Hogyan torzítja el az önértékelésünket a retusált világ?

 Hogyan is kezdődött?

A fényképek egykoron igazi kincsnek voltak. Csak a kiváltságosakról készülhetett portré fénykép, melyet óriási becsben tartottak. Habár jónéhány év kellet hozzá, de manapság az egyik leghétköznapibb tárgy a fénykép és valószínűleg a társadalom óriási százalékának a zsebében lapul egy fotózásra alkalmas telefon. A fényképek módosítása nem új találmány, hiszen már több tíz évvel ezelőtt is utómunkában hosszabbították meg a fényképeken a szempillákat, legtöbbünk családjában a szülők egyetemi portréin láthatunk ilyen „szépítészeti beavatkozásokat”.

A mai világban a profi fényképek készítése nagyon egyszerű, hiszen az igény, hogy szép fényképek készülhessenek rólunk mára teljesen elfogadott és könnyen megvalósítható vággyá alakult. A modern fényképészet nem létezhet retusálás nélkül. Hiszen a szépségre való törekvés bennünk elképesztően erőteljes.

Évek és kilók tűnhetnek el egy profi fotós keze alatt az elkészített fényképen, így manapság bárki, nem csak a sztárok és gazdagok, igazán szépnek, akár tökéletesnek láthatjuk magunkat a fényképeken. Végre címlapfotó készülhet rólunk, akár átlagemberekről is.

Milyen módosításokat kérnek a legtöbben?

Fényképészként a legtöbb kérés tokaeltüntetésre, ránchalványításra és kilók csökkentésére érkezik. 10 év alatt sokféle kérést kaptam a retusálásra vonatkozóan. Volt, aki 20 évet fiatalíttatott a képein, volt, aki 20 kilótól „szabadult meg” a fotózás alatt. A legtöbb embernek már konkrét elképzelése, tudása van a retusálási lehetőségekről és gyakran már kérdés nélkül sorolják a fotóalanyok, miket kérnek módosítani a képeken.

Sokan azt gondolják, csak retusálással lehet szép fényképet készíteni egy átlagos emberről. Viszont a pózok, fények, megfelelő smink és haj határozza meg a fényképet, nem a retusálás. A nyers kép a valóságot mutatja, filter és önámítás nélkül.

Ha a fotós ügyes, akkor már a nyers képeket látva, gyakran várakozáson felül szépnek látjuk magunkat a képeken. Válogatáskor azonban, a nyers képet látva döntés előtt állunk. Jogunk van eldönteni, mennyit változtasson a fotós utólag rajtuk.

Érdemes mindent megváltoztatni magunkon, ami nem tetszik?

Vajon hol a határ? Mikor lesz a finom retus még „csak egy kis simítás”, és mikor válik önámítássá? Néha nehéz észrevenni azt a pontot, ahol már nem egy frissebb, kipihentebb változatunkat nézzük a képen, hanem valakit, akit alig ismerünk fel. Nem azért, mert torz lenne, amit látunk, hanem mert annyira távol került a valóságtól, amit a tükörben látunk reggelente. És ez nem feltétlenül baj.

De vajon mit üzen ez a saját önértékelésünknek?

A legtöbben nem is gondoljuk, milyen mértékben befolyásolja az önképünket az, hogy mit látunk viszont magunkból egy fényképen. Egy fotó talán csak néhány másodpercig készült, mégis órákra, napokra, akár évekre befolyásolhatja azt, ahogyan magunkat látjuk. Vajon egy ráncok nélküli arc vagy vékonyabb derék közelebb visz bennünket önmagunkhoz? Vagy csak egy újabb réteg, amit magunkra húzunk – szinte már második bőrként – hogy megfeleljünk egy elképzelt, mesterséges mércének?

A testképzavar nem új jelenség, de sosem volt annyira összefonódva a hétköznapokkal, mint most. Egyetlen kattintással hozzáférünk egy világhoz, ahol mindenki fiatalabbnak, vékonyabbnak, kisimultabbnak tűnik, legalábbis képeken. És miközben másokat csodálunk, észre sem vesszük, hogy egyre távolabb sodródunk saját magunktól.

