtalanul haladtunk előre. A kastély kerítésén lehetetlen volt átmászni, de hátul találtunk rajta egy kisebb rést. Átkúsztunk rajta. Az összegabalyodott gaz meg bozót sűrűbb volt, mint gondoltam. Sötétség kapitány szorgalmasan dolgozott, törte, taposta, kaszabolta az összekuszálódott ágakat. Igyekeztem utánozni. Lassan haladtunk így is. Majd egy órába telt, mire bejutottunk a kastélyba. Ruhánkat itt-ott felhasították a gallyak. Éppen éjfélt ütött, amikor Sötétség kapitány megállt.
– Most várunk.
– Mire? – súgtam.
– Míg egyikünket szólítják.
Nevettem volna, ha nem látom komoly tekintetét. A küzdelmes bejutás annyira lefoglalt, hogy elfelejtettem félni. De most elnehezült a lábam, szívem kalapálni kezdett.
– Hallgasd csak! – emelte fel mutató ujját.
Valóban, hang hallatszott. Furcsán, mintha a távolból jött volna.
– A szél fütyül?
– Ez nem szél – rázta a fejét. Majd csalódottan hajtotta le üstökét. – A te nevedet mondják.
Nesztelenül álltunk. Visszhangosan, de egyre kivehetőbben hallatszott:
– Marci! Marci…
Remegni kezdtem. Óvatosan tettem néhány lépést előre, majd visszanéztem, de Sötétség kapitány eltűnt. Forogni kezdett a világ. Látásom elhomályosult, a kastély falai összemosódtak. Elájultam.
Anya karjaiban ébredtem, apa is ott térdelt mellettem, a kezemet fogta. Öleltek, csókoltak.
– Hogy jutott eszedbe ide jönni? Miért szöktél ki? Tudod, mióta keresünk? Nem hallottad, hogy szólongatunk?
Csak mosolyogtam. Utoljára még magam elé képzeltem Sötétség kapitányt. Láttam, ahogy elismerően szalutál, majd katonásan távozik.
