Sok esetben mi sem vagyunk tisztában azzal, hogy egy adott, veszteséggel járó folyamatban éppen mit érzünk, mert egyik pillanatban ürességet, utána megtölti a mellkast a szomorúság. A vidám pillanatokat meg talán visszautasítjuk egy gyászfolyamat során, hiszen kavarognak a gondolatok és pillanatok alatt megérkezik a kritikus énünk a jól irányzott kérdéseivel: megérdemeljük-e, szabad-e? Előfordulhat azonban az is, hogy érzetre az lendít tovább minket, ha azt mantrázzuk magunkban, hogy „elég erős vagyok, kibírom”! De erre van valójában szükségünk? Mennyire kell egy gyászfolyamat során erősnek lennünk és mennyire lehetünk sebezhetőek? Meddig tart el, van-e szavatossági ideje? Többek között ezek a kérdések merültek fel, miközben Huszka Zsuzsával, gyászfeldolgozás módszertani specialistával beszélgettünk a gyász szakaszairól, érzelmi és fizikai hatásairól, a környezetünk reakcióiról. A gyászt a mai napig körülveszi egy pejoratív burok, tabuként kezeljük, szégyellünk beszélni róla, amire a társadalmi normák – vagyis inkább nyomás – szintén ráerősít. Holott ez egy kulcs a testi-lelki gyógyulás felé.
A gyászfolyamat elején észre sem vesszük, hogy milyen állapotban vagyunk, lehetünk. Ilyenkor mi történik pontosan? Bekerülünk egy lefagyás állapotba, vagy tudat alatt nem veszünk tudomást a problémáról? Esetleg egyszerűen nem tudja feldolgozni a rendszerünk a hirtelen változást?
Huszka Zsuzsa: A gyászfolyamat kezdetén gyakran előfordulhat, hogy az ember nem ismeri fel teljesen a veszteség súlyát vagy a saját érzelmi állapotát. Ez részben egy védekező mechanizmus, amely segít megóvni minket a hirtelen bekövetkező fájdalomtól. Az érzelmi lefagyás , egyfajta közömbös állapot jellemző lehet ilyenkor, amely során az egyén mintha kívülről szemlélné az eseményeket, és érzelmileg eltompulva reagál. A gyász esetén a tudat alatt működő elhárító mechanizmusok automatikusan bekapcsolhatnak, segítve minket:
az agyunk időt nyer arra, hogy fokozatosan dolgozza fel a traumát, élje át a szomorúságot és a többi gyásszal kapcsolatos érzést, mivel a hirtelen változás túl sok lenne egyszerre.
Ez a reakció egy természetes része a gyászfolyamatnak, amely lehetővé teszi az érzelmi feldolgozást, folyamatában szemlélve.
Fontos, hogy minden gyász egyedi, mint ahogy minden kapcsolat is egyedi.
Hogyan lehetne megfogni a gyászt mint fogalmat, mit jelent?
H.Zs.: Az általam is képviselt Gyászfeldolgozás Módszer elve szerint,
a gyász mindazoknak a gyakran merőben ellentétes érzelmeknek az összessége, amiket egy nagy változás vagy életünk addig megszokott rendjének fölborulása okoz.
A gyász a veszteségre adott természetes és normális emberi reakció. Ebben az értelemben a gyász oka lehet akármi, abból a több mint negyvenféle veszteségből, ami érhet egy embert élete során.
Mi befolyásolhatja a gyász megélését?
H.Zs.: A gyászfolyamat megélését rengeteg tényező befolyásolhatja. Mégis kiemelkedik közöttük (egy haláleseti gyász esetén) az elhunyttal való kapcsolatunk, hogy volt-e időnk és lehetőségünk elbúcsúzni, esetleg lelkileg felkészülni a közelgő végső fizikai búcsúra. Mindenképpen sokkoló egy hirtelen halál, ugyanakkor képtelenség teljességgel felkészülni akár egy idős szerettünk halálára .
