„Az önazonosságomra való legnagyobb veszély az, ha valamit elveszíthetek”

Szerinted milyen állapotban vagyunk ma? Hogy vagyunk magunkkal?

Abaffy András: Abból kiindulva, amit magam körül látok, azt mondom, hogy mindenki teljesen kivan. Nekem sokszor a külvilágon van a fókuszom, nem tudok itt megvilágosodva ücsörögni, hogy milyen finom zamata van a kávémnak. (nevet) Azt figyelem, hogy ők ott ketten hogyan ölelik egymást, hogyan beszélgetnek. Látom, hogy az emberek le vannak csatlakozva a saját életükről, magányosak. Nem jó, ami van, de az az alaphiedelem, hogy ezen nem lehet változtatni, és ez annyira mélyen beivódott, hogy még a válaszok keresése, sőt az új kérdések feltétele is nehezen megy.

A „nem jó” alatt mit értesz?

Abaffy András: Én ezt a szorongásból, a szűkösség érzéséből közelítem meg, és hogy mennyire tuduok őszintén, szívtől-szívig kapcsolódni, mennyire vagyok önazonos, érezem magam biztonságban. Mindannyiunkban van egy világ: ha szorongó vagyok, ha belül egy sötét helyet élek meg, akkor minden sötét lesz. Én is szorongó típus vagyok, de én tudom, hogy nem vagyok vele egyedül és tudok róla beszélni. Tudod, van az a helyzet, amikor megkérdezel valakit, hogy „Minden rendben?”, és a válasz a „Persze, persze.” Ebből a zártságból nagyon nehéz kikeveredni, hogy az illető ki tudja kommunikálni azt, amit érez. Az önazonosságnál pedig az a kérdés, hogy meg tudom-e mutatni magamat a világnak, őszintén ki tudom-e fejezni azt, ami bennem van. Itt arra gondolok, hogy még ha csak most találkozunk is először, és megkérdezed, hogy mi újság, akkor vagy elkezdek mesélni neked, vagy azt mondom, hogy most nem vagyok mesélős kedvemben, befelé fordulós vagyok. De azt tudom mondani, ami van, őszintén. Vagy tudok-e táncolni az utcán, ha épp ahhoz van kedvem, tudom-e azt mondani a főnökömnek vagy bárkinek, aki tiszteletlenül beszél velem, hogy elég, mert nem beszélhetsz így velem.

Vagyis kiállok magamért, úgy kommunikálok, ahogy szeretnék – de nem ártóan –, és olyan dolgokat csinálok, amiket élvezek, olyan emberekkel töltöm az időmet, akik emelnek.

Lehet, hogy vannak olyan személyek a környezetemben, akik akarnak és próbálnak közeledni, de nekem az nem jó. Ebben az esetben számomra alap, hogy akkor nem töltöm velük az időmet. Az utóbbi öt-hat évemben kb. egy ember maradt az előző huszonhat évemből, mert egyszerűen nem tudtunk már úgy kapcsolódni, amiben én azt éreztem volna, hogy igazán töltődöm a másik mellett. És ez nagyon nehéz.

Mi az, ami meggátol minket abban, hogy ezeket a dolgokat megcsináljuk? Például otthagyni azt az embert, akivel nem jó, meghúzni a határomat,  kipróbálni valamit csak azért, mert jól esik. Mi az, ami elhiteti az emberekkel, hogy ezt nem lehet?

Abaffy András: Téged mi gátol meg? Amikor úgy érzed, hogy valami olyat nem tudsz megtenni, amit amúgy a legszívesebben megcsinálnál?

Valamitől félek.

Abaffy András: És látod, hogy mitől félsz?

Ez a témától függ. Ha mondjuk szakmai, akkor attól, hogy fog-e sikerülni vagy mennyire erős ott a kudarc lehetősége. De ez konkrét, talán racionális dolog. A családdal, barátokkal együtt töltött idő csökkentése sokkal komplikáltabb, érzelmileg komplexebb helyzet.

Abaffy András: Én azt találtam magamban pár éve ennek kapcsán, ami szlogenem is lett, hogy

„az önazonosságomra való legnagyobb veszély az, ha valamit elveszíthetek”.

Például a főnökömnek nem szólok vissza, mert elveszíthetem az állásomat, a megélhetésemet, sérül a családi biztonságom stb. Nem merem elmondani az érzéseimet, mert félek, hogy valami olyan részemmel találkozom, amire egyszerűen nem vagyok kész vagy félek, a másik elhagy érte. Ezekben a helyzetekben arról van szó, hogy

valamilyen ára lesz annak, ha megmutatom magam.

