Sokszor nem is gondolunk bele, hogy az önszeretet és önbizalom gyermekkorban milyen apróságokkal növelhető, holott ezek az élmények az egész életükre, a teljesítményükre és még a kapcsolataikra is kihathatnak, akár egy életen át. De vajon miért fontos, hogy szeressünk önmagunkat és milyen hatással van a gyerekeinkre az, ha a tükör előtt állva mindig csak negatív jelzőkkel illetjük saját magunkat? Kirschner Petra pszichológust kérdeztük.
A magabiztos szülők gyerekeinek általában stabil az önértékelésűek. Ennek az ellentéte is igaz szokott lenni?
Kirschner Petra: Ezzel az állítással nem értek egyet. Az önbizalom és a magabiztosság egy skálán mozog, és a túlzott magabiztosság mellett nárcisztikus vonások is megjelenhetnek mások leértékelésével vagy arrogáns, agresszív viselkedéssel kísérve. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az a szülő, aki gyermekkorában stabil alapokat kapott, többnyire kiszámítható környezetben nőtt fel és szeretetteljes elfogadással vették körül, de nem tartották burokban sem, nagyobb valószínűséggel lesz képes hasonló stabilitást adni a saját gyermekeinek, így kezdhet el kialakulni az önbizalom gyermekkorban. Ez a stabilitás pedig az egyik alapja lehet az egészséges önkép kifejlődésének.
Miben rejlik az önbizalom, önszeretet fejlődésének a titka?
Amennyiben valakit gyermekkorban nem vett körül elfogadás, szeretet vagy kiszámíthatóság, felnőttként könnyen lehet, hogy küzdeni fog a saját maga elfogadásával. Ha sosem mutatták meg neki az első számú gondozói (vagyis a szülei), hogy szerethető, akkor beég ez a primer minta, és csak sok munkával lehet egészséges szintre helyreállítani. Gyógyító ereje lehet a szeretetkapcsolatoknak is (jó barátok, jó párkapcsolat), viszont ahhoz, hogy ilyen erős hiányok ellenére a személy valódi, kölcsönös szeretetkapcsolatokat tudjon kialakítani, ahhoz komoly erőt kell fektetni az önismereti munkába.
Aki gyermekkorában nem részesült elfogadásban, annak először meg kell dolgoznia a családi kapcsolatait ahhoz, hogy felülírja az eredeti sémáit és felnőttként el tudja fogadni az őszinte és érdek nélküli szeretetet.
Milyen szülői üzenetekkel rombolható az önbizalom gyermekkorban? Mivel akadályozhatják az énképünk megfelelő kialakulását?
Megszámlálhatatlan ilyen üzenet van. Az, hogy a gyermek hogyan kódolja le magában azt, amit a szüleitől kap, nem csak a szülők viselkedésén és érzelmi állapotán, kapcsolódási képességén múlik. . Az önbizalom gyermekkorban attól is függ, hogy a gyermek milyen veleszületett érzékenységgel, temperamentummal jön a világra.
A legtöbb szülő teljesen tudattalanul bántja meg gyermekét, saját működésmódjaival nincs tisztában, így azt se tudja belátni, mit okoz az egyes cselekedeteivel.
Mitől függ, hogy egy gyerek bízik-e önmagában és pozitívan áll-e az őt érintő kihívások elé?
Nagyon fontos, hogy mennyire kapott stabil alapot. Mennyire bíztak benne, mennyire bíztatták, és mennyire kérhetett segítséget, vagy fordulhatott szüleihez, ha akadályokba ütközött. Az „elég jó szülő” fogalma jól leírja, mi szükséges ahhoz, hogy a gyermek szabadon megtapasztalhassa a világot, és ha megkapja a való világ pofonjait, akkor önerőből fel tudjon újra állni.
Az elég jó szülő szeretetteljes, elfogadó, hagyja, hogy gyermeke leváljon róla, de biztosítja, hogy bármikor visszatérhessen vigaszért, ha érzelmi „tankolásra” van szüksége.
Fotó: Németh Diána
Miért fontos, hogy gyerekkorban megtapasztaljuk és megtanuljuk az önszeretetet, miért fontos az önbizalom gyermekkorban?
Gyermekkorunkban az anyánk felénk intézett gesztusai, reakciói mentén fogjuk megtanulni, hogy mennyire szerethetjük magunkat, vagy hogyan szerethetjük magunkat.
