Miért van az, hogy amikor egy fényképet nézünk magunkról, gyakran kritikusabbak vagyunk, mint amikor a tükörbe pillantunk? Nőként sokszor mások elvárásai, a média által sugallt ideálok és saját bizonytalanságaink is befolyásolják, hogyan látjuk magunkat a képeken. Egy-egy fotó pillanatnyi lenyomat, amely nem mindig tükrözi a személyiségünket, hangulatunkat vagy a valódi szépségünket. Sokszor elfelejtjük, hogy a kamera technikai eszköz, amely nem érzi, nem látja azt, amit mi belülről élünk meg. De vajon hogyan lépjünk túl a kritikus szemléleten, és hogyan találjuk meg azt a szeretetteljesebb önképet, amely a valóságot tükrözi? Földes Kata fotós, saját megéléséről szól ez az írás.
Mikor jössz rá, hogy megnyerted a genetikai lottót?
Mindenkinek máshogy indul az élete, és a nőiessége. Nekem úgy indult, hogy nagyon csúnyának nem gondoltam magam, de elsősorban a hibámra fókuszáltam. Világ életemben vékony lány voltam, attól függetlenül, mennyit ettem, valahogy mindig céltáblává váltam emiatt, újra és újra előkerült, hogy eszek-e eleget, miért vagyok ilyen vékony, rendben vagyok-e. Plusz az arcom és a megjelenésem is nagyon gyerekes-fiatalos volt, emlékszem, még 21 évesen is azt mondta rám az anyukám egyik barátnője, hogy úgy nézek ki, mint egy 14 éves. Gondolom mindenki egyetért velem, hogy fiatal nőként ezt én nem igazán éreztem bóknak. Hiszen már iskoláskortól kezdve minden lány felnőttesedni akar, minél hamarabb szeretne kívánatos és nőies lenni. Én sajnos elég rendesen le voltam maradva. Még a saját korosztályomnak megfelelő kinézetet sem sikerült elérnem, (akkor még) nem mondhattam, hogy megnyertem a genetikai lottót.
És ez még mind semmi, hiszen különleges ismertető jelem is volt, az elálló, lapát füleim. Én legalábbis így ítéltem meg a kinézetüket. Idővel szerencsére, önbántás helyett inkább kedveskedve, úgy hívtam őket, Dumbó fülek. Igazából a füleim voltak azok, amik nagyon negatívan befolyásolták az önértékelésemet és a nőiességemet. Egészen 22 éves koromig nem vizeztem be a hajam a strandon, mert annyira szégyelltem őket. Elsőre talán nem tűnhet nehéznek, de nekem borzasztó volt. Míg mindenki jól érezte magát a strandon, nekem mindig figyelnem kellett arra, hogy nehogy vizes legyen a hajam és, hogy a füleim el legyenek takarva.
Az élet viszont szerencsére egy olyan helyzet elé állított, amikor már elképesztően zavaró volt a folyamatos rejtegetés. 2007 nyarán ugyanis kiköltöztem Olaszországba és egy tengerparti városban elkezdtem olaszul tanulni egy nyári egyetemen. Persze, viszonylag gyorsan rutinná vált, hogy minden nap, suli után lemenjünk a tengerpartra fürdeni. Napok teltek el úgy, hogy vívódtam, szerettem volna a tengerparti élményt teljesen megtapasztalni, amikor a vízzel eggyé válsz és egyszerűen csak élvezed a fürdést és úszást minden rosszérzés nélkül. Nem véletlen vágytam erre annyira, hiszen világ életemben imádtam úszni, még mindig hálás vagyok a szüleimnek, akik lehetővé tették, hogy rendszeresen úszni járjak. Természetesen mindig úszósapkával úsztam, aztán pedig rejtőzködve mentem hajat szárítani.
Hetek teltek el, de én még akkor sem tettem bele a fejem a tengerbe, nehogy a végső megsemmisülés szégyenével jöjjek ki a vízből, a borzasztó lapát füleimet megmutatva. Tudtam, hogy válaszúthoz érkeztem. Azt éreztem, hogy nem lehetek ennyire hülye, hogy életem legcsodálatosabb élményét kihagyom! Itt élek egy gyönyörű tengerparton, de az elálló füleim miatt nem merem beletenni a fejem a vízbe. Ezen a ponton tényleg döntenem kellett. Az élet, az én tapasztalataim szerint, szerencsére olyan, hogy időről-időre lehetőséget ad nekünk a fejlődésre. Ez is egy ilyen, sorsfordító pillanat volt.
Többé ne szégyelljük a hibáinkat!
A szégyent kellett leküzdenem és a legnagyobbnak vélt hibámat kellett felvállalnom ország-világ előtt. Elképesztően nehéz volt, de elmondhatatlanul hálás vagyok annak a fiatal csajszinak, hogy erőt vett magán és úgy döntött, nem áldozza fel az életét a félelmei oltárán.
Hirtelen óriásit fejlődtem az életemben, ami egy pillanat műve volt. Beletettem a fejem a vízbe és felfeküdtem a hullámok tetejére. Scilla tengerpartja és a környező hegyei vettek körül. Az arcomat sütötte a nap, miközben hallgattam a tengerfenéken a kavicsok csörgedezését. Ez volt addigi életem legszabadabb pillanata. Csak én voltam és a világ, teljes és gyönyörű valójában, mindenféle korlátoktól mentesen.
