„A nők sokszor sírnak, mert azt hiszik, szomorúak, miközben valójában nagyon nagy düh van bennük”

Hogy állunk jelenleg az érzelemkifejezéssel? Tudjuk-e értelmezni, egyáltalán feldolgozni azt, ami bennünk, illetve a kapcsolatainkban van?

Major Stefánia: A segítői munkám során azt látom, hogy sok esetben az is nagyon nehéz, hosszú munka, míg az egészséges érzelemkifejezés kialakul: hogy képes legyek definiálni, amit érzek, és azt át tudjam érezni. Ha erre képes vagyok, csak akkor jöhet az a kérdés, hogy ki tudom-e fejezni, és ha igen, hogyan. Magamon is azt tapasztaltam, hogy bár mindig is érzelmes, érzékeny embernek tartottam magam, de voltak olyan érzelmek, amik nem, vagy csak nagyon nehezen tudtak a felszínre jönni. Ilyen a düh, a szomorúság, vagy a félelmeink. Úgy képzelem el, hogy ezek lenti tartályokba vannak elrakva, és a fedő alól néha valami kibújik belőle: pici darabkáit érezzük csak ezeknek az érzéseknek, mintha valami párologna fölfelé, de ez nem az átélés vagy az érzelmek megélése. Ha természetesen működne az érzelmeink megélése, akkor két-három perc alatt lefut egy érzés. Jön, megélem és elmúlik.

Ilyen rövid időn belül?

MS: Alapvetően igen. De nem múlik el, mert az agyam belekapaszkodik. Védekezünk ellene: figyelemeltereléssel, elfojtással, elhárító mechanizmusokkal stb. Tehát az érzelem megélésig eljutni ebből az elfojtó állapotból önmagában nehéz, hagyni, hogy előjöhessen, ami akar.

Az esetek nagy részében ez az ellenállás tudatalatti reakció. De miért állunk ellen?  Miért ennyire nehéz megengedni, hogy ezeket az érzéseket érezzük?

MS: Mert nehéz  például rettegést, nagyon erős dühöt, szomorúságot vagy nagy fájdalmat érezni. De attól még, hogy nem hagyom átérezni, ezek még ott vannak, hatnak rám és befolyásolják a cselekedeteimet. Éppen ezért nehéz ezeket feloldani. Sok esetben gyerekkorból jönnek ezek az élmények, és minél kisebb vagyok, annál intenzívebb az élmény. Hiszen olyankor olyan minden egyes érzés olyan, mintha örökké tartana: például egy babának, akit ott hagynak sírni – ami régen elterjedt volt, hogy nehogymár elkényeztessék őket – a félelem, hogy egyedül van. Ennek az élménynek pedig erős lenyomata lesz az egyén idegrendszerében. Ezek minták.

És közben nagyon érdekes, ahogy a kisgyerekek játszanak. Az egyik pillanatban világfájdalom van rajtuk, dühösek, tombolnak, a következőben már nevetnek, játszanak, mert történt valami, és már arra figyelnek, azt élik. Vagyis a gyerekek sokkal könnyebben tudnak váltani az érzelmeik között. Az elfojtás pár éves korig nem kapcsol be, egyszerűen nincs. Ezt később tanuljuk meg.

Ha gyerekkorban még nem érezzük, mitől kezdjük el elfojtani az érzelmeket? Szimplán ahogy idősebbek leszünk rájövünk, hogy bizonyos érzéseket nehéz, sőt fájdalmas érezni? Vagy kell valamilyen konkrét hatás, ami „megtanít arra”, hogy nem szabad érezni? Például a lányoknak azt tanítják, hogy ne legyenek dühösek, ne fejezzék ki hangosan az érzéseiket.

MS: Szerintem sok esetben igen. A társadalmi és családi környezetből, amiben nevelkedünk, jöhet egy olyan hatás, ami megváltoztatja az érzelemkifejezést. Az előző példánál maradva, azoknál a babáknál, akiket sírva hagynak éjszaka, a félelem egy olyan fájdalommá alakul át, hogy „úgysem fog jönni senki, egyedül hagytak”. Egy kisbaba nem tudja még szabályozni az érzelmeit, őt meg kell nyugtatni, éreznie kell, hogy valaki megtartja és biztonságban van. Az érzelmeket pedig csak úgy lehet megtanulni kezelni, ha azt tanulom meg, hogy rendben vannak az érzelmeim, tudom, hogyan kezeljem őket, és az elején van valaki – egy felnőtt -, aki segít engem ebben.

Fotó: Erőss Mariann

A másik pedig a környezeti hatás, amit mondasz, hogy még rá is erősítünk, hogy nem oké, ha dühös vagy.

