Hetek óta jár az agyam. Nem tud leállni. Azt veszem észre, hogy minden pillanatban pörög valamin. Esténként fekszem az ágyban, és mást sem látok a csukott szemhéjaim vásznán, csak azon dolgok sorát, amit másnap azonnal el kell intéznem. Fejben logisztikázok, mert ahogy egyre több minden bukkan fel, kezd fizikailag képtelenné válni a dolgok kivitelezése – feltéve, ha meg tudnám hajlítani az időt vagy valamiféle időhurokba kerülnék. Erről az eshetőségről azért még nem mondtam le. A végsőkig reménykedem.
Már október végén azon kattogtam, hogy fogom kivitelezni a novembert, mert lehetetlennek tűnt. Úgy vágtam neki a hónapnak, hogy csak éljem túl, és akkor a decembert már kisujjból kirázom. Ha a decemberre gondoltam, éreztem a nyugalmat, a békét, a varázslat és csillogás szikráit, hallottam a lágy zenét, a kandalló pattogását, éreztem a mézeskalács illatát, a szeretteim ölelését – de ami mind közül a legerősebb volt, hogy
nem kell hajtanom. Nem kell küzdenem. Megpihenhetek. Elengedhetem a nehezet.
Szinte megváltásként élt a fejemben ez a kép. Csak érjem el a december elsejét. És vasárnap – szinte észrevétlenül – megtörtént. Miután négy megpróbáltatásokkal teli nap után a sötétben elindultam haza, megláttam a házak udvaraiban ragyogó arany díszeket. A meleg fények megtorpanásra késztettek. Mert belém hasított a felismerés: megcsináltam! Sikerült! Megkönnyebbülés és hála járt át, hogy igen, végre kifújhatom a levegőt, majd rögtön utána teleszívhatom frissel az egész testemet: tudod, egészen le az alhasba, hogy megemelkedjen, majd a rekeszizomba, mellkasba is…
A december nekem már erről a lassulásról, megpihenésről fog szólni. Nem fogom magam olyan helyzetekbe hajszolni, amelyek ellentmondanak a ritmusomnak, annak a tempónak, ami most testileg, lelkileg és mentálisan jól esik. Nem akarok beesni a fa alá!
Ezek isérdekelhetnek
Szépen, ünnepélyesen szeretnék megérkezni, értékelve és megélve mindent, ami addig elvezet:
meleg takaróba burkolt sötét hajnalok, halk zene és embertömeg a karácsonyi vásárokban, forralt bor illata, ami kitölti az érzékszerveimet, az ajándékok gondos kiválasztása és beszerzése, a lakásom feldíszítése, a magamra szánt esték.
Idén szeretném megadni a kellő tiszteletet a várakozásnak, a készülődésnek és legfőképpen saját magamnak. Mert tudom, hogy erre a hozzáállásra nagyobb szükségem van, mint arra, hogy mindent kipipáljak. A lelkem jobban vágyik a figyelmemre és a töltésre.
Mélyen hiszem, hogy az ünnep éppen annyira tud megérkezni a lelkembe, az otthonomba, amennyi figyelmet, szeretetet és odaadást tanúsítok felé.
És ezt nem fogom elmulasztani, csak azért, mert azt hiszem, versenyt kell futnom az idővel.
A legnagyobb gondom az legyen, hogy melyik kedvenc kávézómba ülök be a barátnőmmel, vagy hogy melyikünknél nézzük a Holidayt vagy a Harry Potter egy részét. Gyógyulni szeretnék, és beledőlni abba biztonságos ölelésbe, ami tudom, hogy engem vár. Nagyokat akarok nevetni az újonnan szerzett barátaimmal, kiolvasni a decemberre tartogatott könyveket, korcsolyázni, amíg érzéstelenné fagynak az ujjaim. Arra vágyom, hogy ez a december annyi hétköznapi csodát hozzon, hogy időm se legyen aggódni a kötelességeim miatt. Egy ilyen év után megérdemlem. És te is. Ebben biztos vagyok.
Főkép: Shutterstock
