A piros ajtó

Izzadtan riad fel, reflexből görcsbe rándulnak az ujjai a takarón. Felülni nincs ereje, csak tapogatni a kemény matracot maga körül, és biztosítani magát arról, bárhonnan is zuhant bárhova, már talajt ért. Puha ágyban fekszik, az ébresztő két órával később szólal majd csak meg, a hajnal még nem tört magának utat az éjszaka sötétjébe. Kontrollálatlanul liheg, kapkodja a levegőt. Egy újabb rémálom.  

Hónapok óta törnek rá nyugodt éji pihenéseire a tudat szörnyei. Nem sok különbség van köztük, szinte semmi. A feketeség, a kapkodás, a tehetlenség újra és újra kényszerítik, hogy átélje azt a pillanatot, amikor megállt a szíve. Egyszer álmodta csak, hogy víz alatt van, fuldoklik, nem kap levegőt. Ugyanúgy csapkodott, kavart a kezével ösztönösen a vízben, hogy feljebb jusson. Sikerült is neki, a fény alatt bukkant ki, tüdejét elárasztotta az életbentartó levegő. Megkönnyebbült tőle, jobban érezte magát, bármilyen ijesztő is volt az álom.

De ezek a képek nem jöttek többé. Mintha az agya megtiltotta volna, hogy megkönnyebbüljön. Nincs bocsánat, mintha ezt üzente volna saját magának. És ő ezt meg is értette. Így maradtak a zuhanás sikításaival fűszerezett mélyrepülések, a nyomás a mellkasában, és a sikertelen kapkodás valami megfogható kapaszkodó után. 

Végül felül az ágyon. Bármit is álmodott, bárhogy is érzi magát, így is, úgy is fel kell kelnie. Van még két órája, pont elég, hogy kényelmesen megmossa, megszárítsa csatakosra izzadt haját, mielőtt elindulna dolgozni. Mert azt muszáj. A pszichológusa szerint a rutin dolgok segítenek visszatérni a rendes kerékvágásba. De ő nem érezte magát jobban. Nem érezte magát sehogy. Ürességet érzett, mintha egy búra alatt mozgott volna, minden tompán szűrődött be. Mostanában kevesebbet sírt, már csak naponta párszor, és ezeket a pillanatokat is jól tudta leplezni, vagy sikerült megállítania, amíg nyugodt, magányos helyre nem ért, ahol szabadon engedhette ki könnyeit. Ezek a sírások sem hoztak különösebb megkönnyebbülést, pedig eleinte azt hitte, hogy idővel kifogynak a könnyei, és így a bánata is elvékonyodik, mint az ökörnyál.

Reménykedett, hogy meg-megcsillan rajta a fény, és ha nem figyel, belesétál, az lágyan, csiklandósan és ragadósan beborítja, de pár pillanat alatt le tudja majd seperni az arcáról. De nem így lett, csak rutinszerűvé vált.

Kicsit jobban figyelt, több vizet ivott, hogy legalább a feje ne fájjon, ha már a menetrendszerű zokogásokat megszüntetni nem tudta. 

Kezében a gőzölgő teájával bámulta az éledező várost, ami valójában egyáltalán nem volt ott. Nem látszott belőle semmi. Fehér, mindent lemattító köd vette körül a házát. Egy-két szomszédos háztetőn kívül nem látott semmit. Érdekes, mintha a saját életének allegóriája lett volna ez a színtelen, eltünedező nap. Kilép majd ebbe a sűrű homályba, ismert utakon viszi majd a lába, eljut oda, ahova el kell jutnia, de valójában semmit nem fog látni, nem fog tapasztalni a világból, mindig csak az a pár méter tisztul majd ki, amerre éppen megy. 

A nap hát így, ilyen kedvetlenül és szürkén hömpölygött tova, minden izgalmat és meglepetést nélkülözve. Hazafelé menet megállt a pékségben kenyeret venni. A borostyánsárga utcákra kiáradó friss kenyér illata kicsit mindig megölelte. Jó volt ebben a puhaságban lenni, átadni magát ennek az ismerős érzésnek. Talán ez az egyetlen dolog, ami ha nem is vidította fel igazán, de elkönnyítette egy pillanatra a súlyokat, amelyek a mellkasát nyomták. Ebben a mámoros illatfelhőben lépdelt a tér felé álmodozva, szinte hóbortosan. Így nem vette észre, hogy egy körfalba ütközik. Szinte szó szerint nekiment valaki hátának, annyira nem figyelt semmire. Elnézett jobbra, elnézett balra, de a tér ezen bejáratát teljesen leblokkolta a tömeg. Az előtte álló hölgy, akinek nekiment, hátramosolygott rá. 

– Én már úgyis indulok – mondta, és átadta a helyét, mintha csak furakodott volna, nem pedig csak elbambult volna menet közben.  

A tömeg aztán megmozdult, és valahogyan előrepréselte őt, akit egy újabb tehetetlenség nyomott a fal első sorába. Állt vállt vállnak vetve rengeteg ismeretlen ember között, szinte görcsösen markolta a még meleg kenyeret, és igyekezett láthatatlanná válni. A személyes kontakt ilyen mértékű sokkja odaszögezte a kör szélére. Szüksége volt pár pillanatra, amíg felfogta, mi is történik. Mit is lát, hova került. 

