„Az alapszintű honvágyam sosem múlt el.” – Balogh-Kunst Nóra mesél a külföldi életről

Mennyi saját élmény van a könyvedben?

Az általános válasz, hogy a regényben mindenhol ott vagyok, mivel egyes szám első személyben íródott. A praktikus válasz az, hogy az események fikciók, illetve a valóság valamilyen formái. Nagyon sok tapasztalatom van a helyszínből adódóan, mivel rengeteg helyet bejártam Hollandiában. De Andrea története kitalált, főleg mert az ő sztorija a visszaköltözésről szól, én pedig mai napig Hollandiában élek.

Fotó: Boda Fanny Fatime

Tekintve, hogy te még mindig kint élsz, mit találtál izgalmasnak a visszaköltözés témájában?

Balogh-Kunst Nóra: 2021-ben szerettem volna megörökíteni a kiköltözésem és kinti életem 10. évfordulóját, ez volt az első motivációm. Andrea és Eszter (a könyv főszereplője és az ő régi, továbbra is Magyarországon élő barátnője, szerk.) beszélgetése egy Londonból Liverpoolba tartó vonatúton talált meg. Ez a beszélgetés arról szólt, hogy a Budapesten maradt Eszter hogyan élte meg barátai sorozatos külföldre költözéseit, amelyek abban az időben történtek, amikor én is eljöttem Magyarországról. Ez lett a kezdőpont. Innen fejlődött a regény, ami a külföldi és a magyarországi beilleszkedés párhuzamain keresztül mutatja meg Andrea konfliktusait. Mivel külföldön élek, ezért a visszaköltözés gondolata mindenképpen érdekel. Ez egy olyan kérdés, ami fel-feljön azoknál, akik nem élnek otthon. Ezért szerettem volna ezzel foglalkozni.

Elképzelhető, hogy lesz egy olyan pont amikor azt érzed, kizárt, hogy hazaköltözz?

Balogh-Kunst Nóra: Én egyfajta ciklikusságot érzek ebben. Vannak olyan évek, amikor nagyon erős a honvágyam, és szeretnék otthon élni, otthon kipróbálni magam. De vannak olyan időszakok, amikor azt érzem, hogy nagyon megérkeztem Hollandiába. Én elfogadtam ezt a hullámzást. Egy alapszintű honvágyam van, mert a családom és a barátaim egy része Magyarországon él, hozzájuk mindig haza fogok járni. Egyes években igénylem, hogy sűrűbben látogassak haza és hosszabb időt maradjak, míg vannak időszakok, amikor szívesebben vagyok Hollandiában. Mivel itt van főállásom, így szabadságokban mérem az otthon töltött időt, minden évben gondolkozom azon, hogy milyen legyen a Magyarországon és a külföldön töltött idő aránya.

Az alapszintű honvágyam nem múlt el, de sosem volt annyira erős, hogy elinduljak haza. Szemben a regényem főhősével, akinek egyszer csak el kellett indulnia.

Mik a nehézségei egy rövid látogatásnak?

Balogh-Kunst Nóra: Az egyik maga a logisztika. Szerencsém van, mert a munkahelyem rugalmas, és a borzasztó korona időszak hagyatéka, hogy dolgozhatok laptopról. Jól kell időzítenem az utazást, mert néha a munkahelyi felelősségek miatt nem tudom megoldani, hogy máshol legyek.

Fotó: Boda Fanny Fatime

Ami számomra nehézséget okoz, hogy nagyon szeretek otthon lenni, de ez szigorú értelemben véve nem feltétlenül szabadság. Amikor hazamegyek, nincs az az élményem, mintha például pár napra leugranék a Balatonra, vagy elmennék egy hosszúhétvégére Barcelonába kikapcsolni.

