– Itt nem jöhet be, gyalogosan csak a főbejáraton – utasít a sorompónál álló biztonsági őr, aki egyben lázmérő és regisztrátor is. A szemem forgatom, de csak befelé, nem az ő hibája, csak dolgozik, ahogy elmondták neki hogy dolgozzon, gondolom és rámosolygok, megköszönöm és a főbejárat felé indulok, bár nem kellemes, húz a gipsz és a reggeli csúcsforgalom bűze csap meg, ahogy bandukolok lefelé, éppen arra, amerről jöttem. Nem sok idő, napok óta nem sétáltam, hát belefér, csak érjek már oda, csak haladjak, mindig ez a szó: HALADJAK, pedig, lepillantok a tehetetlen jobb kezemet fedő gipszre, baromira nem tudok haladni, éppen azért kaptam talán, hogy ne tudjak végre HALADNI, csak üldögéljek, álldogáljak?… Csak éppen a természetemtől ez olyan távoli, mint szép bolygónktól a következő szép bolygó, csak úgy lenni, miközben mások – az áldott, jó mások – elvégzik mindazt, amit eddig én csináltam, és még terveket sem tudok készíteni, a ceruza is kiesik szerencsétlen, lógó ujjaim közül, hiába utasítom őket, hogy fogjátok meg, nem és nem. Talán az ujjaim nem is szerencsétlenek, talán épphogy mázlisták, hiszen az agyam felülírja a racionális utasítást, és pihenésre ítéli őket – és ez most jó nekik.
Ács Judit novellája.
Odaérek, felnézek a régi, díszes kapura, mindig megnézem, hova lépek be, és őszintén megmondom: soha nem léptem még át ezt a kaput, és nem is hiányzott, de ha már itt vagyok, megadom a módját. Az előtér hatalmas, mégis mindjárt át kell esnem egy álló táblán: vérvételesek balra, betegek jobbra, orvosok a belépőkártyájukat mutassák fel. Jobbra már nem mehetek: ajtóig áll a sor, megállok hát a kőpadlón, épp az ajtón túl, maszkot halászok elő, majd valaki meglök:
– Elnézést! – idős néni támogatja a még idősebb bácsit mögöttem, be az ajtón. Rájuk mosolygok, én ugyan el nem rontom a napjukat, így is biztosan örömteli, hogy ide kellett jönniük, akárcsak nekem, bár az is lehet, hogy abszolút nem érdekli őket, milyen arcot vágok, eleve csak a szememet látják, de én semmiképp nem akarok, ha úgy tetszik, rossz energiát küldeni irányukban.
A sor vágtat, máris a színes hajú fiatal lányhoz lépek, azt gondolom, annyi idős mint én, majd rádöbbenek, legalább 15 évvel fiatalabb, lábát keresztbe teszi, úgy ül a padon, és felírja a nevemet és egyéb adataimat, meg akarom dicsérni a haját, mert azt gondolom, ha valakinek nagyon feltűnő a haja, az várja az elismerést, várja, hogy valaki mondjon már VALAMIT, neki, csak neki, és akkor otthon, este, amikor elalszik, majd eszébe jut: lám, az a nő ma reggel a kórházban megdicsérte a hajamat, hát volt értelme tarkára festeni, persze, mondja majd magának, nem számít, nem ezért csináltam, de azért egy hajszállal boldogabban csukja be a szemét és alszik el. De végül semmit nem mondok, ő mondja, hogy a számom a 122-es, felírjam vagy megjegyzi? Megjegyzem, hogyne. Tovább megyek a két másik ápolóhoz, morognak, mindenért, közben mérik a lázamat, van valami tünete?
– Hát, meglehetősen fáj a kezem – emelem fel a gipszes jobb kezem.
– Tessék?… Nem… a vírusra utaló tünete…
– Ja! Az nincs. – hiába minden, nem mosolyognak, több mint száz emberen vannak túl és még csak reggel 8 óra, én megértem, és sajnálom, és megpróbáltam, de már nem is foglalkozom vele, semmivel, csak találjak oda az osztályra, ahova mennem kell. Odatalálok, mégis elbizonytalanodom, több traumatológia is van, biztos jó helyen járok? Nincs kitől megkérdezni, beállok hát itt is a sorba, nagyon lassan haladunk, mindenki az egyetlen embert kérdezi mindenről, a sokat látott recepciós hölgyet, aki csukott szemmel is meg tudna oldani már mindent, mégis lassan halad a sok kérdés és a sok válasz és a még több kérdés tengerében. Nézelődök, megjegyzem a nyitva tartást, elolvasom a viccesnek szánt feliratokat, amit unatkozó betegek firkáltak, mintha nem lenne ezek nélkül is nyomorúságos kinézetű az egész folyosó, de nem bánom, most és itt ez van, az egész szerkezetet az utolsó, málló vakolatdarabkáig az olyanok tartják össze, mint ez a recepciós, biztosan Marika néni, vagy Klári néni, az új kollégák gyorsan megtanulják a nevét, mert ő mindent tud, hova küldte a beteget és esetleg miért nem ért oda, vagy miért máshova ment, ő tudja, erre gondolok, majd sorra kerülök, és kapom a papírt a röntgenbe.