A megélést befolyásolja az is, hogy milyen a testi-lelki-mentális állapotunk, mennyire vannak megtartó kapcsolataink, hitünk, életcélunk, de az is hogy mennyire feldolgozottak az előző gyász illetve veszteség eseményeink.
Amennyiben sok életterületen marad űr és hiány, úgy valószínűbb, hogy krízisként éljük meg a halálesetet.
Ugyanakkor minden krízis lehetőséget is tartogat magában, de ennek felismerése és kibontása sokszor már szakemberi segítséget igényel.
Mik azok a jelek, amikre, ha tudatosan figyelünk, akkor előbb fel tudjuk ismerni, hogyha ilyen folyamatban vagyunk?
H.Zs.: A gyászfolyamat korai felismerése nehéz lehet (főleg amennyiben a veszteség nem halál), mivel az egyén gyakran nem tudatosítja a saját érzelmi állapotát. Ennek ellenére vannak jelek, amelyekre ha tudatosan figyelünk, segíthetnek azonosítani, hogy valaki ilyen folyamaton megy keresztül. Ezek közé tartoznak
az érzelmi eltompulás, az érdektelenség vagy visszahúzódás, az alvási és étkezési szokások megváltozása, és a szokatlan fáradtság vagy energiahiány.
Gyakori lehet az is, hogy valaki úgy érzi, „minden rendben van”, miközben elkerüli a fájdalmas gondolatokat vagy helyzeteket. Előfordulhat, hogy csökken a koncentrációs képesség, vagy hogy sokkal érzékenyebbé válik valaki akár látszólag banális történések kapcsán.
Ezt a „jól vagyok” reakciót hogyan lehet átfordítani, mik az első lépései, mielőtt akár segítőhöz fordul valaki?
H.Zs.: Ahhoz, hogy valaki ezt a külső falként szolgáló „jól vagyok” reakciót átfordítsa, az első lépés a tudatosítás. Fel kell ismerni, hogy a felszíni érzések mögött mélyebb érzelmi folyamatok zajlanak, még akkor is, ha ez kezdetben kényelmetlen. Az önreflexió fontos szerepet játszik ebben: érdemes figyelni arra, hogy milyen helyzetekben jelentkezik érzelmi elkerülés, és hogyan változnak a hangulati ingadozások.
Az első gyakorlati lépés lehet, ha naplót vezetünk az érzéseinkről, vagy ha megnyílunk valaki felé, akiben megbízunk. Ez lehetőséget ad arra, hogy elkezdjük verbalizálni, kimondani az érzelmeinket, ami sokszor az első lépés a további segítségkéréshez. Ezen kívül a mindennapi rutin fenntartása is fontos, mivel stabilitást adhat egy bizonytalan időszakban, és segíthet visszanyerni a kontroll érzését, mielőtt valaki szakmai segítséghez fordulna.
Fotó: Shutterstock
A környezet hogyan veheti észre ezt, és ami szintén fontos, hogyan tudja ezt kezelni?
H.Zs.:
Családként, barátként a legjobb hozzáállás a tiszteletteli és elfogadó meghallgatás mindenféle kritika, elemzés, hasonlítgatás vagy ítélkezés nélkül.
Bármilyen gyász összehasonlításával, vagy népi bölcsességeknek kikiáltott sablonokkal (pl. „az idő majd megoldja”, „légy erős”, „foglald el magad”) sokat tudunk ártani magunknak is, vagy másoknak, mert ezzel kitesszük az illetőt valamiféle ítéletnek, vagy elvárásnak, aminek a gyászoló akár tudat alatt meg akar felelni. Ez a gyászfolyamatban akár elakadásához is vezethet.
A gyász egy egészséges folyamat, hiszen gyógyulást hozhat, segít, miért lengi körül még mindig egy pejoratív burok/értelmezés?
H.Zs.: A gyász egy természetes és egészséges folyamat, amely lehetőséget ad arra, hogy megbirkózzunk a veszteségeinkkel, feldolgozzuk az érzelmi fájdalmat, fel tudjuk oldani az elszigeteltség és magány érzését majd végül eljussunk a „gyógyulásig”; a jelen teljesebb és akár boldogabb megéléséhez. Mégis, a társadalomban gyakran pejoratív érzelmek és félreértések lengik körül a gyászt. Ennek több oka is van.