Az otthon töltött idő máshogy tölt fel. Rengeteget találkozom olyankor a családommal, a barátaimmal, és az írói közösséggel is nagyon jó programokon veszek részt, viszont ilyenkor nekem viszonylag kötött napirendem van. Ha sok ilyen nagyon feltöltő, de nagyon sűrű út van a naptáramban, akkor az a szabadság is jólesik, amikor nem csinálok semmit, csak pihenek. Amikor pár napig aktív szociális életet élek otthon, akkor néha nehezebb visszatérni, mert ez a fajta közegem nincs meg itt Hollandiában. Ahogy Andreának sem volt. Néha megterhelőbb otthon, mert az otthoni dolgok nagyon bántanak. Alapvetően távolról figyelem a történéseket, és ez sem mindig egyszerű. Ha hosszabb időt vagyok Magyarországon, akkor éreztem néha a visszatérés sürgetését. Nincs rendszeresség abban, hogy mikor nehezebb.

A könyvedben szó esik a hollandok egyenes stílusáról, az egyik magyar karaktered, Tündi át is vette ezt a nyers hangnemet. A hollandok tényleg ennyire direktek?

Balogh-Kunst Nóra: Igen, a hollandok úgy mondják, ahogy gondolják. Szoktak diplomatikusak lenni, akkor rövidebbek a mondatok, jobban behatároltak. Ez főleg akkor jön ki, ha hollandul beszélsz hollandokkal. Van náluk egy mondás, ami így szól: „Majd mondod, ha nem…”. Ők számítanak arra, hogy szólsz, ha neked már kényelmetlen a beszélgetés. Mi magyarul, talán a nyelvünk komplexitása miatt is, nagyon megválasztjuk, hogy hogyan fogalmazunk.

Eleinte fel kellett vérteznem magam a hollandokkal való beszélgetések előtt. El kellett fogadnom, hogy ez nem rólam szól, hanem arról, hogy egy másik ember elmondja a véleményét. Ezt bármilyen más nemzet tagjaként szokni és tanulni kell Hollandiában.

Ezt az érzékenységet szerettem volna átadni a regényemmel, hogy beszélgessünk, és legyünk jelen egymásnak ezzel az őszinteséggel.

Mennyire volt nehéz erre átállni, hogy ne vegyél mindent magadra?

Balogh-Kunst Nóra: Minden külföldön élőnek máskor jön el a pont, amikor el tudja engedni a saját nyelvi szűrőjét. Amikor már nem a magyar nyelv szűrőjén keresztül hallom meg, amit nekem egy holland hollandul vagy angolul mond. Én 2011-ben költöztem Hollandiába, és évekre volt szükségem, hogy ezt elengedjem. Amíg főleg a munkahelyemen töltöttem az időmet angolul beszélő hollandok között, addig kevésbé merült fel ez a fordítási probléma. Viszont amikor megismerkedtem a holland férjemmel és a családjával, egy sokkal tágabb holland közegbe tagozódtam be. Ott meg kellett tanulnom úgy hallani a hollandokat, ahogy azt ők hollandul mondják. Hogy ne fordítsam át tükörfordításban magyarra, és ne figyeljem, hogy az én magyar önérzetemnek hogyan esik, amit mondanak nekem. Velem szemben viszont a főhősöm nem jut el idáig a regényben, még az előtt visszaköltözik, hogy eljuthatna ehhez a sorsfordító megéléshez. Neki mindig megmarad a belső távolságtartása a nyelvvel.

A hollandok hollandul nem sértőek. Abban a közvetlenségben, amit mi gyakran karcosnak érzünk, részükről semmiféle érzelem nincs. Hogy ezt a neutralitást megértsem, meg kellett tanulnom a nyelvet.

Ehhez nagyon sok év gyakorlás kellett.

Segítőkészek e tekintetben a hollandok? 

Balogh-Kunst Nóra: Abszolút. Erre jó példa életem első holland beszélgetése, ami telefonon történt, fodrászhoz jelentkeztem be. Soha nem izgultam még annyira, mint akkor, de ők kedvesen megvárták, amíg elmondtam mit szeretnék. A hollandok nem várják el, hogy beszéld a nyelvet, de örülnek neki, és néha mosolyognak rajtam, de soha nem volt negatív tapasztalatom. Van ennek valami kedves ártatlansága, amikor valaki a saját képére formálja a nyelvet.

Fotó: Boda Fanny Fatime

Nehéz barátkozni Hollandiában?