Például mondjuk dühös a gyerek, és odacsap valamit a földhöz. Erre érkezik a szülőtől egy erős reakció, hogy ezt nem szabad, ez csúnya dolog, fejezd be. Minél többször történik ez meg, annál inkább beépül, hogy nem szabad megmutatnom, mit érzek. Mert az rendben van, hogy dühös vagyok, az nincs, ha mondjuk megütöm anyát. De ezt a szülőnek kell kommunikálnia a gyerek felé: látom dühös vagy, rendben van, de akkor mondjuk a párnába boxoljunk.

És persze a szüleink korosztályának – előttük meg pláne – nem volt annyi lehetőségük arra, hogy ilyen jellegű pszichológiai tudáshoz férjenek hozzá. A mostani korosztályok kezdenek nagyon tudatosak lenni és keresik a lehetőségeket – hiszen nagy valószínűséggel ők sem kaptam megfelelő mintát az érzelemkifejezésre.

Maradjunk a düh példájánál: amikor nem tud megélni egy adott érzelmet, akkor az egyén érzi azt az ellentmondást, hogy van valami, ami kikívánkozna belőle, de nem élheti meg? Vagy csak egy szorongást érez, ami az elnyomott érzelmek jele?

MS:

A düh alapvetően egy fedőérzelem. Vagyis alatta mindig van valami más. Ez általában szégyen, félelem, fájdalom, szomorúság.

Például a felszínen csak annyi látszik, hogy valaki mondott nekem valamit, ami bennem nagyon erősen benyomja a szégyent, az „én rossz vagyok, valami rosszat csináltam” érzését, a bűntudatot akár. De nem érzem meg magamban azt, hogy ez a mondat mekkora szégyent, vagy bűntudatot keltett bennem, hanem a düh, mint egy védekező részem fog aktiválódni, például odaszúrok valamivel. De lehet, hogy még az sem tudatosul bennem, hogy dühös vagyok, így az végképp nem fog, hogy azért vagyok dühös, mert szégyent érzek. Ezekhez az önismereten keresztül érhetünk el, ahogy haladunk lefelé a rétegekben.

De sok esetben önmagában a dühöt is nagyon nehéz megélni, nem?

MS: De igen. Mindannyiunknak vannak bizonyos érzései, amelyeket könnyebben érünk el, mint másokat.

A nők sokszor sírnak, mert azt hiszik, szomorúak, miközben valójában nagyon nagy düh van bennük. Ebben az esetben az az útja az önismeretben, hogy ne csak a fájdalomhoz, félelemhez tudjon kapcsolódni, hanem a dühéhez is, hogy ki tudja mondani helyzetekben, hogy „igen, én itt most rohadt dühös vagyok”.

Akik pedig azonnal dühösek lesznek, nekik azt kell felfedni, hogy pontosan mi van a düh alatt: fájdalom, szégyen? De szerintem a dühvel mindenkinek dolga van.

A düh megélésének különbsége szerintem elég jelentős a nemek között, te is említetted, hogy a nőknek sokszor nehezebb. Ez miért van?

MS: Önmagában az is nagyon eltérő, ahogy a lányokat és a fiúkat nevelik. A kisfiúk sokszor kapják meg, hogy szomorúnak lenni, érzéseket kifejezni, sírni, sebezhetőnek lenni nem oké: „ne sírj”, „katonadolog” stb., ezeket mind ismerjük. A nők esetében pont fordítva van: nekik elfogadottabb az érzelmesség, a sírás, viszont a düh nem. A női klienseim között sokuktól hallom, hogy dühösnek lenni nem nőies, mert egy „nő mindig tud uralkodni magán”, „egy nő tudja kezelni az érzéseit”. Valószínűleg evolúciósan is hozzuk azt az alapelképzelést, hogy a férfi a bátor, ő megy ki a világba, védi a nőt, aki otthon van, melegséget teremt és az érzelmi hátteret biztosítja. És ha egy nőnek sikerül megélnie és kifejeznie a felháborodását, nemtetszését, sokszor nincs is komolyan véve az ügy, vagy a nő dühe. Csak megkapja, hogy „jaj de cuki, hogy így kikelt magából”.

Azt mondod, a düh vagy bármilyen érzelem felvállalása egy konfliktusban csak a sokadik lépés. Hogyan kezdhetjük el?

MS: A klienseimmel való munka során azt látom, hogy az emberek nagy részének nehéz észrevennie, vagy ha a megfigyelésig eljut, akkor pontosan definiálnia, hogy milyen érzés van benne. A közös munka során gyakorlatilag együtt újratanuljuk, hogy mit érzek, és annak mi a neve. A kulcs ebben a folyamatban az énerő: egy olyan belső erő, ami elbírja a velem történő nehéz dolgokat is.

