Életünk egyik legfontosabb kapcsolata az édesanyánk, aki szerencsés esetben fontos szemtanúja életünk jelentős pillanatainak, a vele való kapcsolatunk nagyban meghatározza a saját kapcsolódásainkat a világ felé. Bár az élet természetes velejárója az elmúlás, ez sokszor mégis váratlanul ér minket. Milyen fiatal felnőttként, a tinédzser évek végén elveszíteni az édesanyánkat? Hogy működik a gyász? Mennyi idő kell ahhoz, hogy együtt lehessen élni egy ekkora veszteséggel? Együtt lehet vele élni egyáltalán? Eszter nyíltan és őszintén mesél, hogyan élhető túl az anya elveszítése fiatalon, és arról, hogy milyen hatással volt ez a tragédia az életére.
Egy anya elveszítése sosem könnyű, de fitalan talán még nehezebb. Kérlek, meséld el a te történetedet!
Eszter: Elég nyugodt, kiegyensúlyozott családi légkörben nőttem föl. Buroknak mondanám, de normális keretek között. Nagyon váratlanul jött, hogy anya beteg lett. Elvesztette a munkáját, majdnem egy évbe telt, mire talált újat, ebben az időszakban pedig nagyon maga alá került lelkileg, de nem tudtuk, hogy ekkora a baj. Azt hittük, hogy depressziós, mivel télen mindig kicsit rosszabb kedve volt, inkább nyáron volt elemében.
Végül talált egy jó munkát augusztusban, de akkor már eldöntötték, hogy édesapám kimegy külföldre dolgozni pár hónapra, hogy anyagilag egy kicsit összeszedjük magunkat. Édesanyám akkor került kórházba, amikor édesapám külföldön volt. Friss egyetemista voltam, a húgom három évvel fiatalabb nálam, ő középiskolába járt, anyával ketten voltak otthon.
A nagyszüleim a szomszéd utcában éltek, keresztapámék is a városon belül, így nem voltunk teljesen magunkra hagyva, nem is éreztem, hogy ennek az egésznek a súlya akkor rám került volna. Hirtelen nagyon furcsa helyzetbe kerültünk. Kiderült, hogy anyának agydaganata van, az a típus, ami a végefelé már nagyon agresszív. November közepén került kórházba, mert már annyira érintett volt az idegrendszere, hogy összeesett. Két hónapot töltött a kórházban, próbálkoztunk kemoterápiával, de mi gyakorlatilag gyerekek voltunk, így nem raktuk össze, hogy esélytelen volt a gyógyulása.
Felnőtt fejjel már látom, hogy anya elveszítése elkerülhetetlen volt, de természetes volt, hogy megpróbáltak megmenteni egy 46-47 éves nőt. Semmi esélye nem volt a betegséggel szemben, január közepén meg is halt. Nagyon rövid lefolyású volt a betegség, ezért nagyon sokkoló is. Persze nem egy baleset, de akkor is hirtelen történt.
Mikor tudatosult benned, hogy édesanyádat nem lehet megmenteni? A vége felé már kezdtétek realizálni, hogy anya elveszítése elkerülhetetlen, vagy csak akkor, amikor konkrétan bekövetkezett?
Eszter: Szombathelyen kezelték, jó helyre került, szerintem ha valahol, akkor ott van esélye a daganatos betegeknek. Amennyire belelátok, minden tőlük telhetőt megtettek érte.
De egy hónap kemoterápia és sugárkezelés után látszott, hogy nem reagál a daganat, ezért hazaküldték Veszprémbe. Akkor lett teljesen egyértelmű, hogy gyakorlatilag lemondtak róla, és anya elveszítése ekkor vált realitássá. Pár nappal később meghalt, de az a pár nap borzasztó volt. Valójában megkönnyebbülést jelentett, amikor elment. Az őrlődés, a bizonytalanság és a tehetetlenség helyét átvette egy nagyon valódi fájdalom.
Nem sokszor gondoltam bele, de borzasztó úgy lemondani valakiről, hogy még él. Szerintem nincs ember, aki ezt fel tudja dolgozni. Biztos, hogy az ápolók és az orvosok valamilyen szinten felkészültek ezekre, de ez egy nagyon embert próbáló dolog.
A felnőtteknek körülöttünk, édesapámnak, keresztapáméknak, vagy akár édesapám családjának lehet, hogy reálisabb rálátásuk volt erre az egészre, valószínű, hogy ők sokkal hamarabb érezték, hogy nincs esély.
De szörnyű érzés volt anya elveszítése. Első alkalommal láttam valakit haldokolni, végig kellett néznünk egy élet végét. Amikor két éve a nagymamámat láttam, már tudtam, mi történik, és volt bennem egyfajta nyugalom. De anyánál elég korán jött. Nyilván vannak, akik korábban átélik mindezt, hiszen mi már viszonylag felnőttek voltunk.