Balogh-Kunst Nóra: Ez nálam többösszetevős helyzet. Ahol most élek, nem annyira aktív a szociális köröm. Ennek egyik oka, hogy a korona időszakban a férjemmel be voltunk zárva Angliába két évre. Kialakult a rutinunk, több időt töltöttünk együtt, mint más emberekkel, és kellett idő, hogy ebből átszokjunk, most viszont sokat utazunk. A másik oka, hogy az elmúlt két évben a Péterfy Akadémia (Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva akadémiája, szerk.) körül egy nagyon kedves baráti köröm alakult ki, ami az íráshoz szorosan kapcsolódik. Ebben történt egy intenzitásváltás a korábbi időszakokhoz képest.

Az évek alatt nagyon kedves holland barátokra tettem szert, a hollandoknak viszont van egy olyan szokása, hogy határidőnapló szerint vezetik a szociális életüket. Nagy baráti körük van, hétköznap és hétvégén is eljárnak családdal, barátokkal, ezért a találkozóknak is van egy logisztikája. A regényben sokat foglalkozom az ehhez hasonló szokások átvételével, vagy éppen a főhős ezzel kapcsolatos megrökönyödésével.

Egy hollanddal az én tapasztalataim szerint nehéz spontán összefutni. Én ezt megszoktam, sőt szeretem is, mivel az előre tervezés miatt szinte soha nem mondanak le találkozót.

Szeretem bennük azt is, hogy nagyon következetesek a barátságok fenntartásában. Ha egy ideje nem hallottak rólad, akkor írnak, hogy mikor találkozunk legközelebb? Nincs meg bennük az az önérzetesség, amit otthon tapasztaltam, hogy „Ha nem ír, akkor hagyjuk is!”. Ha te nem jelentkezel, akkor nem várnak, ők keresnek.

Mennyire nehéz külföldről végignézni, hogy mi történik itthon?

Balogh-Kunst Nóra: Engem évek óta egyre több szomorúsággal tölt el az, amit otthon látok. Nagyon tisztelem e tekintetben Péterfy Gergelyt és Péterfy-Novák Évát, amiért ők aktívan elmondják az álláspontjukat, véleményüket az otthoni politikai igazságtalanságokkal és egyebekkel kapcsolatban. Én egyfajta távolságtartással néztem ezt, mert sokáig úgy gondoltam, ha nem élek otthon, akkor ne mondjak róla semmit. Mára erről leszoktam, mert attól függetlenül, hogy hol élek, én ugyanúgy magyarnak érzem magam.

Érzek egyfajta mély szomorúságot, mert bár olyan lenne otthon a helyzet, hogy állandóan felmerüljön bennem, hogy visszaköltözöm. Az lenne az ideális, ha a két ország olyannyira összemérhető lenne, hogy nekem folyamatosan a kettő között kellene feszülnöm. Nagyon elkeserít, hogy sok szempontból könnyű a választás.

Követem az otthoni eseményeket, beszélgetek erről barátokkal, hogy ők hogyan élik meg. Még nem találtam meg azt a politikai hangot, hogy én hogyan tudnék erről beszélni, de az biztos, hogy egy ponton ez fejlődni fog, mert érzem a késztetést és a felelősségvállalást. Büszkén mesélek Magyarországról, de bánt, hogy jellemzően a politikai helyzetre terelődik a szó. A holland hírekben rendszeresen benne van a magyar politika és az erről szóló elemzések, így a hollandok tisztában vannak azzal, mi történik Kelet-Európában és ezen belül Magyarországon is.

Ha még itthon élnél, most is kiköltöznél?

Balogh-Kunst Nóra: Ezt nehezen tudom megválaszolni, mert brutálisan sokat változott Magyarország, amióta eljöttem. 2011-ben teljesen más motivációim voltak, mint most lennének. Én egy tanulmányi programmal jöttem Hollandiába, utána pedig próba-szerencse alapon kerestem munkát. Elsősorban a saját karrieremmel kapcsolatos gondolatok motiváltak. Az elmúlt tíz évet ennek a két országnak a kontrasztja között töltöttem.

Ha Magyarországon éltem volna, nem tudom, hogy el akarnék-e jönni.

Bánt, hogy Magyarországon most nagyon más a jövő perspektíva, mint amivel felnőttem. Bár nem dolgoztam, de pár évet felnőttként eltöltöttem otthon, és ha az egészségügy vagy közoktatás helyzetének rohamos romlására gondolok, akkor ezek most biztosan hozzátennének a kiköltözéssel kapcsolatos döntésemhez.