Félünk, hogy valami rossz történhet. Én abszolút együtt érzek azzal, akinek a félelem miatt nem sikerül kilépnie az adott helyzetből, és a munkám során pont abban segítem az embereket, hogy annyi énerőt gyűjtsenek, hogy képesek legyen meglépni ezt. Amikor ez megtörténik – például a férfi zárt csoportunkban, ahol kilenc hónapig végig kísérjük egymás folyamatát –, akkor ott születik egy új ember, egy új világ. És igen, tabu téma, ha családról van szó, de én radikálosan látom ezt: egyszerűen nem megyek olyan emberekhez, akik nem jók nekem. Én nagyon sokszor átéltem ezt a fájdalmat a szüleimmel, hogy nem tudnak hozzám kapcsolódni vagy nem értik, ami nekem fontos, ami bennem van. Fontos, hogy kikommunikáljuk: figyelj, ahogy te kapcsolódsz hozzám, az nekem nem jó. Ha továbbra is csak így csinálod, akkor mi kevesebbet fogunk találkozni. Kiemelt téma a klienseim körében, hogy hogyan húzzanak határt a családban, mert félnek attól, hogy nincs más megoldás, mint az, hogy ne beszéljenek egyáltalán, mert annyira nem tartják adott esetben tiszteletben őket. De itt behozom a legzseniálisabb Máté Gábor gondolatot, ami azt mondja, hogy

el kell döntened, melyiknek van nagyobb ára: ha lemondasz önmagadról és azokkal leszel, akik nem tisztelnek és nem jó velük, vagy magadat választod és távol tartod azokat, akik bántanak.

Nagyon félelmetes, amikor ez mélyen beüt, ráadásul szülőknél határt húzni különösen fájdalmas és nehéz – főleg, ha bántalmazó vagy mártír szülőkről beszélünk. Ezekből a helyzetekből nehéz elsétálni, erő kell hozzá, hiszen ezt magány, kirekesztettség, nem tartozom sehova érzés követi. 

Miért tudsz ennyire kapcsolódni a magányhoz?

Abaffy András: Mert az egész küldetésemnek a mozgatórugója az a fő sérülés, hogy tizenhat éves koromig sehol nem éreztem azt igazán, hogy nem vagyok magányos. Azzal éltem az életemet, hogy sehol semminek nem vagyok a részese igazán. Ott volt a suli, a focicsapat, az egyetem, Erasmus, de azt éreztem, hogy mindenhonnan kilógok és mindig valahogy egyedül maradtam. Azt szeretném, hogy aki hasonlóan érez, induljon el ezen az úton.

Hogy állnak a férfiak a terápia és az önismeret kérdésével? Tetten érhető egy folyamatos nyitás – például az érzelemkifejezésben–, de a fő narratíva még mindig az, hogy a férfiaknak ezt nem lehet, ciki, férfiatlan. Hogyan, milyen állapotban érkeznek hozzád a férfiak? Sőt, egyáltalán hogy jutnak el oda, mi az a pont, amikor azt érzik, hogy nyitni akarnak a férfikör, az önismeret felé, és beleállnak abba, hogy valamit gyógyítani kell.

Abaffy András: Nagyon kevesen jönnek úgy, hogy amúgy egész oké minden, csak szeretnék közelebb kerülni magamhoz.

A többség elviselhetetlen szenvedésből érkezik, nagyon durva szakítások, válások, kiégések, életközépi megtörések után, amikor a tudat nem bírja tovább, és azt mondja hogy mozdulni kell valamerre, különben megőrülök,

és izgalmas útnak tűnik csatlakozni hozzánk, hiszen itt lehet változtatni. Megszólal bennük, hogy nem tudom, ki vagyok, nem tudom, mit kezdjek magammal, és ez egy lehetőséget nyújt, hogy kiderítsék. Aki ide jön, annak már minden kell, amit a férfikör adni tud: a nem ítélkezés, a gyakorlatok, az önismeret, a közösség, az énekek, hogy mélyebben, őszintébben érezzek. Ez egy teljes csomag. De aki eljön hozzánk, az a férfiak 0,0001 százaléka. A nagy egészhez képest nagyon kevés, pedig teltházas volt az elvonulás.

