„Szia!” Ez kevés… „Mizu veled? Rég láttalak!” Ez meg túl sablonos. Inkább csak szó nélkül átölelem, és odanyomok neki két puszit, ahogy régen. Most tényleg ezen dilemmázok? Szánalmas. Mintha ez lenne a legfontosabb így majdnem tizennyolc év után. Majdnem tizennyolc év? Így menne az idõ?! Vajon tudja, hogy mi volt velem az elmúlt években? Sikerek, kudarcok, egymásra találások, szakítások… Gáborral biztosan jól kijönnének. Miért is nem kértem meg, hogy kísérjen el? Most már mindegy. Amúgy se tudom, hogy hol vagyok éppen, és merre kellene mennem.
A novella Szilágyi-Schell Krisztina írása.
Ezek isérdekelhetnek
Egyenlőre nem is volt túl sok esély az eltévedésre, egy ideje már ugyanazon a folyosón vagyok. Eléggé kihalt egy hely, mindenhonnan csak a saját lépteim zaja verődik vissza. Én nem tudok róla semmit. Úgy telt el ez a sok év, hogy nem is kerestem. Nem tudnám megmondani, hogy miért; visszagondolva nem is igazán értem önmagam. Ha rákérdez, nem fogok tudni értelmes választ adni. A lényeg, hogy mindjárt ott vagyok, és akkor túlleszek ezen a mostani feszültségen és zavartságon. Már szinte hallom is előre: „Na, látom, már megint agyalsz valami hülyeségen!” És igaza is lesz. Remélem nem fog megharagudni, hogy eddig nem kerestem. Habár ő se. Úgy izgulok, mint egy kisdiák. Mintha most találkoznék vele először. Pedig régebben napi kapcsolatban voltunk. Istenem, de rég volt már, és néha mennyire hiányzik! Nem is tudja, hogy megyek. Persze lehet, hogy titokban számít rá, hogy akár bármelyik nap betoppanhatok. Biztos nem felejtett el. Ettől függetlenül lehet, hogy nem is fog nekem örülni. A fenébe! Már megint előre lejátszom a párbeszédeket, mintha kiszámítható lenne bárki ezen a világon. Úgy tűnik, nem sokat változtam az elmúlt évek alatt. Majd megint visszaterel a „jó” útra. Habár ez relatív, de régebben mindig igaza volt, még ha fájt is, de ez segített fejlődni. Azért kíváncsi leszek, hogy ő most milyen.
Egyre több a lámpa, úgy tűnik, lassan odaérek. Legalább már nem a sötétben kell botorkálnom. Megnézném azt a mérnököt, aki ezt az épületet tervezte. Semmi természetes fény, semmi változatosság a tér elosztásában, csak egy hosszú folyosó, ajtók ablakok nélkül. Ismét örülök, hogy nem fejeztem be az építész egyetemet. Nem lenne nekem való a megrendelő hóbortjainak megvalósítása. Végre látok ott a végén egy ajtót. Úgy ki van világítva, el sem lehetne téveszteni. Ez meg mi célt szolgál? Mindegy. Úgy tűnik, ez lesz az.
Megállok. Ismét elbizonytalanodok. Biztosan ezt akarom? Elvégre ha idáig eljöttem, akkor ne itt adjam fel! Gyorsan végignézek magamon: olyan vagyok, mint máskor. Hevesebben kezd dobogni a szívem, és valamiféle egyre erősödő zúgást hallok. Lehet, hogy csak beképzelem idegességemben. Csak nyugi! Nagy levegő, és most szépen lassan bekopogok. Meg kell várnom, amíg valaki ajtót nyit. Semmi reakció. Lehet, hogy ez a zúgás bentről jön? Mindenesetre egyre idegesítőbb. Olyan, mintha órák óta itt ácsorognék. Történjen már végre valami! Lehet, hogy újra kopognom kellene? Mintha valami szöszmötölés lenne az ajtó mögött, de ettől a hangos zúgástól nem hallom tisztán. Kattan a zár. A kilincs elfordul. Ott áll ő az ajtóban. Mosolyog, mint régen mindig.
– Szia apa!
Ebben a pillanatban belenyilall a fájdalom a mellkasomba, mintha valaki jól mellbe rúgott volna. Nem szól egy szót se. Nem is hallanám ettõl az őrjítő zúgástól. Mosolyogva csóválja a fejét, és szép lassan becsukja előttem az ajtót. Ekkor újra belém hasít a fájdalom, elkezd forogni velem a világ, úgy érzem, mindjárt elájulok, elveszek a térben és az időben…
