Az idei év egyik Jászai Mari-díjjal kitüntetett művészével, Darabont Mikold színésznővel egy napos délelőttön beszélgettünk nemrég bemutatott előadása, a Médeia, a frissen nyert díja és az anyaság kapcsán.
Nemrég Jászai Mari-díjjal tüntettek ki. Milyen érzés egy ekkora szakmai elismerésben részesülni?
Darabont Mikold: Óriási érzés, nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen öröm tud lenni. Nem nagyon vágyom díjakra, nem azért dolgozom természetesen, de ez most olyan jókor, jó időben jött, és úgy érzem, hogy meg is érdemlem. Még boldogabb vagyok, hogy a család is nagyon örült neki, Iván (Funk Iván, rendező – szerk.), a férjem, a szüleim, mindenki.
Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy te játszod Médieát?
Darabont Mikold:
Amikor meghallottam, hogy Médeiát tűz műsorra a színház, és hogy én fogom játszani, akkor nem ijedtség, hanem rettegés lett úrrá rajtam.
Hat éve abban a mámoros boldogságban élek, hogy van egy gyönyörű kislányom, akit imádok, és próbálok a lehető legjobb anyává válni. Még sosem féltem annyira attól, hogy el kell játszanom egy olyan érzést, problémát, amihez nem akarom, hogy közöm legyen. De még olyan szinten sem, mint amikor az ember hall egy ilyen borzalmas hírt, és távol akarja tartani magától. Ezt éreztem, amikor megtudtam, hogy Médeiát fogok játszani. Abban reménykedtem, hátha történik majd valami, és nem kell eljátszani ezt a szerepet. Ennek még hangot is adtam sokszor, még otthon is. Egyszerűen nem láttam magam előtt, hogy elkezdünk egy próbafolyamatot, és én ezt a szerepet fogom játszani. Miközben tényleg megtisztelő és nagyon jó érzés, hogy emberek azt gondolják, el tudom játszani, és rám merik bízni ezt a hatalmas, és szerintem a drámairodalom legellentmondásosabb szerepét.
Fotó: PNSZMedeia 2023, Kis Kata Linda
Mesélj a szerepről, hogy élted meg ezt a próbaidőszakot, ezt a karaktert? Hogyan érintett téged ez a történet?
D.M.: A történet alapvetően egy olyan szerelmi történet, ahol elmúlt egy szerelem. A történet vége az, hogy az elhagyott nő bosszúból megöli a két gyerekét.
Röviden ennyi, és hogyha ez egy szalagcím lenne, akkor bármelyik nap olvashatnánk az újságban. De a történet ennél több, és én tudtam, ha elkezdjük a próbafolyamatot, teljesen bele fogom ásni magam ebbe a történetbe, és azon leszek, hogy a lehető legjobbat hozzam ki belőle.
Jól is tettem, hogy így álltam hozzá, mert lett egy csodálatos próbafolyamatunk, ami nélkül nagyot veszítettem volna, hogyha ezt a szerepet nem játszhatom el. A folyamat persze nem volt ennyire egyértelmű és egyszerű, annak ellenére, hogy Bozsik Yvette (Kossuth-díjas balettművész, koreográfus, az előadás rendezője – szerk.) nagyon sokat segített abban, hogy minél könnyedebben próbáljunk, hogy minél kevesebb negatív hatás érjen engem emberként a próbafolyamatban. Mégis voltak nehéz pillanatok. Például, amikor pont a gyilkosság előtti jelenetet kellett próbálni a gyerekekkel, majd hazaérve a kislányom kergetőzni akart, akkor éreztem, hogy van egy pont, amin nehezen tudom túltenni magam.
Fotó: PNSZMedeia 2023, Kis Kata Linda
Viszont eszembe jutott az a poénkodós mondat, amit én Marosvásárhelyen hallottam először: minden ruhám próbaruha, minden lelkem próbalélek.
Ez többször eszembe jutott már az évek során, de most valahogy kifejezetten jókor ugrott be, és gyakorlatilag a mantrámmá változott. Amíg alkotni kellett, kreatívkodni, addig nyilván sokkal nehezebb volt, de amikor kialakult már, hogy mit csinálunk színpadon, akkor már könnyen külön tudtam választani a színpadot az otthontól.
Hogy élted meg anyaként ezt a szerepet?