Egyrészt a modern kultúrában az érzelmi fájdalom kifejezése sokszor tabu, mivel a társadalmi normák hajlamosak arra ösztönözni az embereket, hogy erősek és „összeszedettek” legyenek.
A gyászolás, különösen, ha hosszabb időt vesz igénybe, gyakran összefügghet a gyengeség vagy sebezhetőség érzésével, amit a társadalom, a környezetünk nem mindig fogad el pozitívan.
Másrészt a gyász kapcsolata a halállal és a veszteséggel szintén hozzájárul ehhez a pejoratív értelmezéshez. A halál, mint téma, sok kultúrában továbbra is kényelmetlen és félelmetes, ami azt eredményezheti, hogy a gyászolók elszigetelődnek, mivel a környezetük nem tudja, hogyan reagálja le a helyzetet és sokan pont ilyenkor tűnnek el a gyászoló életéből. A mai felgyorsult világban elvárás lehet, hogy az emberek gyorsan túllépjenek a veszteségeiken, és visszatérjenek a „normális” életükhöz, így a gyászfolyamatot bizonyos időn túl már gyakran nem nézik jó szemmel. Emellett sokan félnek szembenézni saját fájdalmukkal vagy mások fájdalmával, ezért inkább elkerülik a gyászt, ami tovább növeli a stigmatizációt.
A gyász pejoratív megítélése azonban nem veszi figyelembe, hogy
ez az érzelmi folyamat kulcsfontosságú a „gyógyuláshoz” és az újraépüléshez.
A veszteség fájdalmának megélése nélkül nincs lehetőség a továbblépésre, és ez az elfojtás hosszú távon még súlyosabb érzelmi és pszichológiai problémákhoz vezethet. A gyász pozitív újraértelmezése abban rejlik, hogy felismerjük:
ez nem gyengeség, hanem egy olyan természetes és szükséges folyamat, amely egy emberi tapasztalat és az érzelmi regenerálódás része.
Tapasztalata szerint miért nem engedjük át magunkat a fájdalomnak? Az illúzió okozta hamis biztonságérzet lehet az oka?
H.Zs.: Sok esetben azért nem engedjük át magunkat a fájdalomnak, mert az érzelmi szenvedéstől való félelem mélyen gyökerezik bennünk. Az ember természetes ösztöne, hogy elkerülje a fájdalmat, legyen az fizikai vagy érzelmi. Ennek eredményeként gyakran építünk fel védekező mechanizmusokat, például elfojtást, tagadást vagy elkerülést, hogy megóvjuk magunkat a szenvedés átélésétől. Az egyik leggyakoribb oka annak, hogy nem adunk teret a fájdalomnak, az valóban az illúzió okozta hamis biztonságérzet. Ez az illúzió arra épül, hogy ha elnyomjuk vagy figyelmen kívül hagyjuk a fájdalmunkat, az valamilyen módon kevésbé lesz valódi, vagy könnyebben megszűnik.
De ez általában nem szűnik meg, ugye?
H.Zs.: A hamis biztonságérzet átmeneti, mivel a fájdalom elfojtása nem szünteti meg azt, csak elhalasztja az elkerülhetetlen érzelmi feldolgozást. Ez az elkerülő magatartás gyakran vezet érzelmi zsákutcába, amelyben a meg nem élt fájdalom hosszú távon belső feszültséget, stresszt és akár pszichoszomatikus tüneteket is okozhat. Ahhoz, hogy valódi gyógyulás történjen, szükséges átengedni magunkat a fájdalmon, még ha az ijesztő is, mivel csak így lehet feldolgozni a veszteséget és újraépíteni az érzelmi stabilitást.
A folyamat része és egyik állomása a tagadás, ahogy arról már szó esett. Ebből az állapotból hogyan lehet kikeveredni és áttérni a következő fázisra? Mert sok esetben a tagadás szakasza erős.