A téren egy kisebb csoport állt félkörben a szobor előtt, amiről a teret elnevezték. Félkör közepén ketten ültek csupán, egy fiú gitárral, és egy másik egy dobozon. Mellettük nők, férfiak álltak énekelve, tapsolva. A szavakat nem értette, nem magyarul szólt a dal. A csoport és az őket néző tömeg alkotta kör közepén pedig egy nő táncolt.  

A tömeg alkotta fal visszaverte a hangokat. A gitár latinos dallamot hallatott, lassan eljutottak a tudatáig a közös ének szavai. Talán spanyol, de nem merte volna kijelenteni, nem volt biztos benne. Mindenesetre éles, szinte sirámos hangok törtek fel a torkokból, érdekes tekervényességgel, mégsem szomorúan. A dobozból egyenletesen áradt a basszus, és az alapritmus zaja, amelyre megannyi kéz csatlakozott, felerősítve annak lüktetését.

Akik a félkörben álltak, valójában együtt lüktettek ezzel a ritmikával, nem csak álltak, hanem hullámoztak a zenével. Tenyerük hol puhán, hol élesen csattant, egyek voltak mind, mégis felfedezte, hogy egyesek más-más ritmust tapsoltak. Ennek ellenére nem szétesett összevisszaság töltötte be a teret, hanem szabályos kavalkád. Néhányan mellette szintén tapsoltak, igyekezve felvenni ugyanazt a ritmust, több-kevesebb sikerrel. Csodálkozva pásztázta végig az embereket, ahogy mindannyian érdeklődve, mosolyogva követték ezt a szokatlan eseményt.  

A bámészkodókat fürkészve tévedt a szeme a középen táncoló nőre. Nem volt rajta semmi különleges. Kicsit bővebb szoknyát viselt, de nem tűnt jelmeznek. Ehhez a zenéhez valami fodrosbodros, színes darabot képzelt volna, de csak egyszerű, fekete, A-vonalú szoknyát viselt, egy ejtett vállú fekete felsővel. Ha nem táncolt volna, és ősz helyett tavaszban jártak volna, azt gondolhatná, munkából jön hazafelé, talán egy irodából, vagy tanításból iskola után. Semmi különleges nem volt a ruháján, talán csak a cipője, ami élénk pirosan virított a lábán. Még ebben a narancssárga őszesti lámpafényben is látszott, hogy ez a cipellő piros. Rikítóan, hangosan piros. A nő éppen csak lépegetett, mozdulatai összehangoltak voltak, ahogy jobbra-balra lejtett a zenére.

A gitár húrjai egy bonyolult dallamot játszottak, az ének most elhallgatott. Kéz emel, leejt, de nyoma sem volt benne annak a tehetetlenségnek, amit ő maga érzett. Aztán újra énekelni kezdtek, és a nő egyre határozottabb lett. Forgott, lépett, nem lehetett máshová nézni. A piros cipők sűrű kopogással jártak a tér kövén, olyan gyorsan, hogy ő maga visszafogta a levegőt, mintha attól félt volna, ha kiereszti a lélegzetét, megzavarja a lendületet. A kezei lágyan köröztek saját teste körül, olyan kecsességgel, amit még sosem látott élőben. A dallam felívelt, majd zuhanásba kezdett, a nő pedig újra forgott, tapsolt, és végül egyértelmű kijelentésként pontott tett mozdulatai végére a piros cipővel. 

Csend lett. Mindent átható csend, ő pedig egyre csak a nőt bámulta. Egyik keze az égben, a piros cipő határozottan szorította magát a talajhoz, a nő pedig úgy nézett ki, mint egy fa, aki elmozdíthatatlan, megkerülhetetlen. Megkerülhetetlenül létező, teret akar magának, és nem enged abból, hogy ott áll. Megszűnt az idő. Nézte, nézte, hogy lehet valaki ennyire határozott, de mégsem ijesztő. Hogyan lehet valaki ennyire magabiztos abban, hogy van? Ő csak azon gondolkodott hónapok óta, hogyan tudna eltűnni. Hogyan léphetne be abba a semmibe, ami mindig hívta, hogy csatlakozzon hozzá. Hogyan szűnhetne meg egyik pillanatról a másikra úgy, ahogy azt a másik tette. Erre itt áll valaki egy kör közepén, melynek nagy részét idegenek alkotják, és kijelenti magáról, hogy létezik, miközben meg sem szólal.  