Darabont Mikold: Anyaként az jutott eszembe elsőként a Médeia kapcsán, hogy olyan könnyen ítélkezünk. Olvasunk egy ilyen hírt, és rögtön az az első reakciónk, hogy csípőből ítéletet mondunk. Persze ilyen az ember, ez az ösztön, hogy gyorsan tudatosítom magamban, hogy én különb vagyok, vagy hogy velem ez nem történhet meg. Viszont amikor végignézel egy ilyen történetet, vagy én végigjátszok egy ilyen történetet, mindjárt árnyaltabb a kép, és rádöbbensz, hogy mennyire nem az a lényeg, hogy ítélkezzünk. Hanem az, hogy próbáljuk megérteni a másik lelkét, mert ezzel többek leszünk, gazdagodunk mindenképpen. Mindenkinek megvan a maga igazsága, és bizony, vannak árnyoldalaink. Ezeket nem szabad elhazudni, letagadni, úgy tenni, mintha nem lennének. Ezek hozzánk tartoznak, emberi tulajdonságok, és ettől leszünk olyanok, amilyenek.
Médeia talán attól különlegesebb, hogy nemcsak kimondja, hanem meg is teszi, amiről beszél. Az átlagember ennél sokkal borzalmasabb dolgokat mond arról, mit kéne csinálni a másikkal, de nem tesszük meg. Médeia viszont a tettek mezejére lép, és ettől hőssé változik. Negatív hőssé, de végigmegy a maga útján, még akkor is, ha tudja, hogy talán ő veszíti a legtöbbet. Mert egy anya gyerek nélkül semmivé változik.
Segített vagy nehézséget okozott az, hogy az Yvette rendezésében voltak gyerekek? Szükségesnek találtad a megjelenésüket?
D.M.: Abszolút szükséges volt, a történet vagy az illúzió szempontjából mindenképpen fontos ez. A próbafolyamatban voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy egy picit gátol a munkámban, mert a fantáziámat nem merem annyira szabadjára engedni, vagy kreatívan alkotni a jelenlétükben, mert nem tudtam, hogy ez nem okoz-e nekik gondot. De olyan szerencsésen alakultak a dolgok, és fokozatosan próbáltunk, hogy a végére ez a félelmem teljesen megszűnt.
Fotó: Körtvélyesi László
A nézők szempontjából szerintem nagyon fontos, hogy látják az áldozatokat, mert ettől még jobban szíven üti az embert, és az én játékom is felerősödik attól, hogy ott vannak a gyerekek.
Egy ilyen történetet, hogyan mesélsz el, ha a lányod kérdezi? Körülbelül egyidősek a lányod és a gyerekek, akikkel együtt dolgoztál.
D.M.: Erről nem beszéltem neki és nem is tervezem. Szerencsére nem kérdezett, illetve annyit kérdezett, hogy mit játszom benne, és azt mondtam, hogy feleséget. A Ricsi (Józsa Richárd, színész, Iászon megformálója – szerk.) feleségét, aki történetesen Ilonának a keresztapja, úgyhogy ezzel ezt a történetet ki is veséztük, és nem folytattam.
Mit gondolsz, mit mondhatnak a görög drámák a ma emberének? Sokan avíttnak gondolhatják ezeket a történeteket.
D.M.: Ez a félelmem nekem is megvolt, főleg a szöveg kapcsán. Többféle fordítás van, és én se tudtam elképzelni, hogy ez a veretes szöveg hogyan él majd meg ma a színpadon. De ez a félelmem elszállt, amikor elolvastuk a Rakovszky-féle fordítást. Nagyban köszönhető ennek a fordításnak, hogy ez ennyire mai történetté tudott válni. Azt hiszem, csak így lehet ezt ma játszani, különben 10 perc után elunja néző. Így viszont, ha nem azt írnánk ki, hogy görög tragédia, akkor ez egy modern történet is lehetne, ami ma is tanulságos, most is megtörténhet. Mert ugyanolyanok voltunk akkor is, mint most.
Az emberi tulajdonságok, az emberi gyarlóságok semmit nem változtak, a vágyaink, a félelmeink és a sóvárgásaink mai napig ugyanúgy tesznek tönkre, mint akkor. Az ember semmit nem változik.
Van valami, ami az évek alatt a tapasztalattal változott benned? Valami, amit nehéznek találtál a pályád elején, de most már könnyebb? Van, ami most válik nehézzé?
Darabont Mikold: Igen van. Óriási álmokkal jöttem ki a főiskoláról, és azzal a szabadsággal, hogy bármi lehet belőlem. Azóta eltelt 20-22 év, egyszerűbb lett a helyzet, mert most már nagyjából tudom, hogy mi nem leszek. Ami nehezebb lett – bár ez sem feltétlenül nehézség, mert ezt is lehet könnyebbségnek is venni – hogy most tudom, hogy mi érdekel és mi nem. Ami érdekel, abba maximálisan bele tudom vetni magam, ami nem, azt már tudom lazábban kezelni talán.
