Nem zártam be az ajtót, így könnyedén bejutott a lakásba. Átvágta magát a szeméthalmokon, majd megállt előttem. „Hol a búcsúlevél?” – kérdezte, miközben jobb szemhéja fenyegetően rángatózott. Kezébe nyomtam a félbetépett papírfecnit, amin csupán ennyi állt: Nektek, akik itt maradtok. Feltúrtuk az egész lakást, de nem találtuk az üzenet többi részét. Én már a parketta felszedését javasoltam, mikor eszembe jutott. Ma reggel levittem egy adag szemetet, hogy be tudjam engedni Zsoltit, a Wolt futárt. Az elmúlt három hétben ő jelentette az egyetlen kapcsolatomat a külvilággal. Megkedveltem a srácot, mégis csak ő az, aki főzött rám. Elég jóban lettünk, de mikor arra kértem, simogassa a hajam, míg én az ölébe hajtom a fejem, zavartan távozott.
A novella írója Resti Srác.
Orsi, a barátnőm húga, a rángatózó szemhéj tulajdonosa megfogta a kezemet és mire kettőt pislogtam, már a HÉV-en ültünk. Csepelre tartottunk az utolsó vonattal. Orsi úgy vetette át magát a csepeli hulladékudvar drótkerítésén, mint aki mindennap ezt csinálja. Én csak egy nyúzott hálóköntöst viseltem, nem voltam hajlandó felvenni mást. A kimosott gönceim ott hevertek Juli ruhái mellett a szekrényben. Makacsul őriztem minden egyes kardigánt, nyári blúzt és pizsamát. A mogyoróbarna beépített szekrény előtt mindig elfordítottam a fejem és inkább a terasz felé vettem az irányt, de ahogy kinéztem az ablakon, a muskátli és a koktélparadicsom között még látni véltem a barna kontyot. Sarokba szorítottak a rá emlékeztető tárgyak. Tehetetlen dühömet a muskátlis ládákon töltöttem ki. Miután levertem őket, összerogytam a szirmokkal teli földön és hangosan zokogtam. Nem voltam jó passzban, ennyit elárulhatok.
A szemétlerakó udvarán nyakig gázoltunk a hulladéktengerben, de nem találtuk a levél maradványait. Orsi engem hibáztatott. Azt mondta, ha szelektíven gyűjteném a szemetet, most könnyebb dolgunk lenne. Ez szíven ütött, úgy éreztem, én tehetek arról, hogy soha nem tudjuk meg, Juli miért hagyott itt minket. Már az éjszakai buszon megfogadtam, ha hazaérünk, rendet rakok. Otthon kinyitottam a szekrényt, de a puha pulóverek láttán összeszorult a szívem. Ahogy én sem, úgy ők sem fognak többet a bőréhez érni. Orsi a sarokban ült, félrelökött pár elviteles dobozt, hogy helyet csináljon magának. „Tudtad, hogy már gyerekkorában papírból készített evőeszközöket, az udvaron meg napenergiával akarta működtetni a diavetítőjét?” – kérdezte keserédes hangon. Mikor nyaralni mentünk a hegyekbe, haza akarta vinni az összes tehenet, hogy bezárja őket a Chevrolet mellé a garázsba. Gondolta, addig sem fingják tele a földet, nevettem szomorúan.
Ahogy kinéztem a hajnali derengésbe, olyan üresen ásítozott az erkély, mint egy hosszúra nyúlt szóköz. Nekem üzent. Úgy törtek fel az emlékek, mint a csatornafedél alól az esővíz felhőszakadás után. Meg tudott őrjíteni a szelektálásával, folytattam. Ha nem látta, én koszosan dobtam a narancsleves flakonokat a szemetesbe. Ő szépen elmosta mindet, aztán mint egy rendező, felsorakoztatta őket a mosogató körül, meséltem tovább Orsinak.
Aztán csend lett. A szoba olyan színbe öltözött, mint egy darab penészes sajt hátulja. Orsi bevackolta magát néhány üres üveg mellé, míg én szelektálni kezdtem. Már csíkosra festette a Nap a tapétát, mikor az utolsó zsák is megtelt. A ruhákat a végére hagytam. Az egykor színesen vibráló textíliák olyan esetlenül hevertek a kezeim között, mintha kiszívták volna belőlük az életet. Az egyik pólóját megtartottam, egy földgömböt ölelő macskát ábrázolt. A két kedvenc dolgát az életben. Egy ruhagyűjtő konténerbe fogom elvinni a többit, hátha egyszer szembejön majd az utcán a kedvenc kardigánja.
Miután levittük a műanyag zsákokat, a lépcsőház előtt megöleltük egymást, sírtunk egy kicsit, majd visszamentem a lakásba. Mikor el akartam mosni a szelektív kukát, egy összegyűrt füzetlapot találtam az aljára ragadva:
Ne gyászoljatok, éljetek. És vigyázzatok a Földre, amin egyszer én is jártam. Csók, Juli. Leültem a hideg kőre és elhatároztam, megmentem a bolygónkat.
Kiemelt kép: Shutterstock