Fáj, szorongunk, nem érezzük magunkat elégnek, a partnerünk nem elérhető érzelmileg, netalántán még fizikailag is bántalmaznak minket, mégsem tudunk kilépni. Logikus magyarázatot keresünk a tettekre, felmentjük őt, mert elképzelhetetlen, hogy kilépjünk a kapcsolatból, hiszen rettegünk az elhagyástól és az érzelmi magánytól. De mi ez a bénító erő, ami a másik mellett tart? Mik ezek az ördögi körök, amiket a kötődés-típusaink mentén futunk? És miért unalmas, ami biztonságos és lassan alakul? A traumakötés sokszor félreértett témakörét Knapek Éva klinikai szakpszichológussal jártuk körbe.
Mi pontosan a traumakötés és mi jellemzi ezt a fajta kötődést?
Knapek Éva: Olyan kapcsolatban beszélünk traumakötésről, amiben az egyik fél bántalmazó, a másik fél pedig áldozatként van jelen a párkapcsolatban.
Annak ellenére, hogy nagyon nehéz neki, sok sérelmet szenved el, a biztonságérzete, akár a testi-lelki épsége sérül ebben, azt éli meg, hogy nagyon szereti a másikat, sok jó dolgot lát benne, ezért nem tud kilépni.
Ezt a látszólagos ellentmondást nehezen tudjuk kívülről értelmezni, de azok, akik benne vannak egy ilyen kapcsolatban, nem feltétlenül élik meg ellentmondásnak. Nekik ez a magától értetődő és természetes.
A kettősség ténye mellett mindig tudatában vannak a felek, hogy itt valami nem oké?
Knapek Éva:
Egyáltalán nem. És pontosan ezért nehéz váltani, mert nem biztos, hogy az áldozat felismeri, hogy őt bántalmazzák a kapcsolatban, aminek gyakran gyerekkori gyökerei vannak: nem olyan hátországot tudhatott a magáénak, ahonnan eszközöket hozott volna ebbe a kapcsolatba, hogy amikor felismeri a problémát, akkor tudjon is tenni valamit.
Ezért nem feltétlenül éli meg egy ilyen kapcsolatban az adott személy, hogy neki nagyon rossz vagy káros. Lehet, hogy csak nem érti, miért érzi ilyen rosszul magát ebben a kapcsolatban, pedig elégedett is lehetne – lehet, hogy még a párja is a szemére vetette, hogy máshoz képest milyen jó dolga van ebben a kapcsolatban. A bántalmazott fél várhat arra, hogy a másik majd megváltozik, meggyógyul, és egyszer jó lesz, hiszen szeretik egymást…
Mik azok az eszközök, amik hiányoznak, és egy ilyen helyzetben használni kellene?
Knapek Éva: Egyáltalán az, hogy reflektáljon arra, ami vele történik. Hogy valaki megtanítsa gondolkodni, ok-okozati összefüggéseket meglátni. Fontos, hogy gyerekkorban legyenek ilyen élmények, például összebújva beszélgessen velünk a szülő, hogy mi volt ma az oviban, a másik gyerek tette milyen hatással volt ránk, miért csinálhatta, hogy éreztük magunkat ettől. A lényeg itt az, hogy az egyszerű, hétköznapi történéseket átbeszéljük, mert ez segít a gyerekben kialakítani a nézőpontváltás képességét – persze életkornak megfelelően. Elgondolkodhat azon, ami vele történt, tud hozzá jelentést társítani.
Aki traumakötésbe kerül, valószínűleg nem egy érzelmileg biztonságos családból jön. Még ha meg is történt például egy ilyen nyugodt, esti beszélgetés, mert az egyik szülő minden nehézség ellenére megtette ezt az erőfeszítést, akkor a többi történés – érzelmi vagy fizikai bántalmazás, más negatív élmény, a szülők kapcsolata, ami szintén lehetett traumakötés – egy sor olyan mintát szolgáltattak, amelyek által a gyerek azt tanulta meg, hogy egy bántó helyzetet tűrni kell, mert anya is elnéző volt apával. Természetesen a fordított felállás is lehetséges. Tehát gondolkodás és reflektálás nélkül a magáévá tett olyan magyarázatokat ezekre a helyzetekre, amelyek egyáltalán nem segítenek abban, hogy felnőttként a megfelelő magyarázatokat találja arra, ami vele történik, amit vele csinálnak.
