Az első rész itt olvasható.
– Ha flamencóra jöttél, jó helyen jársz!
Összerezzent a vidám hangtól. A lány a térről, aki a szórólapot adta. Ellépett mellette, és kinyitotta az ajtót.
– Erre, mutatom az utat! – és már szaladt is fel a lépcsőkön. Ő csak állt ott, tétován és nézte a lépcsősort. Most menjen be? Ezer éve nem volt emberek között. Még az arctalan tömeg is leblokkolta, nem egy olyan hely, ahol valószínűleg beszélgetnie is kell! A lány visszalépett felé a lépcsőn. – Gyere bátran, jó lesz!
Jó. Mióta nem jó? Most volt az évfordulója. Nem ismerte már ezt a fogalmat. Mint egy általános iskolai osztálytárs. Tudod a nevét, hogy létezik, talán azt is, van-e férje, gyereke, de nem láttad már olyan régóta, hogy az se biztos megismernéd-e, ha előtted állna.
Érezte magán a lány furcsálló tekintetét, úgyhogy belépett az ajtón. Nem szerette, ha bámulják. Mindig úgy érezte, hogy valami különös van rajta. Talán már megint sír, csak nem veszi észre. Nem szerette, ha kérdezik, nem szerette, ha faggatják, nem szerette megosztani a gyászát mással. Úgyse értenék. Úgyse érdekel senkit sem.
Elindult felfele a lépcsőn. A terem ajtaja nyitva állt. A lány hangosan, vidáman köszönt a bentlévőknek. Nem voltak sokan, vele együtt heten lettek. Negyede talán annak a tömegnek, amit a téren látott. Azt hitte sokan lesznek, mindannyian itt tobzódnak majd. Mindenki kedvesen köszöntötte. Egy nő a nevét kérdezte. Tompán válaszolt, és csak utána jött rá, hogy a fekete szoknyás, piros cipős nő áll vele szemben. Kicsit zavarba jött ettől. Most annyira más volt, kedves, nyitott, érdeklődő. Újra kérdezett valamit, de ő annyira befeledkezett a felismerésbe, hogy nem értette a kérdést. Motyogva visszakérdezett.
– Hoztál magaddal cipőt?
Hideg veríték futott végig a gerincén. Cipőt? Semmit sem hozott. Magát hozta, úgy, ahogy volt, a ruhában, amiben dolgozni ment, aztán el a pszichológusához, aki rábeszélte erre. Ő nem készült. Nincs cipője. Nincs szoknyája. Nincs semmije.
Zavartan megrázta a fejét, érezte, ahogy a kétségbeesés felkúszik a torkán. Ha most el kell mennie, többet nem jön vissza.
– Nem baj, abban a dobozban találsz szerintem méretet magadnak. De először úgysem fog kelleni, zokniban leszünk.
Nyelt egyet, bólintott. Zokniban. Zoknija van. Abban jött. Akkor nem kell elmennie.
Levette a cipőjét, akkurátusan felrakta a cipőtartóra, ahová a többiek is pakolták a sajátjukat. Úgy tűnt, vegyes a társaság. Volt, aki nagyon otthonosan mozgott a teremben, mint a lány is, aki felhívta a lépcsőn. De volt, aki ugyanolyan bizonytalanul ácsorgott a terem sarkában, vagy ücsörgött egy széken, vizespalackkal a kezében vagy a cipőjét rendezgetve a szék lábánál. Minden bizonnyal ők is kezdők. Ettől kicsit jobban érezte magát, levette a kabátját, felakasztotta, a táskáját és a pulóverét egy székre pakolta le. Halk zene csendült a hangfalakból, mindenki helyet keresett magának a teremben, szembe a tükörrel. Ő a hátsó sorba állt be, hogy jól lássa a tanárt, de amennyire lehet, eltűnjön saját maga elől is. Aztán elkezdtek bemelegíteni.
Eltelt másfél óra. Kétszer is érezte, hogy sírva fakad, annyira nehezen ment, hogy a kezét és a lábát koordinálja. Nézte, ahogy a többiek is küzdenek. A lány már biztosan régóta járt, könnyedén mozgatta ellenkező irányokba egyszerre kezeit, lábait. Ő maga úgy érezte a talajon állni is most tanul meg. Mintha sose állt volna még egyhelyben, úgy igazán, földbe gyökerezve, de tudatosan. Mozdulatai darabosak, nehézkesek voltak. Az egyik pillanatban haza akart menni, a másikban észre sem vette, hogy repül az idő. A zene lágy, de határozott keretet adott mindennek. A tanárnő pedig biztatóan irányította a mozdulataikat. Sőt, néha ő is elrontott egy-egy mozzanatot, ilyenkor pedig csak nevetett. Nem volt dorgálás, senki nem teremtett le senkit. Rengeteg sikertelenség volt, de valahogy ezt nem bánta, mert úgy érezte, nem is kell bánnia. A végére fájtak a karjai, de jófajta fájással. Meg hát, végre újra érzett valamit. Ez is előrelépés.
Az óra végén mindenki mosolyogva köszönt el egymástól. Megtudakolta az órarendet, megköszönte az órát, felöltözött és ő is elindult kifelé. Az ajtó mellett a faliújságon hirdetések sorakoztak, letéphető cetlikkel. Amikor elolvasta a papírlapot, rájött, hogy ezek nem hirdetések. Üzenetek voltak, mindenki téphetett magának egyet, ha kedve volt. „Egyszerre mozgattam a kezem és a lábam.” Hát, ezt biztos nem. „Saját rematét csináltam.” Nem is értette, ez mit jelent. Félmosolyra húzta a száját, és elindult kifelé.
– Várj! – szólt utána egy hang. Amikor megfordult, a lány állt vele szemben, egy cetlit tartott a kezében. Mosolyogva átadta neki, majd elköszönt, és kisietett mellette a lépcsőn.
Egy ugyanolyan cetli volt, mint amit le lehetett tépni, csak erre kézzel írtak fel valamit.
„Bejöttem a piros ajtón.”
A félmosoly teljes mosollyá alakult, a cetlit óvatosan összehajtva a tárcájába csúsztatta, és elindult hazafelé a novemberi estében.
*
Az ujjai siklanak a levegőben. Kitár, behúz, kitár, behúz. Lágy hullámzás, elenged és belemarkol a levegőbe. Karja felcsapódik a feje fölé, tiszta erő, ami ellenáll a tehetetlenségnek. Akarás hajtja, tudatosság. Az, hogy eldöntötte, felemeli a karját fordulás közben. A gitár felpezsdíti, az ének pedig vezeti, mutatja az utat. Közben sosem halkulnak el a puha tenyércsattanások, amik keretezik a lépteit. A lába felemelkedik, széles mozdulattal köröz egyet a levegőben, majd pontot tesz a mozdulat végére, és erővel a földhöz csapódik. Ott áll szilárdan a földbe gyökerezve, az ég felé nyúlva. Nincs egyedül a világon, megannyi tenyér ritmusa ringatja, és tartja meg egyben, egyenesen. Valahol a tükör túloldaláról rámosolyog a másik. Biztatva, elégedetten, sosem elhagyva őt. Ő pedig visszamosolyog, élve, lüktetve, vidáman, az új, piros cipőjében.
