Négy óra körül indultunk le a partra. Az időzítés mondhatni tökéletes volt, bőven a naplemente előtt érkeztünk meg. A hónom alatt szorongatok egy vastag pokrócot, te egy zacskó szőlőt markolászol. Megérkezünk. Azt mondod, van a közelben egy pad, már jártál itt, emlékszel. Megtaláltad. Leterítem a pokrócot a földre és törökülésbe helyezkedem. Persze egyből odakuporodsz mellém. Felém nyújtod a szőlőt. Nem kérek. Hanyatt fekszem a homokos talajon, a hajam jócskán úszik benne, de nem zavar. Behunyom a szemem, és élvezem a zajos csendet. A napsugarak végigfutnak kinyújtott lábamon. Majd megszólalsz.
A novella írója Molnár Viola.
−Olyan gyönyörű a víz. – A szél egyre erősödik, az óceán hangosabban hullámzik, úgy érzem hozzám beszél. Igyekszem minden szavát megjegyezni. – Pont ilyen színű a szemed. – Aranyos mosolyra húzod a szád, kicsit talán el is pirultál, de nem tudom, nem nézek feléd. Egyre csak azt harsogod: óceánkék.
−Ne hívd így, kérlek! − Azt hiszed, valami rosszat mondtál, egyből aggódóra vált a hangod, de az óceán elvonja a figyelmem rólad. – Szerintem ez nagyon unalmas – válaszolom.
−Micsoda? Hiszen imádod ezt – mutatsz a hömpölygő kékségre.
−Igen – helyeseltem – csak tudod, ez olyan sablonos. A könyvekben is mindig így írják le: óceánkék, smaragdzöld, mogyoróbarna. Ezek mind olyan unalmasak. Miért az óceánhoz hasonlítod? Nem több, mint műanyag. – A szél hirtelen felerősödik, mintha dühös lenne rám a nagy kékség. Pedig ez volt az igazság, távolról fenséges, közelről rothadó mélység. Mégis vonz, hívogat, azt akarja, hogy elmerüljek benne, de tudom, soha többé nem engedne a felszínre, csakis a magáénak akar. – Ha én költő lennék, biztosan máshogy fogalmaznék.
Tudod, van egy aprócska kanapé a nappalimban. Három költözést is megélt már, valamiért sosem dobtam ki. Azt hiszem nem is fogom, már kötődöm hozzá. Kék színe van. Itt-ott kissé kopott, nem egy mai darab, meg sem merem számolni hány éves. Mégis a lakásom része, az életemé. Sokszor sírtam a karfáján. Molly is itt hajtotta örök nyugalomra a fejét. De vannak jó emlékeim is, például, viharvert párnáin tudtam meg, hogy felvettek az egyetemre. Tudod, tulajdonképpen, ha azt mondanám, olyan kék a szemed, mint a kanapém a nappaliban, azzal azt mondanám, hazavárlak. Mert te vagy az otthonom. –
Elképedve figyeled minden szavam. Én továbbra is a feldühödött mélységet kémlelem. És persze neked sem volt kék szemed, csak egy példát mondtam. De azt hiszem, érted mire gondolok.
−Egyszer, majd, beszélünk a zöldről és a barnáról is?
−Egyszer biztosan.