Amit az anyánk visszatükröz rólunk, vagy ahogy viszonyul hozzánk, mindig az lesz az első számú kiindulópont, ahogyan magunkhoz is viszonyulunk.
Ez az első számú kapcsolódás a felnőtt életben is meghatározó lesz, ennek mentén fogunk párt, munkahelyet, hivatást is választani. Ha elegendő elfogadást, szeretetet, de közben kellő szabadságot is kaptunk, akkor volt lehetőségünk megtapasztalni magunkat és reális képünk lesz a képességeinkről és a világról. Nagyobb valószínűséggel leszünk magabiztosak abban, hogy a tudásunk elég a választott hivatásunkhoz és kezdeményezőbbek leszünk a kapcsolatainkban és minden másban is. Egy ilyen alappal olyan partnert választunk majd, aki képes elköteleződésre és érzelmei kimutatására. Természetesen ez jóval komplexebb ennél, és sokkal szélesebb skálán mozog, de leegyszerűsítve így írható le.
A szépségről, önszeretetről, elfogadásról alkotott képünket hogyan befolyásolja, hogy anyukánk hogyan beszélt magáról a tükörbe nézve? Szépnek vagy éppen csúnyának látta-e magát, hangot adott-e ezeknek az érzéseknek?
Az, hogy édesanyánk mennyire szereti önmagát abból ered, hogy ő milyen mintát hozott magával a saját gyerekkorából. Amennyiben nem dolgozik magán és nem tesz erőfeszítést arra, hogy saját boldogsága érdekében és a gyermeke iránt érzett felelősségvállalásból önreflexiót végezzen, akkor egy-az-egyben továbbviszi majd a kapott mintáit.
Tehát, ha az anyuka nem tud magára szeretettel tekinteni, nem fogadja el magát vagy túl kritikus, akkor a gyermekét sem fogja elfogadni olyannak, amilyen. Ezt pedig a gesztusaiban, cselekedeteiben direkt vagy indirekt módon meg fogja jeleníteni. Tehát a gyermek sem fogja tudni megtanulni senkitől, hogy hogyan is szerethetné magát.
Minden azon a ponton kezdődik, hogy a saját családunkkal való viszonyunkat feltárjuk és átdolgozzuk, ennek sokadik lépése az, hogy megtanuljuk magunkat úgy szeretni, és a koragyermekkori hiányainkat betölteni, ahogy a szüleink nem tették meg. Ha erre képessé válok, akkor fogok tudni mást is feltétel nélkül, méricskélés nélkül elfogadni vagy szeretni. Addig nem.
Az az anya lesz képes szeretni és tisztelni magát, aki el mert mélyülni az elakadásaiban és mert önreflektív lenni. Ennek mentén fog tudni példát mutatni a gyerekeinek is, erről a bátor működésről.
Fotó: Pexels
Ha ebben a témában nem láttunk túl jó példát, hogyan ne adjuk azt tovább a gyerekeinknek?
A mi kezünkben van a lehetőség a változtatásra, ha felismerjük, hogy nem jó mintákat követünk, érezzük, hogy valami nem stimmel velünk és esetleg szenvedünk ebben a működésben, illetve azt tapasztaljuk, hogy ez káros lehet a gyermekünk fejlődésére is.
Mindenképpen szakértő segítségét javaslom. Ez lehet egy kognitív terápia, családállítás, pszichodráma akár, ahol korai elakadásainkat, gyermekkori traumáinkat megérthetjük, tudatosíthatjuk, majd dolgozhatunk velük úgy, hogy szembe merünk velük nézni.
Ha szembe merünk nézni a szüleink mintáival, a családi kapcsolatainkkal, és mindazzal, ami fájdalmat okozott nekünk, akkor van lehetőségünk bizonyos terápiás módszerek (pl. családállítás) által megadni magunknak mindazt, amit gyerekként a szüleink nem tudtak. A stabilitást, az elfogadást, a feltétel nélküli szeretetet, az állandóságot.
A cselekedeteinkkel példát mutatunk gyermekeinknek is, hogy merjenek magukkal szembe nézni, illetve a viselkedésünk, a hozzájuk való viszonyulásunk bennük is változást fog hozni. Ha képesek vagyunk szeretni magunkat, a gyermekeink is nagyobb valószínűséggel lesznek képesek erre.
Kiemelt kép: Pexels