Fotó: Shutterstock
Odasétálok, csak egy apró néni ül a váró folyosón, tolószékben, sérült lábbal, de nagyon nem nézem meg, sajnálom szegényt, nem akarok belegondolni, mi történhetett vele. Köszönök, hangosan, nem csak elsuttogom, mire rögtön megszólít:
– Magának is ilyen papírja van?
Megnézem, ugyanilyen, csak az övé harminc perccel korábbi.
– Igen – válaszolom -, ugyanilyen.
– Akkor jó – sóhajt megkönnyebbülten. – Kicsit elveszve érzem magam…
– Jönni fognak nemsokára – mosolygok rá bátorítóan, majd leülök, már mennie kellene a röntgennek, de semmi nem történik. A falakon feliratok, várjunk türelmesen, jön majd valaki, de nem derül ki semmi pontosan, hát várunk, én is bizonytalanul, hát még a néni, akit valaki idetolt abban a székben, harminc perccel ezelőtt, azután itt hagyta, mérgelődök magamban, arra gondolok, hogy ő is volt fiatal, talán erős volt és tettrekész, milyen bosszantó lehet, hogy ki van szolgáltatva, persze, csak várjon itt egyes-egyedül, míg valaki végre megjelenik, ahogy most éppen én jelentem meg, de lehet, hogy túlreagálom, de talán mégsem… Én is elveszve érzem magam, csak éppen én el tudok menni, meg tudom kérdezni, hangot tudok adni bárminek, el tudom olvasni az apró feliratokat, most még, ki tudja, negyven év múlva, hogy lesz, kire leszek ráutalva…
Érkezik a röntgenasszisztens, szemüveges, ötvenes nő, kopog a cipője, eleinte barátságos, de valami irritálja, látom ahogy rám néz, idegesítem, pedig csak a papírt adom a kezébe.
Veszem a bátorságot, és bent megkérdezem, nem ad-e rám köpenyt?
– Miért, maga terhes? – kérdezi olyan hangon, hogy közhellyel élve a bicska kinyílik a zsebemben.
– Nem.
– Szoptat?
– Nem.
– AKKOR? Miért adnék?
Levegőhöz sem jutok, pedig most kellene lekiabálnom ezt a nőt, most kellene szólnom neki, hogy pályát tévesztett, hogy neki itt semmi keresnivalója, hogy egy normális választ vártam a normális kérdésemre, de nem szólok, elkészíti a felvételeket, és még megkérdezem, mert van egy olyan tulajdonságom, hogy muszáj a bunkókat piszkálnom, sajnos, egyszerűen nem bírom ki:
– Most visszamenjek oda, ahol a rendelés van?
Tudom a választ, de muszáj megszólítanom, valamiért képtelen vagyok elhinni, hogy az előbb úgy beszélt velem, mint egy együgyű senkivel, nem gyerekkel, nem, velük sem beszélünk így, de most is úgy válaszol:
– Azt én HONNAN TUDJAM?
Most már a szemébe nézek, át a szemüvegén, bele a lelkébe, nem sajnálom egy picit sem, nem én:
– Köszönöm, hogy megfelelő válaszokat adott a kérdéseimre.
Azzal kimegyek, nem csukom be az ajtót, nem foglalkozom semmivel, meglátom a nénit, még mindig vár, pedig előttem volt, és sajnálom, hogy ez a nő fogja röntgenezni, ez a kemény hangú, durva nő, és reménykedem, hogy a néniről, hosszú élettapasztalata révén, lepereg.
Leülök a szakrendelő feliratú ajtó elé, nem várok sokat, megjelenik a doki, aki legutóbb is, magas, fekete hajú, szemüveges férfi, olyan negyvenes, soha nem sikerül a szemébe néznem, csak megy, rohan, utasításokat osztogat, de egyébként rendesnek tűnik, átküld a gipszelőbe, majd ő is odajön, de nem néz rám, soha, csak a száradó gipszet nézi, jól van-e felrakva, és egyszerre beszél mindenkihez.
– Lehet ezzel vezetni? – kérdezem tőle.
– Lehetni lehet – válaszolja -, csak nem szabad.
Valaki végre bolondgombát reggelizett, hasonlót, mint én, minden reggel, gondolom magamban, picit szebb az élet, csak egy hangyányit, de itt az is sokat számít.
– A francba – mondom, de a doki már ott sincs, rohan tovább, én meg visszamegyek a rendelőjéhez, ahogy megszáradt a gipsz, pár perc múlva meglát, integet: na jöjjön, adom a papírját, készen vagyunk, menne is tovább, de nekem meg kell kérdeznem, annyira igyekeztem nem elfelejteni:
– Várjon, várjon, az normális, hogy semmi erő nincs az ujjaimban?
Visszafordul, képtelen vagyok elkapni a tekintetét, de egy rátapadt gézszálat óvatosan letekerget a friss gipszemről, ő is egy közülük, mint a recepciós, azt hiszem, ő is tartja ezt a szerencsétlen építményt, viszi, fut vele a hátán, ahogy bír:
– Nem, az egyáltalán nem normális. Kivéve, ha valakinek el van törve a keze! – és már ott sincs, magamban mosolygok, és hazaindulok, végre.
A főkapunál megkeresem a tarkahajú lányt, bemondom a 122-t, és már ott sem vagyok. De majd még jövök, sóhajtok, és hazaindulok.
Kiemelt kép: Shutterstock
