Ki gondolta volna, hogy január 18. nem csupán egy átlagos nap, hanem a Hóemberek világnapja? Manapság nem csak a történelmi eseményeknek, ünnepeknek van világnapja, hanem olyan apró, de jelentőségteljes dolgoknak is, mint a hóember.

Cornelius Graetz hóemberrajongó – és gyűtjő volt az, aki életre hívta ezt a napot. A hóembergyűjtés véleményem szerint egy elég érdekes hobbi, de Németországban, ahonnan Graetz származik, ilyesfajta kedvtelés nem jelenthet gondot. Még a Guiness – rekordok könyvébe is bekerült, jelentős hóember – kollekciójával! Eddig a pontig én is azt gondoltam, hogy Graetz úr egy hatalmas hűtőházban tartja szebbnél szebb hóembereit. Valójában a gyűjtemény minden hóemberrel kapcsolatos dísztárgyat, dekorációt jelent, melyet Graetz élete során összegyűjtött.
Sokan próbálják megfejteni a hóember valódi szimbolikáját.
Sokan a fehér színt a gyermeki ártatlanság jelképének tartják, a testet alkotó három hólabda az emberi teljességé (test, lélek, szellem) a gombsor az energiaút, a seprű pedig a megtisztulás szimbóluma.
A hóemberek világnapja arra emlékeztet minket, hogy a tél varázsa az egyszerű örömökben rejlik.
Gyermekként különösen sok élmény fűződhet a hóemberekhez. És bár nem biztos, hogy így igaz, de a mai felnőttek nosztalgiával tekintenek vissza a régi telekre, amikor még MINDEN évben esett a hó (pedig ez nem igaz), és akkora hó esett, hogy napokig lehetett szánkózni és hóembert építeni. Ez se igaz, de az emlékek már csak ilyenek, azt tartja meg a lélek, amiből ÉPÍTENI tud. Ha nagy havazást, ha nagy teleket, ha szépséges, varázserővel bíró hóemberek emlékét, akkor azt. Alkossunk hóembereket, osszuk meg a mosolyt, és élvezzük a pillanat szépségét!
Végül egy csodás hóemberes mesével ünnepeljük együtt a hóemberek világnapját:
Hóemberek
Kassai Etelka meséje
Karácsonyra végre hó lepte be a falut övező dombokat. Hósipka ült hetykén a kicsi házak
tetején és a csupaszkoronájú fák ágain is. A gidres –gödrös kocsiút kerék vájta kátyúit, a
patak vastagodó jegét, a kopár baromfiudvart, és a kerek kút faragott házát is hó borította.
Minden gyerek, csakis erre várt hetek óta. Szegény gyerek, módos gyerek egyformán
izgatottan kémlelte az ólomszürke eget, mikor nyílik meg a nagy égi dunna, mikor érkeznek
meg végre a varázslatos hópelyhek. Mert a gyerek már akkor régen is csak gyerek volt, s
télen semmi sem okozhatott nagyobb örömet nekik egy kiadós szánkózásnál, hógolyózásnál,
vagy a hóember készítésénél.
A falu legkisebb házában is nagy volt az öröm, a gyerekek egymást lökdösve, kacagva
készülődtek a hó takarta dombokra, egy vad hó-csatára.
Csak a legkisebb, Péter nem tartott velük, a tavaly örökölt cipőnek elvásott a talpa, hiába
próbálta édesanyja megvarrni, nem volt mit egymáshoz ölteni. A kisfiú nem panaszkodott,
tudta mennyire bántaná az édesanyját az ő szomorúsága, így azt mondta, nincs is kedve a
játékhoz, meg a torka is fáj egy kicsit, inkább a házban maradna. De azért, amikor azt
hitte, az édesanyja nem figyel oda, az ablak mellé kuporodott, s a deres üvegen kicsi rést
kaparva leste a többiek játékát sajgó szívvel, vágyakozva. Ám ha az édesanyja felé
pillantott, akkor úgy tett, mintha csak a homályos üveget tisztítgatná, hogy több fény jöjjön
be a füstös, szegényes kis házba.
Éjszaka aztán, amikor azt hitte, mindenki alszik már, lábára húzta egyik bátyja foltozott
bakancsát és kisurrant a házból, és futott, ahogy csak a nehéz bakancs, meg a magas hó
engedte, egészen az erdő széléig. Mert ott a falu gazdag gyerekei, előző nap gyönyörű
hóembert építettek. Azt szerette volna szemügyre venni. Gazdag gyerekeknek gazdag volt a
hóembere is: igazi, csillogó szénből készült a szeme, meg a gombjai, gyönyörű répából az
orra, kezében erős vesszőseprűt tartott, s hibátlan zománcú, piros fazék ült hetykén a feje
tetején.