Például történik valami rossz a párkapcsolatomban, mondjuk nem hívott vissza a párom órák óta. Van, aki ezzel a szorongással annyira nem tud mit kezdeni, hogy felhívja a barátnőit egymás után, hogy mit csináljon most – neki ez a megküzdése a szorongással. Egy másik megküzdés, hogy azt mondom, biztos elfoglalt, oka van, majd visszahív, amikor tud. Ez nem azt jelenti, hogy egyik rosszabb megküzdés a másiknál, de az látszik belőle, hogy olyan módon küzdök meg az érzelmeimmel és a nehéz helyzetekkel, amennyi énerőm van. 

A belső erő fokozatosan építkezik, nagyon lassú és hosszú munka. És ezen az úton tud egy ponton megjelenni az elnyomott, meg nem élt düh. Sokszor látom, hogy egy helyzetre az adott válasz a jogos düh lenne, de még nem tart ott valaki, és sír, sír, azt éli meg, hogy ez nagyon fáj. És az önmunka során egyszercsak a szomorúság helyét átveszi a düh. Nagyon fontos lépés, amikor már megjelenhet a düh, hogy egyáltalán lehet érezni.

És ha ez már biztonságos, jöhet a következő lépés, amikor már a dühömet kommunikálhatom is a környezetem felé. Ez azért nehéz, mert a dühhöz általánosságban kötjük a pusztítást és a bántást.

Fotó: Erőss Mariann

Azt gondoljuk, hogy a düh valamilyen kontrollálatlan, kezelhetetlen indulat?

MS: Sokan a dühvel olyan helyzetekben találkoztak, amikor a helyzetben résztvevők egyike erőszakos volt, vagy nem tudta kezelni az indulatait: előfordulhat csapkodás, verekedés, káromkodás, egymás minősítése, verbális (vagy fizikai) bántalmazás… Ha ezt tapasztalom, ez a kép marad benned a dühről, így én is azt fogom hinni, hogy ha dühöt érzek, az biztosan pusztítani és bántani fog – azt pedig nem akarom, ezért ezt nem érezhetem.

Ez fordítva is működik, ha a felém áramló dühvel nem tudok mit kezdeni? Például ha a párom dühös, és én félek a dühtől, lehetek én az, aki beletörődik, meghunyászkodik, feladja az álláspontját azért, hogy ne sérüljön, és minél hamarabb vége legyen a konfliktusnak?

MS: Igen. Már akkor belemehetsz a félelembe, ha csak megérzed, hogy a partnered dühös – nem is kell konkrét konfliktusig eljutni. Ha azt tapasztaltad, hogy a düh már bántott téged, akkor lemész a félelem rétegbe, és onnan reagálsz. Azonban itt jön egy érdekes dolog: ha nem is mondjuk ki, amit érzünk, a másik nagyon sok esetben érzi – még ha tudat alatt is. Mondom mire gondolok. 

 Ha a felém áramló düh miatt én félek, és alámegyek a páromnak, ő ezt érezni fogja, és különböző dolgokat indíthat el benne. Sokszor látom azt a kapcsolati dinamikát – és most nem a bántalmazó kapcsolatról beszélek, hanem egy egészséges kapcsolatról, ahol a feleknek van valamennyi önreflexiója -, hogy a nő alárendelődik vagy áldozati szerepbe helyezi magát. De ezzel a férfi sem érzi biztonságban magát, mert nincsenek határok, nem egyenlőek a szerepek.

A nő „feladata” itt az, hogy egy szintre emelkedjen a párjával, kapcsolódjon a dühével, és elinduljon egy kommunikáció, ne pedig a kölcsönös bántás. Mert amíg csupán megállunk azon a szinten, ahol mindenki engedi a dühét a másik felé, abból csak kölcsönös bántás alakulhat ki, és ugyanazokat a köröket futjuk. Lehet, hogy a dühöz való kapcsolódás a nő számára azt jelenti, hogy kifejezi, „így nem beszélhetsz velem” vagy „ezt nem teheted meg velem”.

De nagyon fontos, hogy mi van a szavak mögött: ha azt mondom, hogy „ezt nem teheted meg velem”, de újra és újra megengedem neki, akkor nem fogja elhinni, mert valójában én magam sem hiszem el. Amíg nem tudom emögé a mondat mögé tenni a dühömet, az énerőmet, az önvédelmem, nem tudok kirakni a másiknak egy határt, akkor a mondat valódi jelentése csak az lesz, hogy „ne bánts”, és még mindig a félő, áldozati szerepben leszek. A valódi „nem teheted meg velem” akkor érkezik meg a kapcsolatba, ha már tényleg nem hagyom neki.