Az önismeretben az első lépés megtétele nagyon nehéz, de utána valahogy jön a következő, majd az azutáni lépés, nem? Hozzák egymás után a lehetőségeket.

Abaffy András: Igen, kinyílik valami, elindul egy perspektíva tágulás, és onnantól az van, hogy na, akkor nézzük, mi van még. 

De mindig a középpontot keressük: ahol dolgozol magadon, jársz csoportba, de közben éled az életedet.

 Mesélj nekem a Férfiszövetségről: mit csináltok pontosan?

Abaffy András: A Férfiszövetséget heten, férfikör vezetők hoztuk létre. Közösen, egyenrangúan, felnőtt tudatossági szinten igyekszünk kísérni a hozzánk fordulókat. Nyáron egy 100 Fős férfi beavató elvonulást tartottunk, ahol egy új Férfi minta alapjait szerettük volna letenni. Ez egy összekapcsolódás, és gyakorlatilag egy mintát is szolgáltatunk, hogy így, nem hierarchikusan is lehet embereket vezetni. A célunk az, hogy

globálisan egy olyan világot teremtsünk, ahol a férfiak képesek a saját erejükhöz, a küldetésükhöz és a saját sebezhetőségükhöz kapcsolódni, és egymást támogatni ezen az úton.

Persze jelen lehet a versengés, de akkor a kérdés az, hogy lehet-e egyfajta erőpróbaként megélni, nem pedig egymás elnyomásaként, legyőzéseként. Márciusban elindítottuk a podcastünket, amire sokan jeleztek vissza, hogy ez valami más, mint amit eddig hallottak, tudtak a férfiasságról. De élesben kipróbálni, megtapasztalni ezeket a sokszor nagyon is nehéz érzéseket és élményeket teljesen más, mint meghallgatni róla egy beszélgetést, és erre kevesen vannak készen. De az, hogy összejött ennyi ember a beavató elvonulásra, na az már valami! Rengeteget tanulok a többiektől, összeadva ötven év tapasztalatunk van – én is hozzá tudok tenni négyet. (nevet) És köztünk is az van, hogy

senki sincsen kész, számíthatunk egymásra, van egy megtartás, és ezt az összekapaszkodást szeretnénk a világba is kivinni.

Miért Beavatás volt a neve?

Abaffy András: A törzsi korokban és kultúrákban jelen volt a beavatás jelensége, sok helyen még ma is. Néhol olyan, hogy felvágják a karodat, sót hintenek a sebbe, és ha megmukkansz, akkor nem mentél át. Nálunk nyilván nem ez a cél, de nagyon izgalmas fázisai vannak a férfivá válásnak, és nem is éljük meg kellő ünnepléssel: érettségi, első munkahely, házasság, apává válás… Ezeket megélhetem félelemmel, stresszel, felesleges nyomással, vagy izgalommal és örömmel, mert új életszakasz kezdődik és előrébb léptem az utamon. Szeretnénk majd apává avató szertartást is csinálni, mert ezeknél az állomásoknál az a fontos, hogy

energetikailag és érzelmileg meg tudjunk érkezni egyik életszakaszból a következőbe,

és ez ma hiányzik. Mondok egy profán példát: az apa elviszi a gyerekét pecázni, és megtanítja, hogy kell halat fogni. Ez az apai minőség tapasztalatom szerint 90%-unknál hiányzik. Mi abba szeretnénk egy mélyebb betekintést nyújtani, hogy milyen az, amikor a különböző férfi minőségeket megtapasztalhatod – amik lehet, hogy már most is benned vannak, csak nem veszed észre. Van egy olyan gyakorlat, amikor egymással szembe állunk, egymás szemébe nézünk, és egyikünk azt mondja a másikunknak, hogy te egy férfi vagy. És ez gyógyítóan hat, mert jön a felismerés, hogy eddig azt hittem, ez rossz dolog – mondjuk egy hiedelem vagy belső monológ miatt. Ha viszont megtapasztalom, hogy szabadon megélhetem a férfi minőségemet, akkor gyógyul a férfiseb. Így minden napra volt egy beavató szertartás: parázson járás, maori Haka…

Az micsoda?