A taps és az éljenzés visszarántotta a jelenbe. A tömeg boldogan ujjongott, mindenki szélesen mosolygott. A csapat egy újabb dalba kezdett, a gitár húrjai ismét megpendültek, és doboz újra megadta a ritmust. Most egy pár ment ki a kör közepére, keringtek egymás körül a legnagyobb egyetértésben, alkalmazkodva, másolva egymás mozdulatait, de sosem olvadtak össze, nem értek egymáshoz. Mégis egyek voltak, ezt valahogy érezte. Karjuk hol a fejük felett, hol lent, a pár nő tagjának a csuklója lágy ívben körözött, míg elért a feje fölé, aztán vissza a csípejéhez. Cicáztak egymással, veszekedtek, csatogott a lábuk a kövön, mégsem látszott semmiféle széthúzás. Csak két külön individuum együtt, egy egységben.  

Nem bírta nézni. Eszébe juttatta a másik visszavonhatatlan hiányát. Elindult jobbra, amerre amúgy is ment volna, ha nincs ez az attrakció. Egy fiatal lány menet közben mosolyogva egy szórólapot nyomott a kezébe.  

– Az első óra ingyenes! Mindenkit szeretettel várunk! 

Ő csak tompán bólintott, elmotyogott egy reflexszerű köszönömöt, és a kihűlt kenyerét szorongatva átverekedte magát a tömegen, ki a szabadság felé. A papírlapot begyűrte a zsebébe, és levegőért küzdött. Fojtogatta az élmény. Hogy lehetnek ennyire szabadok? Hogy lehetnek ilyen vidámak? Hogy lehetnek ennyire… élők?! 

Hazaérve ledobta a kenyeret az asztalra, lerúgta a cipőjét, és egyenesen a fürdőbe ment. Forró zuhany, egy bögre tea, és alvás. Ennyi volt a terv, semmi több. Boldog tudatlanság, még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy a túloldalon a zuhanás rémálma várta. 

De aznap éjjel valami más volt. Halk lüktetés hatotta át az álmot, és puha kezek tartották meg a hátát, amikor azt hitte, a semmibe zuhan.  

Az ébresztő keltette. Nem volt különösebben kipihent, de egy kicsivel jobban érezte magát. Az álom sem volt túlontúl izzasztó, így zuhanyoznia se kellett, csak felöltöznie, megennie a reggelit, és elindulnia dolgozni. A köd felszállt, sápatag napsugár köszöntötte, miközben a munkahelyére sétált. Most üres volt a tér, furcsán, kongóan üres, csak páran siettek át rajta, feltételezhetően munkába, ahogy ő maga is. Egy pillanatra megtorpant ott, ahol tegnap beszorult a tömegbe, és újra felidézte az esti élményt. Mintha csak egy tévképzet lett volna, nem valóságos, nem igazi, csak délibáb. Kirázta a hideg, kezét sietve dugta zsebre. Ujjai beleütköztek a gyűrött papírba. Lassan húzta elő, mintha nem hinné el. Kisimította, és most először rápillantott.  

Flamenco 

Ez állt rajta. Jelentsen ez bármit is. Helyszín, időpontok, telefonszám. A megadott hely egyáltalán nem volt messze a lakhelyétől, sem a munkahelyétől. Persze, persze. A gondolattól szinte felkacagott, újra összegyűrte a cetlit, de végül a közeli kuka helyett mégis inkább a zsebébe rejtette el. 

– Jót tenne. Kipróbálna valami újat. Talán meg is szeretné. 

Pont ezt nem akarta. Megszeretni. Hogy nem lehet ezt érteni? 

– Ez nem valaki. Ez egy program, egy aktivitás. Nincs veszítenivalója. 

Miért kell a pszichológusának ennyire jónak lennie? A gondolatolvasást büntetni kellene. 

Vagy csak ennyire ismeri. Végtére is már vagy egy éve jár hozzá, nyilván tud róla egy-két dolgot. Hogy hogyan gondolkodik, mit érez, mit hogyan fejez ki. El kellett neki mondania azt a napot, mert mindig valami kirívót keresnek. Már olyan unalmas ugyanazt ismételgetnie, hogy nincs semmi változás, minden ugyanolyan, hogy muszáj volt. Persze rögtön ráharapott. Ő, táncolni. Micsoda röhejes ötlet! 

– Próbálja meg. Legalább gondolja át. 

Sóhajtott. Persze. Átgondolja. Mint mindent. Jó ideje nem csinál semmi mást, csak átgondol. Sokra ment vele. Ez a másikat nem hozza vissza, de őt meg lassan az őrületbe kergeti. Azért bólintott, de többet nem szólalt meg már az aznapi ülésen. 

Amikor kilépett a rendelőből, kihajtogatta a papírlapot. Valamiért nem hagyta nyugodni. Talán az álmai, a lüktetés, ami azóta se szűnt meg. És a puha kezek. Honnan kerültek oda? Ezeket nem mesélte el az időpont alatt. Valami kell, ami csak az övé, nem lehet mindig mindent kiadni. Fél óra múlva keződik egy kezdő kurzus. Útba esik. Mi baja lehet? 

Nem döntött igazán. Mostanság a döntéshozás nem volt erőssége. A lába vitte, vagy láthatatlan kezek taszigálták oda, sose tudja már megmondani. Így vagy úgy, ott állt a piros ajtó előtt. Már csak be kell mennie. 

Fotó: Mihály László

 

Kiemelt kép: Pexels

Folytatás itt.