A felhők hőmérséklete és páratartama észrevétlenül változik, így lesz a ködből felhő, majd abból eső, és ha elég hideg van, akkor hó.
A hó egy csoda.
A nagyapám időjárás előrejelző volt és ezt tőle hallottam.
A novella írója K.T. Hyland.
Emlékeimben minden karácsony alkalmával a tornácon ült a pipájának füstjébe burkolózva. A hintaágy nyikorgott megfáradt teste alatt amikor mozdult, hogy egy darabka süteményt tömjön a szájába. Májfoltos kezére ujjatlan kesztyűt húzott, mondván, hogy így könnyebb a dohányt tömni. Nagymamám ragyogó tekintete minden télen végigkísérte a nagyapámat. Tálcán vitte neki a süteményt és sohasem korholta. A nagyapám teste rénszarvasos, piros pléddel volt betakarva, a fején kötött sapka. Az arca a hidegtől kipirult és a vastag keretes szemüvege alatt a szeme százszorosára nőtt, amikor a csodákról mesélt. A veranda világított a színes fényfüzérektől és lámpások himbálóztak a lépcsőfokok mellett.
Bent a felnőttek csak csendesen beszéltek, és amikor egy kisszékre állva a jégvirágos ablakon keresztül bekukucskáltam, láthattam a duruzsoló kandallót, az óriási fát a nappali közepén. A közelemben rendszerint elhallgattak és a sültek elkészítésére terelődött a szó. Azt hitték nem fogom megtudni. Akkor még nem is tudtam.
Helyet kértem a nagyapám mellett, aki forró teát szürcsölt a nagymamám megunhatatlan fahéjas-mézes süteményére.
Hagyta, hogy mellette üljek és én is egy pokrócot csavarjak a testem köré. Süteményt is kaptam és mellé valódi citrommal ízesített teát.
– Várunk valamire? – kérdeztem és kíváncsian a sötétbe burkolózó távolba meredtem.
– Esni fog. – a lehelete tejfehéren libbent tova.
– A hó? – ahogyan az enyém is.
Kissé előre hajolt és fénytelen tekintetével az égboltot kémlelte.
– A hó. – válaszolta kisvártatva.
– Van szánkód, nagyapa?
– A padláson van egy rozoga. – válaszolta.
– Szólok a nagyinak, hogy hozza le! – izgatottá váltam, mert tudtam, hogy a nagyapámnak mindig igaza van. Ha azt mondja esni fog, akkor az úgy is lesz.
– Várj még azzal egy keveset. – kérte, majd mással folytatta. – Tudtad, hogy a hó az angyalok ajándéka?
– Láttál már angyalt, nagyapa? – egy újabb mesére számítottam.
– Éppen egy angyalra várok. – derűsen mosolygott.
– De hogyan fogjuk észrevenni, ha esik a hó? – folytattam. – Az angyalok fehérek.
– Ez az angyal más lesz.
– Láthatom én is?
Nagyapa lehúzta jobb kezéről a fenyőágas kesztyűjét, felállt és a tornác szélére sétált. A tenyerét feltartva előre nyújtotta a kezét. Egy hópehely szállt alá, ragyogott a fényben. Majd még egy, és újabbak. A nagyapám mosolygott és a távolba tekintett a sűrűsödő pelyhek között. A tornác korlátjához léptem én is, egészen más volt, mint amire számítottam.
A gyermekek még látják a láthatatlant.
– Egy angyal vagy? – kérdeztem a fekete ruhás alaktól.
A szikrázóan kék tekintet rám siklott. Egyetlen szót sem szólt, csak biccentett majd nagyapám felé nyújtotta a kezét.
– Hoznál nekünk egy kis süteményt? – kérte a nagyapám.
Beszaladtam a házba, pedig tudtam, hogy az angyalok nem esznek.
– Egy angyal! – kiáltottam. Azt akartam, hogy más is lássa.
A felnőttek a verandára tódultak és a nagymamám a szája elé téve a kezét, hangtalanul felsikoltott.
Az angyalt kerestem a tekintetemmel és csalódottan láttam, hogy már nincs ott.
Nagyapához fordultam, aki csukott szemmel bóbiskolt a nyugágyban.
– Nagyapa.
Anyám nagymama kezét szorongatta.
– A papa elaludt. – karolta át a vállamat az apám.- Gyere, mutatok valami érdekeset.- mondta azzal elindult velem a nappali felé.
Akkor még nem értettem.
Mint később megtudtam, a nagyapám egy igazi csoda volt, egy karácsonyi csoda. Halála előtt három évvel egy szeptemberi napon azt mondták neki, hogy néhány hónapja van csupán és a karácsonyt talán megéli. Kemény szavak voltak ezek, de mint kiderült, a nagyapám is kemény ember volt. Kijelentette, hogy csak akkor nyújtja a kezét a halálnak, ha karácsony legelső éjszakáján hull a hó. Az elkövetkezendő karácsonyokkor a nyugágyon teázgatott, történeteket mesélt nekem és közben a fahéjas-mézes süteményt rágcsálta, miközben teljesen nyugodt volt. Így ment ez három éven át. Ezen az estén azonban valami más lett, a tekintete megváltozott.
Néhány hasábot dobtam a kandalló gyengülő fényébe, majd felálltam és belebújva a rénszarvasos plédbe a tornácra sétáltam. Még mindig érezni véltem rajta a nagyapám dohányának illatát, pedig mindennek már tizennyolc éve.
A fényfüzérek alatt a nyitott tenyeremet nyújtottam és néztem, ahogy a hópelyhek elolvadnak, mert a jégből víz lesz, majd a víz elpárolog, és minden kezdődik elölről.
A nagyapám azt tanította, hogy ez egy igazi csoda.
Kiemelt kép: Shutterstock