Abaffy András: A maori Haka egy harci tánc, amit a csata előtt jártak el a férfiak. Új-Zéland környékén, a maori törzsek használták, hogy a csata előtt erőt adjon a férfiaknak azáltal, hogy felébresztik magukban az erőt. Különböző mozdulatsorból, szövegből, nyelvnyújtásból, arcrándításokból áll.  Olyan hatása és érzete van, ha eltáncolod, hogy ma „bármit legyőzök”. Bizonyos törzsek a csata végén megették az ellenség szívét. De most nem ez a cél (nevet), csak az, hogy maga ez az erő jelen legyen. Van egy maori tanító, aki járja a hakát, és eljött Magyarországra is. Egy háromnapos elvonulás keretein belül megalkottunk egy magyar hakát: magyarul van a szövege, és kapcsolódik a magyarsághoz, amihez amúgy nagyon nehéz kapcsolódnunk, mert jelenleg a magyarság inkább kellemetlen, politikai töltetű. De mégiscsak magyarok vagyunk, így egy olyan megközelítésből próbáltunk beleérezni a magyarságba, hogy milyen értékeket képviselünk.

Amikor ezt százan izomból ordítjuk, az  hihetetlenül felszabadító.

Hogyan lehet visszahozni az erőbe való beleállást, ha valaki fél ettől?

Abaffy András: Például, hogy

tapasztald meg, milyen az, amikor úgy adod ki az erődet, hogy azzal nem ártasz.

Amikor találkozik egy másik erővel, de nem azért, hogy lenyomják egymást, hanem hogy a saját erejét megtapasztalhassa, hogy érezze, meddig tart. És lehet, hogy még több van, mint amit sejtettél vagy eddig valaha megéreztél. Emellett a sebezhetőséggel dolgoztunk és a férfiak fájdalmával kapcsolódtunk. Azért fontos ez, mert amellett, hogy ami itt történik, transzformatív, haza tudják vinni a megtapasztalt erőt és közelséget, és az életük többi részében is megélhetik.

Azt mondod, sok férfinak nehezére esik beleállni az erejébe, nem érzi, meddig tart pontosan ez az erő. A másik oldalon pedig ott van az érzelemkifejezés, az érzelmek felvállalása, ami szintén problémás az ezzel járó sebezhetőség miatt. Nekem ez olyan érzést kelt, mintha sehol nem találná a helyét, mintha egy semmilyen területen lenne, hiszen sem az igazán erős, sem az érzelmes férfit nem tudja megélni.

Abaffy András: Igen, van olyan, aki erről a helyről érkezik: mintha sem az ereje, sem a sebezhetősége nem lenne meg. Ez egy beszorult állapot. De azt tapasztalom, hogy akik hozzánk jönnek, ők a sebezhetőséggel inkább rendben vannak: az érzékenységgel, a feminin résszel jobban tudnak kapcsolódni. De az erő le van tiltva, nem tudják, hogy kell hozzá kapcsolódni, sőt akár tabusítva is lehet. Ilyenkor egy elnyomást élnek meg:

érzik, hogy valami rossz, nem működik, de nem tudják, pontosan hol van elakadva a dolog és hogyan oldhatják fel.

Vagyis nem robotpilóta üzemmódban vannak, mivel érzik a rosszat– ami egy idő után annyira rossz, hogy muszáj változtatni. Szerencsére vannak néhányan olyanok is, akik úgy érkeznek, hogy az erő megvan, és a sebezhetőséggel nehezebb kapcsolódniuk. Ezt külső visszajelzésből realizálhatják, hogy

„figyelj, nem tudok veled kapcsolódni”, „semmi intimitás nincs köztünk”, vagy „a gyereked nem is ismer”…

Én azt látom, ebben az opcióban kevesebb az aktív fájdalom.

Az intimitáskerülés, az intimitásra való képtelenség honnan ered? Mi miatt nem tudnak kapcsolódni?

Abaffy András: Nincs minta. Amellett, hogy

tudom, hogy apukám mindennél jobban szeret, és mindent odaadna nekem, én egyszer nem hallottam a szájából, hogy azt mondja: szeretlek. Vagy hogy valaha tudott volna érzelmileg kapcsolódni hozzám.

 Megvoltak és ma is megvannak a közös témáink, a közös programok, de maga az a helyzet, ahol én elmondanám neki, hogy érzem magam, vagy ő megosztana velem valamit az érzéseiből, a sebezhetőségéből, az anyukámhoz való kapcsolódásából – ez nincs meg.  És ha nem látok példát, honnan tudjam, hogy kell? Nekem magamnak kellett megtanulnom, kifejlesztenem, hogy érzelmileg kapcsolódhassak másokhoz. A másik pedig, hogy ha az apa bántó vagy nem volt jelen, akkor egyszerűen nem is tud kialakulni az a működés, hogy hogyan kell kapcsolódni egy másik férfival, nővel, bárkivel. Éppen ezért a csoportban nem mi mutatjuk meg, hogyan kell kapcsolódni, mindenki maga tapasztalja meg: mintha bemennél egy barkácsboltba, és nekiállnál a saját asztalod kifaragásának.

