Minden évben végiggondolom az évemet – munka, tanulás, kapcsolatok, önismeret terén. A kiemelkedő pillanatokat, a fotókat. Összeszámolom, hányszor voltam színházban vagy hány könyvet olvastam el. De a vicces vagy meglepő történéseket is sorra veszem, például hogy megszerettem Taylor Swiftet. Na bumm. Ne grimaszolj, nézd meg a turnéról készült filmjét. És ha épp készülsz elengedni valakit, akit nem akarsz, vagy éppen felhőtlenül boldog vagy – vagy a kettő között libikókázol -, akkor nagyon hamar a leghallgatottabb lejátszási listád lesz Spotyn. Csak mondom.
Élesen élnek bennem az idei évről az emlékek, amikor úgy nevettem, hogy folytak a könnyeim. Amikor új és meghatározó barátokat találtam, vagy szorosan ölelt valaki magához. A szakmai elismerések pillanatai, hogy megtaláltam azt a munkahelyet és azokat a kollégákat, amit és akiket elképzeltem. Ha olyat tanultam, amit elképesztően élveztem, vagy egy új, csodálatos hobbira leltem… És az a sok-sok hétköznapi pillanat, amikor ott voltam saját magamnak – minden téren.
Idén két dolgot tanultam meg kőkemény leckék által.
Az egyik, hogy hiába adok több figyelmet, törődést, szeretet annak, aki fontos nekem, az nem jelenti azt, hogy ő is így fog velem bánni. A másik, hogy amíg nem vagyok kész elengedni bizonyos dolgokat vagy személyeket, végleg pontot tenni a történet végére, addig azok foglalják a helyet valami jobb elől.
Ezek isérdekelhetnek
Sokáig ragaszkodom azokhoz a személyekhez, akik közel kerülnek hozzám, nehezen látom be, ha nincs értelme több energiát beletenni egy kapcsolatba, ha nem úgy kezelnek, ahogy megérdemelném.
Meggyőződésem, hogy abból a kapcsolatból vagy helyzetből, ahol több szorongást és kiszámíthatatlanságot kapok, mint nevetést és biztonságot, el kell sétálni. Amint lehet. Mert ezek a kapcsolatok foglalják a biztonságos és jó kapcsolódásoktól a helyet.
Sokszor nem látjuk tisztán, mekkora utat tettünk meg. Mert túl sok a fájdalom, a kétség, türelmetlenek vagyunk, már előrébb tartanánk. Siettetnénk a békét, a kiegyensúlyozottságot, hogy az legyen mellettünk, akinek kell. De pont emiatt felejtjük el értékelni és megélni azt, ahol tartunk. Mert ezek olyan állomások és folyamatok, amik nélkül nem juthatunk el a kívánt állapotba. A változás fájdalmas. Olyan érzésekkel és helyzetekkel kell szembenéznünk, amelyekre – úgy érezzük – nem vagyunk felkészülve. Pedig de. Az élet nagyon okosan vezet előre.
Fotó: Pexels
Kristálytisztává vált előttem ebben az évben, hogy a változás – bármilyen fájdalmas is -, elkerülhetetlen. Ha pedig meg tudom engedni magamnak, hogy belesimuljak ebbe a folyamatba, akkor csodás dolgok születhetnek belőle. Nem egyszer éreztem, hogy továbbra is egy helyben toporgok. De haladok, és nem fogom feladni.
Néha összekuporodva zokogok otthon? Igen. Van, hogy annyira fáj, hogy azt érzem, nem bírom el? Persze. Érzem-e, hogy nem vagyok elég, bármennyire keményen küzdök is? Sajnos igen. Ez megúszhatatlan. De tudod, mit? Már nem is szeretném elkerülni ezeket az érzéseket.
Mert abban a pillanatban, ahogy átadom magam nekik, hagyom, hogy átjárjanak, hogy rázza a testem a zokogás, távozzon belőlem minden feszültség, elveszem az erejét az érzésnek. Kínkeserves út ez, de annyira csodálatos. Erős önreflexió segítségével látom, honnan hova tartok, mekkorát fejlődtem. Hogy már jobban kezelem a helyzetet és bármi is történik, mennyire élvezem ezt az utat. A munkámat, a szenvedélyeimet, a barátaimat, a családomat. Hogy van egy ember, aki nélkül mindezt nem bírtam volna ki, és azt hiszem, nem is tudom kellőképp kifejezni a szeretetemet és megbecsülésemet felé. De ő tudja. Az ilyen emberek mindig tudják.
Elképesztő élményekkel, megélésekkel és izgalommal várom a jövő évet. Bízom benne, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell. Mert én beleteszek mindent, amit csak tudok. Ennyinek elégnek kell lennie! Ha valakinek végleg távoznia kell az életemből? Rendben. Akinek meg kell érkeznie? Meg fog. Fogom-e szeretve érezni magam mellette? Biztosan.
De mindez csak akkor történhet meg, ha elfogadom az utamat, a félelmeimet, magamhoz ölelem a hibáimat és a kétségeimet. Felteszem a kezeimet, és azt mondom, ami rajtam kívül áll, azt hagyom. Már nem könyörgök se figyelemért, se szeretetért.
Szeretnék fejlődni a jövő évben, azokban a dolgokban, amik a következő fejezethez vezetnek az életemben. A legfontosabb célom, hogy végre megérkezzek önmagamhoz: hogy békébe kerüljek önmagammal, barátibbra formáljam a maximalizmusomat magammal szemben, hogy stabilizáljam és hosszútávon fenntarthatóvá tegyem azt az erőt, hitet és biztonságot, amit felépítettem magamban az elmúlt évben. Szeretnék annyira megértő és elnéző lenni önmagammal szemben, elfogadva a tökéletlenségeimet, mint azzal a néhány személlyel, akik idén a legtöbb figyelmet és szeretetet kapták tőlem. Ha ez sikerül, tudom, hogy meg fog érkezni minden olyan helyzet és ember az életembe, ami a fejlődésemet és örömömet növeli.
Az elmúlt hónapok után végre azt mondhatom, hogy nyugalom van bennem és várakozás. A biztos tudat, hogy mindent megteszek, hogy afelé az élet és énkép felé haladjak, aki szeretnék lenni. Kiegyensúlyozott, stabil és bizalommal teli.
Ezt kívánom neked is 2024-re. Bármilyen megpróbáltatás jön, ne veszítsd el a fókuszt, és légy hálás magadnak minden apró lépésért. Mert ez a lényeg. Én is annyira más vagyok, mint egy évvel ezelőtt, és mégis, valahol ugyanaz az ember.
Amikor majd hallgatod a visszaszámlálást és ujjaid között érzed a hideg pezsgős poharat, erre gondolj.
Megcsináltuk. És megyünk tovább.
Bizalommal teli boldog új évet kívánok Neked!
Kiemelt kép: Pexels