A tudattalan mintatanulással jöhet az az emlék, hogy az egyik szülő is így mentette fel a másikat, akkor most én is megteszem a párommal. Az is lehet, hogy vele bántak így gyerekként, miközben ők sem tudtak érzelmeket szabályozni, mentalizálni vagy kiállni magukért. Mindemellett pedig az is lehetséges, hogy az egyénre vagy a családtagokra nézve káros módon próbáltak a szülők megküzdeni a nehézségeikkel, például nyugtatót szedtek, szereket használtak, nem aludtak egész éjjel, idegességükben nem ettek, és nem mentek el pszichológushoz. Az ilyen szülővel felnövő gyerek azt látja, hogy nincs meg a szülőben a saját magáról való egészséges gondoskodás képessége. Ez ellehetetleníti a gyerekben, hogy később felnőttként hozzáférjen a szükséges erőforrásaihoz. Még akkor is, ha lenne eszköztára arra, hogy mit kellene tennie egy bántalmazó kapcsolatban, a kimerültségtől és a túlhajszoltságtól, hogy mindenkinek megfeleljen, nem lesz elérhető számára.
Fotó: Lisztik Erika
Az agresszor oldaláról milyen minta hiányzott?
Knapek Éva: Ott az az egyik probléma, hogy (legalább az egyik szülőtől) nem látott olyan mintát, hogyha valaki mérges vagy sérelem érte, akkor nem kell kikelnie magából, hogy lehet ezt az indulatot rendezni, a kritika nem egyenlő a személyes támadással, és neki sem kell visszatámadnia.
Feltehetően nem látott egészséges indulatkezelést, és ezért a durva válaszreakció lett a természetes.
A traumareakció hogy működik? Könnyebben kapcsolódom egy olyan emberrel, aki a gyerekkori bántásomat mutatja újra nekem, mint egy „egészséges” dinamikájú emberrel?
Knapek Éva:
Elképzelhető, hogy egy intenzívebb kémiát élek meg azzal, aki ugyanazokat a bántó élményeket hozza az életembe felnőttként, mint amit gyerekként elszenvedtem. Ezt össze szokták keverni a szerelemmel, hiszen kívülről nézve és belülről megélve is teljesen összetéveszthető vele, főleg az elején, mert látszólag nem sok különbség van. És ember legyen a talpán, aki az első pillanatban megmondja egy pillanatnyi látlelet alapján, hogy ez nem szerelem, inkább vigyázni kéne.
Kívülről a környezet érezheti azt, hogy túl hamar mélyül a kapcsolat, például rövid időn belül összeköltöznek. De azért láttunk már olyat, hogy ezen aggályok ellenére jól alakult a kapcsolat: nagy szerelem lett és biztonságos kötődés. De amikor „rosszul” alakul, a környezet megfigyelheti, hogy az adott személy elmeséli, hogy milyen bántó dolgok történnek a kapcsolatban. Azonban ha a külvilág negatívan reagál, lehet, hogy eltűnnek ezek a beszámolók, mert az adott személy nem akarja hallani a negatív reakciókat, és egyre inkább elszigetelődik. Ez pedig egy óriási probléma ebben a történetben.
Szóval legyen jelzésértékű, ha a párkapcsolatunkról nem merünk mesélni a barátainknak?