Miközben ezt a cikket írom, könnyek csorognak le az arcomon. Elképesztő hálát érzek. Mert akkor végre el tudtam fogadni magam. Megváltozott az egész életem, egy pillanat alatt. Persze nem oldódott meg hirtelen minden problémám, de elindultam egy jobb élet irányába. Számomra ez a változás és az a törekvés, hogy végre megszeressem magam tette lehetővé, hogy végre a célt elérve, teljesen szabadon élhessem az életemet, önelfogadásban.
Hiszen egyikünk sem tökéletes, mindenkiben van kritizálható. Több, mint 10 év fotós tapasztalat beszél belőlem, amikor azt mondom, a legtöbb ember mindig a hibáira fókuszál. Mert ez a természetes reakció.
Valahogy ilyenek vagyunk, hogy rögtön a kijavítandót látjuk meg magunkban, nem a szépet. Pedig, ha áthelyeznénk a fókuszt és láthatnánk magunkban azt, ami különleges és szép és szerethető, akkor más lenne az életünk.
Én azokat az éveket, amikor hagytam, hogy a félelem uralja az életemet nem kapom vissza, lehetőségekről, élményekről maradtam le amiatt, mert nem mertem felvállalni magam. A bizonytalanságom és önmagam fel nem vállalása lehetőségektől fosztott meg. Akkor a szabadságot még csak hírből sem ismertem. De az a döntés, amit meghoztam annak érdekében, hogy életem legnagyobb félelmeit letegyem, a vártnál sokkal jobb eredményeket hozott.
Csak, hogy néhány példát említsek és te, kedves olvasó is jobban át tudd érezni az életembe érkező kihívásokat, felsorolok néhányat. 10 évig küzdöttem, hogy kisbabám lehessen, ami sajnos nem sikerült, (de azóta megtaláltam az én életem legboldogabb verzióját). Életem legnagyobb félelme az volt, hogy mások előtt szerepeljek, akár kisebb, akár nagyobb csoport előtt kellett volna előadnom (kb. 34 évesen volt lehetőségem az akkori munkahelyemen kéthetente angolul előadásokat tartani, amibe szerencsére belevágtam és bónuszként a folyamat során még a szereplést is megszerettem). Egyik sem volt könnyű folyamat. Persze a megoldás nem jött azonnal, mindig csak apró lépésekkel kellett az utamon haladni, amelyeknek köszönhetően egyszer tényleg elértem a vágyott eredményhez.
Mert mindenki lehet gyönyörű!
Ez a vágy, ez a cél, ami anno hajtott, ez visz most is előre a fotózásban. Ezért fotózok nőket és mutatom meg nekik, hogy mennyire gyönyörűek. Megmutatom nekik azt, hogy én hogyan látom őket, hogy mi az, ami jól áll nekik és milyen elképesztően tudnak kinézni profi sminkben és hajjal a kamerám előtt. A pózolást is azért tanultam évekig, hogy mindenkinek a saját alakjához ideális pózokat tudjak mutatni. Én nem modelleket fotózok, hanem hús-vér nőket, akik szeretnék kihozni magukból a maximumot. Célom, hogy akik a kamerám elé állnak, megerősödve, meglássák magukban a szépet és a bennük rejlő lehetőséget. Ha csak egy, akár pici lépés megtételében segíthetem őket az önelfogadás folyamatában, akkor már megérte.
Mindenkinek vannak előnyös és előnytelen tulajdonságai, de ha elfogadjuk az előnyteleneket és az előnyösekre fókuszálunk, akkor jutalmunk egy olyan békés, szabad és szeretetteljes élet lesz, ami kapukat nyit ki nekünk. Nem csak magunkban, hanem másokban is a jót fogjuk látni.
A teljes önelfogadás és önszeretet olyan lehetőségeket kínál majd nekünk, amikre nem is számítottunk. Ezért megéri küzdeni, ezért megéri tenni. Mennünk kell előre, hiszen így teljesedhetünk ki az életünkben. Nőként, a nőiességünket megélve, kihozva magunkból a legjobbat.
Elfogadtam, megszerettem magam és kihozom a lehetőségekből a maximumot. Ettől lettem én, ahogy az előző cikkemben is írtam, tökéletlenül tökéletes. Én magamnak 10-ből 10-est adok! Teljesen mindegy az, hogy ki mit mond, hiszen nem kell magamat másokhoz hasonlítanom, szuper nő vagyok és kész! És alig várom a jövőben előttem kinyíló kapukat is, és azokat a sorsfordító pillanatokat, amikor dönthetek és választhatok egy teljes, boldog és nyugodt életet. Mert lehetőségek mindig jönnek, akár egy női fotózás, tánc- vagy sminkoktatás, stílustanácsadás vagy akár egy mélyebb önismereti munka.
Lehet, hogy csak egy lépéssel kerülsz közelebb, hogy megszeresd magad, de már tettél valamit magadért. Ahogy Thomas Jefferson mondta: “Úgy tűnik számomra, hogy minél keményebben dolgozom, annál nagyobb szerencsém van.”
Tegyél magadért, hogy az Univerzum is tegyen érted!
Ha szeretnél magadról profi képeket, Kata portfólióját itt találod!