Itt a saját érzelmeidet faragod ki: mi az, ami neked jó, hogyan szeretnél kapcsolódni, mik az önazonos vágyaid, szükségleteid – és ezeket hogyan tudod kifejezni.

Például a másik szemébe nézel, mert ez is nagyon nehéz. Ha én apukám szemébe néznék, három másodpercnél tovább nem tudná tartani…

Nemrég beszélgettem egy férfi barátommal, és szóba került, hogy a nők kapcsán már egyre többször merül föl, hogy mennyi szerepben kell helytállniuk. Ez a férfiak esetében nem kerül szóba: családfenntartó, erős férfi, apa, férj, szerető stb.

Abaffy András: A női mentális egészségről alapvetően sokkal több szó esik, mint a férfiakéról. Nagyon sok fontos terület van, ahol helyt kell állni. Eddig azon volt a hangsúly, hogy családfenntartó és sikeres, dolgozó férfi legyél. Lassan elérkezünk a többi szerep elismeréséhez is, csak szerintem 10-15 év csúszásban vagyunk a nőkhöz képest. Arról férfiként gondolkodni, hogy mit akarok magammal kezdeni, mik a vágyaim, mit szeretnék csinálni, milyen mintát akarok átadni a gyerekeimnek – ez mind idegen még. Valahol elindult már és zajlik a folyamat, vannak már olyan férfiak, akik felteszik ezeket a kérdéseket – lásd Férfiszövetség. Nagyon fontos, hogy

érezzék az emberek, hogy az élet nem egy mókuskerék vagy egy kínszenvedés, hanem igenis lehet benne kiteljesedést találni.

Mit gondolsz arról a narratíváról, hogy felborult a női-férfi minőségi egyensúly? Hogy több a gyenge férfi, mint az erős nő, és mennyire nehéz erős férfit találni, a nők pedig túlságosan maszkulinak lettek.

Abaffy András: Mit jelent gyengének lenni?

Aki nem képes megtartani a nőt.

Abaffy András: Én ezt egy természetes működésnek látom:

eddig nagyon az ellenkezője volt, a nagyon (túlzottan) erős férfikép. Az inga elv alapján ennek át kell lendülnie a túloldalra, mielőtt kiegyenlítődik.

Mi azon tudunk dolgozni, hogy a férfiak, akik hozzánk jönnek, minél önazonosabbak legyenek, és megtalálják, hogy az erő-sebezhetőség spektrumon hol van a számukra megfelelő közép. De tartunk dühcsoportot is nőknek, ami kapcsán felmerülhet, hogy „elférfiasítjuk” a nőket. De nem ez történik, hanem ugyanúgy, ahogy a férfiaknak, a nőknek is meg kell tanulniuk beleállni az erejükbe: meg kell tapasztalniuk, milyen érzés ez, hiszen ha ez megvan, onnantól ő döntheti el, mennyire és milyen helyzetben szeretné ezt képviselni. Értem, hogy sokan érzik és tapasztalják ezt, de a stigmatizálás senkinek sem segít. A férfiak nem találják a nőket, a nők a férfiakat. Szerintem mindenki sepregessen a saját háza táján, és menjen terápiára.

Örülök, hogy behoztad a női csoportot: mi történik egy Női dühöngő csoporton?

Abaffy András: A leíráson is sokat finomítottunk, mert sokan azt gondolták, hogy ez valami ventiláló csoport: eljönnek, püfölik egy kicsit a párnát, elküldenek mindenkit a francba, és mehetnek haza. De a ventilálást egy boxedzés is megadja.

A Női dühöngőnek az a lényege, hogy nőként a saját erőmintádat felismerd.

Eszméletlen mennyiségű fájdalom érte a nőket – a férfiakat is, de máshogy – , és ehhez a dühhöz való kapcsolatuk is nagyon egyedi. És igen, van püfölés meg anyázás, de az a cél, hogy különböző gyakorlatokon keresztül felismerd, milyen a kapcsolatod a dühvel. Mert lehet, hogy azt mondod, hogy te megéled, mert állandóan dühös vagy, de lehet, hogy valójában a dühödet nem érzed, csak puffogsz és passzív agresszív vagy. Ez a passzív-agresszivitás is stigmatikusan a nőkre lett nyomva. De érthető, hogy kialakult ez a megküzdés, hiszen

a nők megtanulták, hogy ha kifejezik a dühüket, akkor valami baj lesz.