Nem csoda hát, ha egy-egy fénykép láttán már nem csak azt gondoljuk: „Ez nem is én vagyok” – hanem azt is: „Bárcsak ilyen lennék.” De mi lenne, ha a fényképet nem a valóság elrejtésére használnánk, hanem arra, hogy meglássuk benne a valódi szépséget? A retusálás lehet egy kis finomhangolás, de nem kell, hogy teljesen átírja a fő dallamot.

Rút kiskacsából lehetünk szép hattyúk? Létezik ilyen egyáltalán?

 Sokan egy életen át küzdünk azzal, hogy elfogadjuk és jobb esetben meg is szeressük a hibáinkat és a tökéletlenségünket. Természetesen a média pont az ellenkezőt igyekszik belénk sulykolni, hiszen ők azzal járnak jól, ha mi azt érezzük, hogy kell és szükséges is javítani magunkon. Gyerekkoromban mindig csúnyának gondoltam magam, 18 évesen kaptam meg életem első csókját, mondhatni elég rossz esélyekkel indultam szépség és kívánatosság terén. Viszont mindig is vonzott a divat, a szép ruhák. 20 évvel később végre sikerült eljutnom arra a pontra, hogy kijelenthetem, tökéletes vagyok, tökéletlenül.

Ma már megtanulhatjuk szépen kisminkelni magunkat, hogy melyik színek és fazonok állnak nekünk jól, sportolhatunk és élhetünk egészséges életet. Ahelyett, hogy kés alá feküdnénk dönthetünk úgy, hogy az elfogadás felé fordulunk.Plasztikázás helyett elkezdhetünk arcjógázni és megbarátkozhatunk a tükörben egyre ráncosabb arccal visszamosolygó önmagunkkal.

Az erős retusálás helyett dönthetünk úgy, hogy elfogadjuk az énünket, ahogyan a profi fényképész a számunkra ideális pózokban, megfelelő fényekkel, szépséges sminkben és hajjal elkészített képeken szereplünk.

A pici módosítás a barátunk, hiszen a szépre való törekvést nem tudjuk kitörölni. De szeretettel és elfogadással fordulva magunk felé, én úgy vélem, az egészséges önbizalmat és kisugárzást erősítve egy teljesebb békésebb jövő elé nézhetünk. Az száj- és ráncfeltöltések világában dönthetünk úgy, hogy boldogan és önazonosan, sugározva öregszünk meg és annyi ráncot gyűjtünk a szemünk köré, amennyit csak lehet. Hiszen ez azt jelenti, sokat nevetünk és boldog az életünk.

Tökéletesség, ami úgysem létezik?

 Az élet, én úgy hiszem, igazságosan indít minket útnak. Mindenki szerencsés valamiben, aki gyönyörű, talán nem annyira szeretetteljes, aki okos, talán nem annyira intelligens érzelmileg és még sorolhatnám. Természetesen mindenkivel megesik, hogy úgy látja, másokban sokkal több a pozitív tulajdonság, mint benne. Elképesztően könnyű az összehasonlítgatások csapdájába esni. Viszont mi történik, ha nem a könnyű utat választjuk? Elfogadhatjuk, hogy a tökéletesség, aminek az álcája mögé bújnak sokan, csalfa vágyakat éleszt bennünk és megtanulhatjuk lefegyverezni. Dönthetünk úgy, hogy arra fókuszálunk, hogy nap mint nap boldogok és elégedettek legyünk, hogy a lejtőn nem elindulva, vagy visszafordulva elfogadjuk akár az elálló füleinket, akár gyerekarcunkat, akár a plusz kilóinkat.

A retusálásban rejlő minden lehetőség kihasználása sem biztos, hogy a hasznunkra válik, érdemes lehet megfontolni a visszafogottabb utómunka kérését. Hiszen ilyen a természet és az egész világunk, tökéletlenül tökéletes. Hidd el, te is tökéletlenül tökéletes vagy benne!

A cikkben megjelenő fényképek semmilyen retusálást nem tartalmaznak. Melinda egy üzleti portré fotózáson volt a modellem és kérésének megfelelően nem módosítottam a képeken.