Nagypapa

A novella írója K.T. Hyland. 

Emlékeimben minden karácsony alkalmával a tornácon ült a pipájának füstjébe burkolózva. A hintaágy nyikorgott megfáradt teste alatt amikor mozdult, hogy egy darabka süteményt tömjön a szájába. Májfoltos kezére ujjatlan kesztyűt húzott, mondván, hogy így könnyebb a dohányt tömni. Nagymamám ragyogó tekintete minden télen végigkísérte a nagyapámat. Tálcán vitte neki a süteményt és sohasem korholta. A nagyapám teste rénszarvasos, piros pléddel volt betakarva, a fején kötött sapka. Az arca a hidegtől kipirult és a vastag keretes szemüvege alatt a szeme százszorosára nőtt, amikor a csodákról mesélt. A veranda világított a színes fényfüzérektől és lámpások himbálóztak a lépcsőfokok mellett.  

Bent a felnőttek csak csendesen beszéltek, és amikor egy kisszékre állva a jégvirágos ablakon keresztül bekukucskáltam, láthattam a duruzsoló kandallót, az óriási fát a nappali közepén. A közelemben rendszerint elhallgattak és a sültek elkészítésére terelődött a szó. Azt hitték nem fogom megtudni. Akkor még nem is tudtam.

Helyet kértem a nagyapám mellett, aki forró teát szürcsölt a nagymamám megunhatatlan fahéjas-mézes süteményére.  

Hagyta, hogy mellette üljek és én is egy pokrócot csavarjak a testem köré. Süteményt is kaptam és mellé valódi citrommal ízesített teát.

– Várunk valamire? – kérdeztem és kíváncsian a sötétbe burkolózó távolba meredtem. 

– Esni fog. – a lehelete tejfehéren libbent tova. 

– A hó? – ahogyan az enyém is. 

Kissé előre hajolt és fénytelen tekintetével az égboltot kémlelte.  

– A hó. – válaszolta kisvártatva. 

– Van szánkód, nagyapa? 

– A padláson van egy rozoga. – válaszolta. 

– Szólok a nagyinak, hogy hozza le! – izgatottá váltam, mert tudtam, hogy a nagyapámnak mindig igaza van. Ha azt mondja esni fog, akkor az úgy is lesz. 

– Várj még azzal egy keveset. – kérte, majd mással folytatta. – Tudtad, hogy a hó az angyalok ajándéka? 

– Láttál már angyalt, nagyapa? – egy újabb mesére számítottam. 

– Éppen egy angyalra várok. – derűsen mosolygott. 

– De hogyan fogjuk észrevenni, ha esik a hó? – folytattam. – Az angyalok fehérek. 

– Ez az angyal más lesz. 

– Láthatom én is? 

Nagyapa lehúzta jobb kezéről a fenyőágas kesztyűjét, felállt és a tornác szélére sétált. A tenyerét feltartva előre nyújtotta a kezét. Egy hópehely szállt alá, ragyogott a fényben. Majd még egy, és újabbak. A nagyapám mosolygott és a távolba tekintett a sűrűsödő pelyhek között. A tornác korlátjához léptem én is, egészen más volt, mint amire számítottam.

A gyermekek még látják a láthatatlant. 

– Egy angyal vagy? – kérdeztem a fekete ruhás alaktól. 

A szikrázóan kék tekintet rám siklott. Egyetlen szót sem szólt, csak biccentett majd nagyapám felé nyújtotta a kezét. 

– Hoznál nekünk egy kis süteményt? – kérte a nagyapám. 

Beszaladtam a házba, pedig tudtam, hogy az angyalok nem esznek. 

– Egy angyal! – kiáltottam. Azt akartam, hogy más is lássa.  

A felnőttek a verandára tódultak és a nagymamám a szája elé téve a kezét, hangtalanul felsikoltott. 

Az angyalt kerestem a tekintetemmel és csalódottan láttam, hogy már nincs ott. 

Nagyapához fordultam, aki csukott szemmel bóbiskolt a nyugágyban. 

– Nagyapa. 

Anyám nagymama kezét szorongatta. 

– A papa elaludt. – karolta át a vállamat az apám.- Gyere, mutatok valami érdekeset.- mondta azzal elindult velem a nappali felé. 

 

Akkor még nem értettem.  

Mint később megtudtam, a nagyapám egy igazi csoda volt, egy karácsonyi csoda. Halála előtt három évvel egy szeptemberi napon azt mondták neki, hogy néhány hónapja van csupán és a karácsonyt talán megéli. Kemény szavak voltak ezek, de mint kiderült, a nagyapám is kemény ember volt. Kijelentette, hogy csak akkor nyújtja a kezét a halálnak, ha karácsony legelső éjszakáján hull a hó. Az elkövetkezendő karácsonyokkor a nyugágyon teázgatott, történeteket mesélt nekem és közben a fahéjas-mézes süteményt rágcsálta, miközben teljesen nyugodt volt. Így ment ez három éven át. Ezen az estén azonban valami más lett, a tekintete megváltozott. 

Néhány hasábot dobtam a kandalló gyengülő fényébe, majd felálltam és belebújva a rénszarvasos plédbe a tornácra sétáltam. Még mindig érezni véltem rajta a nagyapám dohányának illatát, pedig mindennek már tizennyolc éve. 

A fényfüzérek alatt a nyitott tenyeremet nyújtottam és néztem, ahogy a hópelyhek elolvadnak, mert a jégből víz lesz, majd a víz elpárolog, és minden kezdődik elölről.  

A nagyapám azt tanította, hogy ez egy igazi csoda.

 

Kiemelt kép: Shutterstock