Miért lesz a másik félnek biztonságos a kapcsolat az önerő és düh kifejezésével?

MS: A kapcsolatomban volt egy olyan dinamikánk a párommal, hogy a párom sokszor belement a saját dühébe, amiből fakadóan odaszólt nekem valamit. Én ilyenkor szépen csöndben bevonultam a szobába, és ott próbáltam magamban, csöndben megoldani a dolgokat. Én voltam az áldozat. Volt egy vitánk, amikor ugyanígy elvonultam, és ahogy ott ültem egyedül, egyszercsak belémhasított, hogy én most amúgy eszméletlenül dühös vagyok rá, hogy csinálhatta ezt. Kimentem hozzá, kikértem magamnak és pont ezt a mondatot mondtam neki: hogy „nem beszélhetsz így velem”. És képzeld, láttam az arcán, hogy megkönnyebbült. Megkönnyebbült attól, hogy én kiálltam magamért, és az, hogy én meghúztam neki a saját határomat, biztonságossá tette a kapcsolatot. Mert lehet egy olyan tapasztalás, hogy a dühöt nem tudják megtartani a másik oldalon.

A szüleinktől hozzuk a legtöbb kapcsolati dinamikát. Ha például azt tapasztam gyerekként, hogy a szüleim megijednek a dühömtől, és nem tartanak meg benne, akkor nincs egyenlő fél, ami kiszámíthatatlan és bizonytalanná tesz a kapcsolatban.

A szülő háromféleképpen reagálhat a gyerek dühére. Az első esetben azt mondja, hogy „mégis hogy gondoltad ezt, fejezd be azonnal, menj a szobádba” stb. – ilyenkor autoriterből lenyom. A második lehetőség, amikor megijed a szülő a gyerek dühétől. Ilyenkor a gyerek azt éli meg, hogy a biztonságot nyújtó, erős felnőtt eltűnik, és nincs stabilitás. Ez félelmetes és szorongáskeltő. A harmadikban pedig azt mondja a szülő, hogy „látom, hogy dühös vagy, tök oké, de nem bánthatsz vele mást”. Megfogja a kezem, mikor mondjuk indulatból odacsapnék, és azt mondja, hogy ezt nem, üsd a párnát vagy dobd a földre. Ilyenkor érzem, hogy biztonságos dühösnek lenni és a másik elbírja, tudja kezelni, megoszthatom vele. De vannak határok.

Ez nagyon fontos! Ha nincsenek, az nem biztonságos – felnőttként sem! És a párkapcsolatban pontosan így tud mindkét fél gyógyulni: az, aki azt élte meg, hogy féltek a dühétől, látja, hogy vannak határok és kifejezheti, az áldozati szerepben lévő fél pedig, aki azt tanulta, hogy a bántást el kell viselni, végül beleáll az énerejébe és határokat állít. Nem tudja elpusztítani a másik a dühével, mert ő is erős mellette.

Fotó: Erőss Mariann

Nőként hogyan induljunk el a düh megélésének útján?

MS: Ennek nem kell külön célnak lennie. Ha járok önismeretbe, a segítő látja, hogyan működöm, és az alapján dolgozik velem, így választ módszereket. Az nem működik, ha csak kognitív megértésből, fejből tudom, hogy mi történt velem, mit kell gyógyítani. A cél az, hogy a terápiás folyamatban egyre inkább közeledjek magamhoz, az érzéseimhez, és egy idő után maguktól feljönnek azok az érzések, amelyekkel feladatom van. És nagyon fontos, hogy afelé tudjam megélni a dühömet, aki felé irányul.

Vagyis?

MS: Nagyon sokszor előfordul, hogy az életem során nő a dühöm valaki vagy valakik felé, de azt nem tudom megélni – vagy egyáltalán nem, vagy feléjük nem, és például a párkapcsolatomba hozom be ezt a dühöt, és jól ráöntöm a páromra.

Nem mindig lehet vagy kell élesben afelé az ember felé kifejezni a dühöt, akiről szól. El lehet vinni egy bodywork-os folyamatba, ahol ráprojektálhatom a dühömet a segítőre, aki mondjuk a szülőt jelképezi. Ott biztonságos közegben feljöhet a düh, megélhetem, elmondhatom, ami bennem van, ordíthatok, csapkodhatok akár. Így tud gyógyulni ez a seb. Az egészséges düh megélés tehát nem azt jelenti, hogy artikulálatlanul ráöntöm bárkire a környezetemben. El kell jutni az alatta lévő érzésig, és jó helyen, jó emberrel megélni. A düh egy expresszív dolog, általában ki akar csatornázódni, hogy meg lehessen élni testileg. Erre jók a párnapüfölős vagy bodyworkos gyakorlatok.