A baj ezzel az, hogy a passzív-agresszivitáshoz nehéz kapcsolódni, és távol tart az intimitástól és a közelségtől. A csoporton megkeressük, hol fojtod el a dühöt. Egy számomra meglepő, nagyon érdekes dolog bontakozott ki: azt hittem, hogy olyan nők jönnek majd főként, akik valamilyen abúzust szenvedtek el, akiket férfiak nyomtak el vagy apa-sebük van. De nem. Persze ilyen is van, de a nagy részük az anyai részükben sérültek a legdurvábban, vagyis a düh témája anyához kapcsolódik.

Ez mit jelent?

Abaffy András: Ebben az esetben vagy azt éltem meg gyerekként, hogy anya állandóan leszidott és kiabált velem, ezért „összehúztam” magam, vagy mártír volt, akire sosem lehetett dühösnek lenni. Ez azért veszélyes, mert egy mártírra szinte nehezebb dühösnek lenni, mint egy abúzívra: egy bántalmazóval kapcsolatban idővel megjöhet az erő, hogy azt mondd, rohadj meg (akár csak terápián, nem a személynek), azonban ha egy mártírral szemben erőt használsz, akkor ő abba belepusztul. De végső soron, itt is az van, hogy te döntöd el, hogy magadat választod-e még úgy is, ha ára van. Ezt nagyon felnőttből és magas tudati szintből mondom, mert nagyon sokszor, amikor történik az adott helyzet, elképzelhetetlen, hogy mondjuk konfrontálódjak anyámmal, aki sír.

Akkor ez egy nehéz, mély önismereti, haladó csoport?

Abaffy András: Igen. Nagyon sokan nagyon durva sérültségből jönnek, és hozzájuk óvatosan, finoman kell közeledni. Van, aki még csak ott tart, hogy ki meri mondani, hogy dühös vagyok, más meg már véresre veri a kezét az ütőpajzson. Nagyon megérintő minden alkalom, pláne férfiként végignézni ezt az egészet.

Miért van a csoportoknak ennyire transzformatív ereje?

Abaffy András: Két irányból közelítem meg. Az egyik, hogy a csoportban mindenki te vagy: az aznapi csoport valamiért pont úgy állt össze, hogy pont azok az emberek legyenek ott – így hozta a tér. Ebből tanulva megnézheted, hogy ki az, aki elsőre szimpatikus, ki az, aki azonnal irritál. A másik pedig, hogy nem vagy egyedül – ezt legszívesebben a zászlómra tűzném. És az a tapasztalatom, hogy igenis tudunk kapcsolódni egymáshoz – na, ez a transzformatív. A gyakorlatokon keresztül lehet újat létrehozni, én időutazásnak hívom. Például egy belső gyermek csoporton, ahol visszamegyek abba az állapotba, ahol sérültem, ahol fájt, és újra ott vagyok gyerekként és hallgatom az otthoni poklot, támogatva vagyok a többiek ereje által.

A csoportnak ebben van az ereje: a megtartásban. Lehet, hogy azt érzem, hogy nincs erőm beleállni ebbe a fájdalmas érzésbe, de látom, hogy a másik hogy szedi össze magát. És akkor én is megpróbálom, és sikerül.

Mint a nyulak a futóversenyen: húznak előre a többiek.

Az emléket nem tudom átírni, az ott marad, de lesz olyan élményem, hogy tudom és képes vagyok máshogy csinálni, megvédeni és megtartani magam.

 Ez kapcsolódik a szorongáshoz – nem véletlenül hoztam be a belső gyerek munkát: nekem az a legnagyobb ajándék, amit életemben kaptam, hogy egy ilyen csoporton megtanultam megtartani magam. Előtte nem ment, mindig a barátnőimre akaszkodtam, hogy „vigyázzanak” rám. Gyakorlatokon keresztül megtapasztalni, hogy beledőlhetek valaki ölelésébe, megtartásába, amit ezelőtt sosem éreztem biztonságosnak – ezért folyamatosan tartottam magam–, hihetetlen és megrázó élmény. A csoport számomra a legértékesebb önismereti forma.