21 évesen naivan indultam el, hogyha ösztöndíjjal kijutottam, akkor majd valami lesz. Most biztosan tudatosabb lennék, kevésbé hagynám magam a sorsra.

Mit tanácsolsz annak, aki most költözne ki Hollandiába?

Balogh-Kunst Nóra: Elsősorban azt, hogy vegye fel a kapcsolatot Hollandiában élő magyarokkal. Sokkal egyszerűbb úgy elindulni egy külföldi országba, hogy egy „helyi” meg tudja mutatni, mire kell figyelni. Például, ha Hollandiában bankszámlát szeretnél nyitni, ahhoz kell egy lakcím, viszont egy bérleti szerződéshez bankszámlára van szükséged. Ezekhez a csiki-csuki helyzetekhez jól jön, ha valaki ismeri a kiskapukat, főleg, ha nem beszéljük a nyelvet.

A többi apróságra nem lehet felkészülni. Mindenkit más tapasztalás fog arcon csapni, amikor kimegy külföldre. És aztán van, aki ezek miatt egy ponton sarkon fordul, és hazamegy. Mint Andrea.

Beszéltem olyanokkal, akik éltek itt, de a holland kultúrát sosem tudták megszokni, rengetegen az időjárással nem tudtak együtt élni. Kitartás kell ahhoz, hogy valaki meg tudjon telepedni külföldön, amihez évek kellenek. Ez egy lassú játék. Azt érdemes eldönteni, hogy milyen időintervallum után fogjuk meghozni a menni vagy maradni döntést. Valakinél ez egy év, valakinél több.

Az elindulást tudom ajánlani, mert nagyon fontos tapasztalat.

Nekem rengeteget változott a kapcsolatom Hollandiával az elmúlt évek alatt, és boldog vagyok, hogy megadatott a kiköltözés lehetősége, mert rengeteget gazdagított. Szeretek itt élni.

Van magyar közösség Hollandiában? Jellemző az egymásra támaszkodás?

Balogh-Kunst Nóra: Tapasztalatom szerint főleg városi szinten vannak önszerveződő csoportok. Vannak hivatalos közösségek is, és Facebook-on csoportokban is rengeteg információt osztanak meg. Ilyen szempontból van összetartozás, sokaknak jelentős segítséget nyújtanak ezek a közösségek.

Az én hollandiai életem úgy alakult, hogy a munkám miatt főleg hollandokkal és más országok tagjaival találkoztam többet. Ezek a magyar közösségek inkább az ország délibb részén vannak jelen, ha arrafelé élnék, valószínűleg tagja lennék valamelyiknek.

Hogyan éli meg a családod, illetve a barátaid a te külföldi letelepedésedet, tőlük független életed?

Balogh-Kunst Nóra: A családomban sokat beszélgetünk róla, ez is egy olyan téma, ami némelyik évben jobban előjön, néha nem. Amikor idén a férjemmel megvettük életünk első lakását itt Hollandiában, a családom nagyon örült, és büszkék voltak, hogy ezt meg tudjuk lépni. De ez egy komoly elköteleződés, és nehéz megtapasztalniuk, hogy mindez egy másik országban történik.

Az otthon élő barátaimmal benne maradtunk egymás életében, még akkor is, ha évente csak egyszer találkozunk. Ehhez kell egyfajta rugalmasság mindkét fél részéről. Átszoktunk a videóbeszélgetésekre, rengeteg online esti sörözést és délelőtti kávézást szervezünk a barátaimmal. A technika segít a napi távolságot áthidalni.

Mindig örülök, ha jönnek látogatni, nagyon szeretem megmutatni a holland életünket és Hollandiát. Most sokat járok haza a regény miatt, így tudunk találkozni, de a korona alatt másfél-két évig nem tudtunk hazajönni. Az kegyetlen volt, mert van egy pont, amikor az online már nem elég.

Megismernéd Nóra írásait? A Felhő Café oldalán elolvashatod a novelláit, sőt, még a Visszahoztam című regénybe is belelapozhatsz!

 

Főkép fotó: Boda Fanny Fatime