Ha elkezdem a dühöm egy terápiás térben megismerni, felvállalni, megélni, akkor egy idő után egyedül is meg tudom tartani: kimondhatom, hogy dühös vagyok, de nem pusztítok el senkit. Csak képviselem magamat, a határaimat és az érzéseimet. Egy párkapcsolatban ez nagyon fontos állomás: amikor biztonságosan meg lehet mutatni a bennem lévő dühöt a másiknak, és ez nem fogja megijeszteni őt, mert tudjuk, hogy mindennek az alapja a szeretetünk. Lehet azt mondani, hogy nagyon dühös vagyok rád, és szeretlek. Nagyon felszabadító, ha megélhetjük az érzéseinket és gyógyító, hogy szabad ezeket érezni.

Mi van akkor, ha a párom cselekedete, ami felidegesít vagy feldühít, csak egy nyomógombja egy régebbi sérülésnek, csak triggerel. Hogy ismerhetem fel? Hogy kapom el?

MS: Nézzük azt, hogy mondjuk a párom nem viszi le a szemetet, pedig megkértem. Nyilván neki is szól a dühöm, ha ezt sokadszorra nem teszi meg, de ez olyan, mint a jéghegy: ez a cselekedet csak a csúcsa, ami minden alatta lévő dolgot bemozdít. Tehát az, hogy hiába szólok a páromnak, mégsem viszi le a szemetet, bemozdít egy olyan gyökérhiedelmet, hogy én nem vagyok elég fontos neki, hiszen nem figyel arra, amit kérek. Itt már rég nem a szemét a fontos. De ha nem kapcsolódom önmagamhoz, nem ismerem magam, az érzéseimet, csak azt érzem, hogy dühös vagyok, mert nem vitte le a szemetet, és nem azt, hogy ez egy sérülésből, félelemből, nem vagyok elég érzésből ered. De ha jársz önismeretbe, akkor lehet, hogy nem az adott pillanatban, de be fog kapcsolni az önreflexió.

Az nem cél, hogy mindig tökéletesen és hibátlanul kommunikáljunk és ne jöjjünk ki a sodrunkból. Lehet, hogy később kommunikálom ki a párom felé, hogy miért bántott ezzel meg ennyire. És lehet, hogy ő is tudatában lesz ennek a sérülésednek. A kérdés az, hogy tudom-e, kinek nem volt fontos, amit kértem, honnan hozom ezt a hiedelmet. Ha tudom, hogy ez bennem van mélyen, akkor tudok rá reflektálni. És ez a legfontosabb: az önreflexiós képesség. Ér javítani a helyzeteket, a párkapcsolatot. Ér később, egy konfliktus után azt mondani, hogy sajnálom.

A hétköznapok során, amikor érezzük, hogy valami nagyon szorongat vagy beránt, hogyan kezdjük el feltérképezni, hogy mi van bennünk, mit érzünk?

MS: Legyek tudatos arra, mi van bennem: naponta legalább egyszer, kétszer figyeljek befelé, hogy hogy is érzem magam, mi is az, amit érzek.

Figyeljük meg a testünket, mert az érzések nagyon jól köthetőek testérzetekhez. Leülök, lélegzem párat, megnézem, hol és mit érzek a testemben. Az alapérzéseket általában a törzsünkben érezzük, a gáttól a mellkasig. Próbálom beazonosítani, hogy melyik érzelem erős. Milyen érzete van? Mit csinál ez velem? Összeszorít? Például a szorongás tipikusan összehúzza a felsőtestet. Milyen ennek az érzésnek a színe, állaga? Megnevezem, ha meg tudom, elidőzöm vele, hogy miért jelent meg bennem. Majd odairányítom a légzésemet, odaviszem a figyelmem, és már ezzel sokat tudok változtatni a helyzeten és a közérzetemen.

Pontosan azért, amivel kezdtük a beszélgetést. Sok érzés azért ragad be a testben, mert mentálisan kapaszkodunk beléjük. Nagyon sokszor várjuk az önismeretben a csoda módszereket, a nagy eredményeket. Nem kell. Gyakran apróságok tudnak sokat segíteni. Ezek kapcsolati sérülések, vagyis kapcsolatban fognak gyógyulni is. Szükség van egy olyan térre, ahol gyógyulni tudunk.  

 

Kiemelt kép: Erőss Mariann