Knapek Éva: Igen, akkor lehet, hogy valami baj van. Persze nem jelenti azt, hogy feltétlen bántalmazó a kapcsolat, elég annyi is, hogy „nem érzem benne jól magam”, de nem tudok kilépni, a környezet pedig ezt jelezné vissza. És amíg nem érzem az erőt ehhez a lépéshez, nem biztos, hogy hallani akarom a barátaimtól, hogy ők mit gondolnak. De zárójelben azért megjegyzem, hogy ritka az az eset, amikor a környezet biztosan fel tudja mérni, hogy pontosan mit kellene csinálnia az adott személynek. Alakulhat jól egy olyan kapcsolat is, amire mindenki azt mondta, hogy kár folytatni.
Mi a pontos oka ennek az intenzívebb kémiának a traumakötés esetében?
Knapek Éva: Intenzívebb kémiának élhetem meg azt is, hogy elkezdek szorongani a párom mellett. Nem érzem magam biztonságban, és ezt a biztonságérzet-hiányt és az intő jeleket tévesen összekeverem azzal, hogy ez a kapcsolat izgalmas és pillangók vannak a gyomromban: hát ez a szerelem, nem?
Nem reflektálok arra, hogy nem azért van görcsben a gyomrom, mert ez olyan jól alakul és picit bizonytalan, izgalmas, hanem azért, mert olyan dolgokat mond, amitől elkezdem magam kevésnek érezni mellette, félek, hogy nem leszek elég jó neki, és szorongok azon, hogy vissza fogja-e igazolni azt, hogy elég vagyok.
Mondok egy példát: tegyük fel, hogy a párom csúnyán odaszólt a pincérnek a randin, nekem pedig rossz érzésem lett attól, ahogy kifakadt. De aztán felmentem, hogy végülis tényleg bunkó volt a pincér és milyen jó, hogy kiállt értünk és jelezte, hogy mivel nem vagyunk elégedettek. Mennyivel férfiasabb ez, mint amit mástól látok.
Miért, az milyen, ami mástól jönne?
Knapek Éva:
Az ehhez képest egészségesebben induló kapcsolatok lassúnak és unalmasnak tűnhetnek. Azt érezhetem egy óvatosabb embernél, hogy nem biztos, hogy igazán akar engem, hiszen megfontolt. Ha igazán akarna, már most szerelmet vallott volna, és a lassabb alakulás, a várakozás bizonytalansággal tölt el.
A gyorsan alakulást preferálom, mert ott nem kell annak a feszültségétől tartanom, hogy hogyan is alakul a kapcsolat, egyáltalán lesz-e kapcsolat. Ezáltal az óvatosabb, egészségesebb tempóban kialakuló kapcsolatokat leértékelem magamban. Sokan mondják ilyenkor maguknak, hogy azt hiszem, ez nem az a szerelem, amit keresek.
Ha nem fizikai bántalmazásról van szó, hanem érzelmiről, a bántalmazó részéről milyen bántásokról beszélünk? Mi jellemzi ezt az érzelmi dinamikát?
Knapek Éva: Nagyon sok a hiteltelenítés, a meghazudtolás, a leértékelés, a kritika, egészen finom formákban is. Például nekem fontos a karrierem, a párom pedig a hasonló karrierutakat hangosan kritizálja, hogy milyen értelmetlen munka, és gyakorlatilag semmibe veszi ezt a szakmát. Emiatt elkezdem furcsán érezni magam, hiszen érzem, hogy kvázi az én munkámról beszél. De megmagyarázom, hogy végülis nem rólam beszélt, biztos nem úgy értette. Vagy elkezd finoman kontrollálni, hogy az ellenérzéseimet figyelmen kívül hagyva szervez programokat.
Dr. Piczkó Katalin videóiban érzékletes példaként a bántalmazó egyeztetés nélkül leszervez egy látogatást az anyjához, és nekem hiába nincs kedvem menni, jön az érzelmi manipuláció, hogy ne bántsuk meg azzal anyát, hogy nem megyünk. Ezen mondatok miatt lehet, hogy elkezdem rosszul érezni magam, hogy én vagyok a rossz fej, hogy nem akarok az anyukájához menni. És arról, hogy ő döntött az akaratomon kívül, átkerül a fókusz arra, hogy én vagyok a rossz, mert megbántom őt.