H.Zs.:
A legutolsó szakmai iránymutatások szerint a gyászfolyamat fázisainak sorrendje is teljesen egyedi,
ezek ismétlődhetnek is vagy lehet olyan is, ami kimarad. Tagadásnak szoktuk nevezni, amikor az egyén még nem képes szembenézni a veszteség valóságával. Ebben az állapotban az érzelmi fájdalom annyira intenzív lehet, hogy az ember védelmi mechanizmusként tudatosan vagy tudattalanul elutasítja a valóságot.
Ahhoz, hogy valaki kikerüljön a tagadásból, fontos, hogy időt kapjon a saját tempójában megélni és fokozatosan elfogadni a veszteséget.
Hogyha a körülöttem lévők felismerik, hogy ebben a szakaszban vagyok, mi a legjobb támogatási eszköz?
H.Zs.: A környezet támogató szerepe kulcsfontosságú ebben: a legjobb, ha nem erőltetik az illetőt a szembesülésre, mert ez ellenállást vagy további elzárkózást eredményezhet. Ehelyett a támogató közeg empatikusan jelen lehet, teret adva az érzések kifejezésére, de nem ítélkezve vagy sürgetve. Az elfogadó jelenlét, a biztonságérzet megteremtése és az apró jelekre való figyelés – például ha az egyén elkezd kérdéseket feltenni a veszteséggel kapcsolatban – segíthet abban, hogy a tagadás fokozatosan feloldódjon, és az illető képes legyen teljes körűen megélni a gyászát.
A veszteségélmény során kicsúszik a lábunk alól a talaj. Hogyan lehet – a gyászfolyamat részeként – újraépíteni a saját biztonságunkat, a saját belső otthonunkat?
H.Zs.: A veszteségélmény során gyakran érezzük úgy, hogy a talaj kicsúszik a lábunk alól, mivel a korábban megszokott életünk vagy valaki, akiben érzelmi biztonságot találtunk, hirtelen eltűnik. A gyászfolyamat részeként a saját belső biztonságunk és stabilitásunk újraépítése időigényes, de elengedhetetlen lépés. Ezt megint nem csak a saját megélésem bizonyította, de a kliensekkel való közös munka során is újra és újra bizonyítást nyer. Ennek első fontos része az érzelmi feldolgozás: engedni, hogy megéljük a fájdalmat, a haragot, a szomorúságot (stb.) és ne próbáljuk elnyomni az érzéseinket. Ez segít abban, hogy a belső káoszt fokozatosan tisztább megértés váltsa fel, és az érzelmek feldolgozása révén újra stabilizálódjon a belső világunk.
A másik kulcslépés az életünk újrakeretezése. A veszteség sok esetben nem csak egy személy, vagy egy helyzet elvesztését jelenti, hanem azzal együtt járó szerepek, identitás és biztonságérzet elvesztését is.
Az újrakezdés része, hogy új célokat találjunk, új napi rutinokat alakítsunk ki, és megtanuljuk, hogyan tudunk más forrásokból táplálkozni érzelmileg. Az önreflexió, a meditáció, a naplóírás vagy akár a segítségkérés szakembertől mind eszközei lehetnek annak, hogy újraépítsük önmagunk belső „otthonát”.
Ezen kívül fontosnak tartom hangsúlyozni – mert már többször érintettük – a támogató kapcsolatok fenntartását. Azok, akik körülöttünk vannak, segíthetnek abban, hogy ne érezzük magunkat egyedül, és erőt meríthessünk az érzelmi kötődésekből. A hozzám fordulóknál azt látom, hogy az újraépítés folyamata tehát egyszerre jelent érzelmi feldolgozást, gyakorlati változtatásokat az életben, és új kapcsolatok vagy tevékenységek felfedezését, amelyek fokozatosan helyreállítják a belső biztonságunkat és stabilitásunkat. Egyéni ennek megélése is, de sokszor egy őszinte ölelés adja épp a legtöbbet egy gyászoló részére.
Kiemelt kép: Shutterstock