Péter csak nézte a gazdag, büszkén álldogáló hóembert, aztán kapta-fogta magát és
egykettőre épített egyet ő is, épp a másik mellé, úgy, mintha csak testvérek lennének. De az
újnak bizony csak fenyőtobozból volt a szeme meg az orra, a gombjai is tobozból sorakoztak
a hasán, és a seprűje se volt más, csak egy szélben letört, megtépázott fenyőág. De azért
szép volt, ahogy ott állt, és ünnepi fenyőillattal kényeztette a kisfiút. Később aztán Péter,
hogy édesanyjának ne kelljen másnap még ezzel is fáradnia, nagy halom rőzsét szedett, s a
kemence mellé rendezte szépen. És ha már a lábán volt a bakancs, vizet is hordott az utca
végén álldogáló kútból, meg a rogyadozó pincéből egy kis krumplit, ne kelljen a hidegben
kora hajnalban majd szaladgálnia az édesanyjának. Aztán visszabújt a sutba, ahol a vén
kemence melege, lágyan betakarta. Elaludt, s álmában ismét az erdőszélen, a hóemberek
mellett találta magát.
– Hát te mit keresel itt?- kötekedett a piros kalapú, szénszemű hóember a másikkal- Ki
engedte meg neked, hogy az én területemen álldogálj? Eredj innen, amíg jó dolgod van!-
mondta, s a seprűt tartó kezével dühösen a másik felé csapott.
– Ne haragudj rám!- kérlelte a szegény hóember- Nem én tehetek róla, hogy melléd
kerültem. De ígérem, csendben leszek, nem zavarlak, ha nem akarod.
De a másik egyre csak pörölt vele, s ha elérte volna a seprűvel, bizony ellátta volna a
baját szegény szomszédjának. Péter álmában csak nézett, sose látott még beszélő, pláne
nem pörlekedő hóembert.
Az állatok is előmerészkedtek a különös zsivajra az erdőből, s fejcsóválva hallgatták a
kötekedő, öntelt hóember kiabálását.
– Micsoda világot élünk- rikácsolta- az úri népnek hova-tovább mindenféle, szedett-
vedett társaságot el kell viselnie! De majd én adok neked – hadonászta, csak kerülj a
kezeim közé.
Szegény hóember nem tehetett mást, teljesen becsukta a fülét, be a fenyőtobozból
fabrikált szemeit, hogy ne hallja, ne lássa a gazdag hóember méltatlankodását.
Inkább arra a kisfiúra gondolt, aki őt hóból, fenyőből és szeretetből megépítette.
Arra a
mezítlábas, rongyos kisfiúra, aki rőzsével, friss vízzel, szeretettel kímélte édesanyja
fogyatkozó erejét. És egyszerre csak valami nagyon furcsa dolog történt, mert minél
erősebben gondolt rá, annál melegebb lett valami, valahol ott benn, a gömbölyű, hóból
gyúrt test belsejében. S ahogy az a valami ott melegedett,
különös módon az áradó, finom meleg neki nem ártott, őt nem bántotta, de a másik egyszerre csak verítékezni kezdett.
Először csak a nagy, piros kalap csúszott le a feje búbjáról, aztán kiesett a
kezéből a seprű, s ahogy a pörlekedő hóember olvadni kezdett, egyenként potyogtak le a
széngombok feszülő kabátjáról, majd lepottyant az orra is, s nem sokára nem maradt a
helyén más, csak egy formátlan tócsa.
Pétert reggel a tűzben pattogó rőzse hangja ébresztette, s tea, sült krumpli finom illata.
El is feledte éjszakai álmát, csak különös hangulata maradt meg a varázslatos
éjszakának.
De nemsokára izgatott hangok szűrődtek be a kicsi ház ajtaján. S ahogy kinézett,
embereket látott, akik az erdő felé mutogattak, s egymás szavába vágva magyaráztak.
Péter bakancsba ugrott, s rongyos kabátját is otthon feledve futott, ahogy csak bírt a
hóemberekhez. S aztán csak állt, s szólni sem tudott: az erdőszélen egyetlen hóember
álldogált csendesen, tobozból volt a szeme, tobozból az orra, tobozból szegényes
kabátjának a gombjai. S mellette egy tócsa jegesedett, melynek közepébe belefagyott a
nagy, piros fazék, a répa, s a feketén csillogó szénszemek.
Főkép: Shutterstock