Itt persze (még) nem bántalmazásról beszélünk, de ugyanúgy ki kellene állnom magamért, amihez szükség van egy hátországra. Ha nem volt, akkor egy önismereti folyamat, egy terápia kell ahhoz, hogy létrejöjjön egy kimunkált önértékelés, amiben azt tudom mondani, hogy nem vagyok rossz ember, mert nemet mondok. Van egy stabil tudásom, ami lehetővé teszi, hogy elhiggyem, hogy nem kényszeríthetnek bele olyanba, amit nem akarok. És igen, lehet, hogy a kapcsolat hamarabb elhal, mert a másik látja, hogy nem tud irányítani. A stabil önbecsülés kialakítása és az, hogy kibírom, ha a másik csalódott lesz attól, ha én nemet mondok, nem egyszerű, mert nem úgy neveltek minket, hogy ennek a feszültségét elbírjuk, és sokaknak felnőtt korban kell kialakítani ennek a képességét.
Fotó: Lisztik Erika
A környezet reakcióit nézve szerinted hol van a határ aközött, hogy jelezhetik, hogy valami nincs rendben a kapcsolatban, és aközött, hogy már egy extra nyomás nehezedik az alanyra, mert akár butának, döntésképtelennek érzi magát a helyzettől?
Knapek Éva: Ember legyen a talpán, aki ezt hozzátartozóként jól tudja menedzselni. Barátként vagy családtagként iszonyú nehéz végignézni, hogy egy szerettünket bántják.
Kifejezhetem az aggályaimat, de folyamatosan tolni a változás felé nem biztos, hogy eredményes lehet. Senkit nem lehet megmenteni akarata ellenére, de közben az is nagyon fontos, hogy tudatosítsuk benne, hogy ha bármi baj van, ha szeretne ebből kimenekülni, számíthat ránk.
Egy ilyen kapcsolat a fogsághoz hasonló is lehet, ahonnan a bántalmazott próbál kilépni: szakít, elköltözik. Elmondja a barátainak, hogy milyen rossz ember, rég el kellett volna hagynia. Aztán három nap múlva meggondolja magát, és visszaköltözik, mert „annyi jót is kapott tőle”. Mert azt leszámítva, hogy mennyire bántotta múltkor, amúgy jó vele. A környezetnek ez érthetetlen, de hiába mondott három nappal korábban mást, ez a tudás nem egybegyúrható az alany fejében. A bántalmazó és a bántalmazott is hajlamos arra, hogy hasítva gondolkozzon és nem tudnak kialakítani egy egészséges képet a másikról.
Nem látja a bántalmazott, hogy ha az egészet nézi, minden jó ellenére, ami ebben a kapcsolatban van, az borzasztóan kizsigerelő, káros. Ezt nem csak bántalmazó kapcsolatokból hallom. A méltatlan kapcsolatban élő emberek – akik nem érzik szeretve, megbecsülve magukat, nem érzik magukat biztonságban, a párjuk nem elérhető érzelmileg – is gyakran mondják: oké, hogy tesz bántó dolgokat, de azt leszámítva olyan jó vele. Ez szintén legyen egy fontos figyelmeztetőjel mindenki számára! Amikor valaki így fogalmaz, valószínűleg hasításra hajlamos: nem látja a jót és a rosszat egyszerre.
Ez miért van? Miért hasítjuk le ezt a kettőt egymásról?
Knapek Éva: Ez egy ugyanolyan primitív (a szó nem becsmérlő, hanem csak semleges jelentésében) elhárító mechanizmus, mint az elfojtás. A feszültséget hárítjuk így, ami bizonyos helyzetekben hasznos és érthető, de aztán ahogy felnövünk, elkezdünk más, érettebb elhárítási módokat is a magunkévá tenni. De ennek feltétele, hogy túlnyomóan több jó dolog történjen a szülők és köztem: így ez a hasítás átalakul szépen fokozatosan egy integrált képpé.