Mindenképpen a tudatosság az, ami változott bennem. A tapasztalatok, az évek, még az anyaság is közrejátszott, hogy nagyjából tudom, mire érdemes időt áldozni. Nem hagyom, hogy szanaszét folyjon, hanem becsatornázom és jobban irányítom az energiáimat.
Viszont az elvárások ugyanolyanok, minden területről jönnek. Ezeket jól megszervezni, hogy nekem és a környezetemnek is jó legyen, talán ez a nehézség.
Fotó: Körtvélyesi László
Mit gondolsz, a díjjal nőnek az elvárások feléd, akár felkérések által?
D.M.: Megtanultam az elmúlt évek során, hogy ne nagyon legyenek ilyen vágyaim. Az csak még jobban beszűkíti a teret. Nincs elképzelésem, hogy majd két-három év múlva itt leszek, vagy ott leszek, ezt fogom eljátszani, azt fogom eljátszani. Szerencsés vagyok egyébként, mert folyamatosan játszom 22 éve, és jó szerepeket. Jóllakatott az élet ilyen téren abszolút, így könnyű ezt mondani, hogy nincsenek különösebb vágyaim. Inkább azt szeretném, hogy helyt tudjak állni úgy igazán, ahogy én akarom. Ez a legnehezebb, mert én elég szigorú vagyok magammal, minden tekintetben, szakmailag is. Ha magamnak tudok bizonyítani, akkor a lelki békém rendben van és a többi nem számít. Nyilván fontos az eredmény is, mert nézőknek játszunk, de elsősorban az én elvárásaimnak kell, hogy megfeleljek. A környezetem már elég jól ismer, és jól tudják, hogyan állok hozzá a munkámhoz, és hogy maximalista vagyok. Ez valószínű így marad ezután is.
Ha visszamehetnél az időben, mit mondanál a pályakezdő önmagadnak?
D.M.: Azt mondanám, hogy ne bántsam magam annyit. Nyáron a volt osztálytársam átküldött egy videót, a főiskolán Kabarét csináltunk, és készült róla egy felvétel. Negyedévesek voltunk és iszonyú sok problémám volt magammal: hogy nem tudok jól énekelni, nem tudok jól mozogni, meg úgy egyáltalán minden. Visszanéztem ezt a felvételt, és nagyon tetszett, amit láttam. Úgy néztem végig, mintha nem is magamat látnám, hanem egy 22 éves, nálam jóval fiatalabb kislányt, akit nagyon szívesen bátorítanék, hogy csinálja, higgyen magában, mert ez jó lesz. Sajnos ezt akkor nem így éltem meg. Megfogalmazódott bennem, hogy sokkal elnézőbbnek kéne legyünk magunkhoz, vagy legalábbis nekem magamhoz. Jobban kell szeretnem és támogatnom magam, és ezt ne mástól, hanem elsősorban magamtól várjam.
Rájöttem, hogy nagyon sokat elértem ezalatt a 22 év alatt, sok nehézségen mentem keresztül, és bizony vettem ezeket az akadályokat, ezért legyek büszke magamra. Ne nosztalgiázzunk, hogy jaj, de jó volt, de szép volt, de kár, hogy így éltem meg, mert ezek az idők elmúlnak.
Úgy élj meg minden pillanatot, hogy értékeled azt, amit jól csináltál. Veregesd meg a saját vállad, simogasd meg saját magad, mert ez fontos ahhoz, hogy teljes életet tudj élni. Az a fajta boldogság, amire mindig vágyunk és amit el akarunk érni, az nem lesz. Az van. Ezt fel kell ismerni.
Névjegy
Darabont Mikold 1979-ben született az erdélyi Szászrégenben. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színművész szakán szerzett diplomát, majd 4 évig a Tompa Miklós Társulatban játszott. 2005 óta a Pécsi Nemzeti Színház tagja. Pécsi pályafutása alatt olyan ikonikus szerepekben láthatta a közönség, mint Ibsen Nórája, Tennessee Williams Blanche-ja A vágy villamosából, vagy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének Szonyája és Lizavetája, de a sor szinte végtelen. Férje Funk Iván, rendező, lányuk Ilona.
Főkép fotó: Darabont Mikold, PNSZ_Medeia – Kis Kata Linda