Akinek viszont túlnyomórészt negatív tapasztalatai vannak, annak nagyon nehéz a hasításból megfejlődni, hogy képes legyen integráltan látni az embereket. Például a szülőknek az ellentmondásos személyisége is ellehetetlenítheti azt, hogy megtanuljunk integrálni, mert nem lehet értelmezni azt, hogy valaki szeret is és bántalmaz is egyszerre. Ezt nagyon nehéz feldolgoznia egy kicsi gyereknek.
A kötődési típusok kapcsán, amikor egy szorongva kötődő személy egy elkerülőt választ, az is nevezhető traumareakciónak?
Knapek Éva: Hívhatjuk séma kémiának, ismétlésnek, de lehet traumareakció is. Ilyenkor a kapcsolódás intenzívvé válik köztünk, és elkezdünk olyanhoz vonzódni, aki érzelmileg elhanyagol minket. Itt nincs fizikai bántalmazás, de érzelmileg elhanyagoló a kapcsolat, és valamilyen módon méltatlanul bánik velem a másik. Lehet, hogy nem veszem észre a jeleket, hogy nem kielégítő számomra a kapcsolat, vagy ha látom, az elhagyástól való félelmem olyan intenzív, hogy el sem tudom képzelni a szakítást. Ez a gyerekkorban megélt érzelmi depriváció miatt van, amikor is nem kaptam elég melegséget, odafordulást, érzelmi támaszt.
Ez az élmény annyira dolgozik bennem, hogy az az egyetlen ismerős kapcsolódás, amiben a másik elhanyagol és teperni kell azért, hogy odafigyeljen rám. Paradox módon pedig azt, aki odafigyel rám, leértékelem, hogy mennyire puhány férfi/tapadós nő, mert kifejezi, hogy akar, itt van, elérhető, és nekem ez nem vonzó, csak az, akiért küzdeni kell. Ez a hard to get játszma, ami sok ember életét nehezíti meg.
Több hónapos, éves munkára van szükség, hogy megtanuljam értékelni azt, aki elérhető. Különböző mértékben ott lehetnek a traumáink ezekben a választásokban, és az érzelmi bántalmazás és elhanyagolás ugyanúgy bántalmazás.
A szorongóval szemben az elkerülően kötődő személyben mi játszódik le, amikor traumakötés alakul ki?
Knapek Éva: Nézzünk egy tipikus helyzetet, ahol az általunk elképzelt pár elkerülő tagja a férfi, és mondjuk még hoz is egy olyan élményt otthonról, hogy a nő kontrolláló.
A nőben meglévő bizonytalan kötődés kiváltja a távolodást a férfiból, aki nem akar közel kerülni, ez aktiválja a nőben a kontrollálást. Ez ismerős a férfinak az otthon elsajátított minta mentén, hogy na, itt ez a nő, aki meg akarja mondani, mit kellene tenni. Ettől lázadni kezd, kvázi megéli a dackorszakát felnőttként, és ellöki a nőt. De hiába akarja a felszínen elkerülni a kapcsolódást, valójában vágyna rá, mert látja, hogy itt van ez az érzelmes nő, akivel lehet őszintén és mélyen kapcsolódni, és megélhetem vele az érzelmi szükségleteimet.
Ez egy ellentmondásos szituáció: szeretne kapcsolódni és vágyik arra, hogy közel kerüljenek egymáshoz és adott esetben gyógyuljanak a sebei, mert ez a nő megéli és felvállalja az érzéseit, de közben menekülne is tőle. És ez a távolodás minden okot megad a szorongó félnek, hogy megpróbálja a kapcsolatot szorosabbra fűzni, amire szintén a távolodás a reakció a férfi részéről. Valamint megretten a kontrolltól, ami a nő részéről egy érthetőnek tűnő reakció a távolodásra, hiszen a nő is szeretné elkerülni a sérülést.