De jó esetben az emberek húszas évei nem az intenzív gyásszal szoktak telni.
Kaptatok bármilyen segítséget a kórház részéről, hogy édesanyádnak kényelmesebb legyen?
Eszter: Elkezdődött a szervezkedés, hogy hova fogják vinni, ahol orvosi felügyelet alatt lehet, mert nem volt olyan állapotban, hogy bárki otthon tudja ápolni. Csak ő már nem várta meg, hogy máshova kerüljön.
Mire emlékszel, hogyan kommunikáltatok arról, ami történt? Tudatosítva volt, hogy az anya elveszítése egy olyan téma, amiről beszélni kell?
Eszter: Nem lett tabusítva, ez tudatos is volt. A húgommal is tettünk rá erőfeszítéseket, hogy ki tudjuk mondani azt, hogy anya. Az elejétől kezdve, ha kérdezték, mi történt, igyekeztem először még röviden, de aztán egyre bővebben válaszolni, hogyan zajlott és miképp érintett anya elveszítése.
Általában azt mondják, hogy az első év a legnehezebb, mert akkor mész végig az összes olyan ünnepen, ami a másik hiányára jobban rávilágít. Hogyan élted meg az első évet? Tényleg el lehet gyászolni valakit egy év alatt?
Eszter: Nem lehet. A főnököm is már több mint egy éve meghalt váratlanul, de azon sem tudom magam túltenni. Szerintem ezek egymásra rakódnak.
Nem igazán emlékszem, mennyivel volt nehezebb az első egy évben, mint utána. Az első karácsony anya nélkül nagyon nehéz volt. Az biztos, hogy pár év után megszokjuk, hogy nincs. Utána már napi szinten nincs annyira jelen az ember fejében, legalábbis az enyémben nem volt ott anya elveszítése.
Ennek viszont van egy nagyon rossz része is, mivel nálam kialakult egyfajta távolságtartás. Annak ellenére is, hogy igyekeztem nem úgy viselkedni, mintha nem is lett volna anyukám, hanem beszéltem a halála előtti időkről, ha kérdeztek a szüleimről, válaszoltam.
Egy év szerintem senkinek az elgyászolására nem elég. Nem is tudom, hogy mi az, hogy elgyászolás. Valószínűleg én nem mentem végig teljesen ezen a folyamaton. Nem fordultam például semmilyen segítő szakemberhez, hogy ebben a gyászfolyamatban támogasson.
Lehet, hogy az segítene valamit, de a hétköznapokban már nagyon régóta nem okoz fájdalmat anya elveszítése. Hamar rájöttem, hogy muszáj, hogy jól tudjam magam érezni, hogy nem keseredhetek meg emiatt. Ez egy pár év után sokkal könnyebbé válik.
Az édesanyává válásodban feltűnik édesanyád hiánya, például megkérdeznél tőle dolgokat?
Eszter: A megkérdezés konkrétan nem szokott eszembe jutni, de a második kisfiam születése óta nagyon-nagyon érzem a hiányát, főleg a gyakorlati segítségét.
Anyukámtól a saját gyerekkoromról kérdeznék, illetve jó lenne látni, ő hogyan csinálta velünk. De leginkább jó volna figyelni, hogyan van a kisbabánk a kezében, ő hogyan reagál helyzetekre.
Nagyon érdekes volt, hogy amikor az első fiam megszületett, a húgom meglátogatott még a gyermekágyas időszakban. Hallottam, hogyan beszél a gyerekhez és olyan volt, mintha anya lenne ott. Ezt a hasonlóságot magamon nem veszem észre, de amikor még az anyai nagymamám élt, ő ezt a hiányt és a gyerekekhez fordulást pótolni tudta valamennyire, megmutatatta kicsit, hogyan történhetett nálunk.
Ő akkor halt meg, amikor a második fiammal terhes voltam. Ő már elmúlt egy éves, mire rájöttem, hogy sokkal könnyebb lenne, ha a nagymamám és anyukám itt lennének. Nem lenne ennyire nehéz az egész, és több segítségünk lenne lelkileg is. Nagy segítség apa barátnője, nagyon szépen foglalkozik a gyerekekkel, de ő más családból jön.
Milyen élmény volt, hogy édesapádnak új kapcsolata lett?
Eszter:
Őszintén szólva felszabadító volt, hogy talált valakit, és ezzel kisebb lett rajtunk a felelősség. Van egy társa, úgyhogy nekünk ezt az űrt nem kell betölteni.
Örültem neki, nagyon tisztelem és szeretem a barátnőjét, de lehet, hogy nem teszek elég erőfeszítést arra, hogy igazán közel kerüljünk egymáshoz. Bármiről tudok vele beszélni, de keveset találkozunk, és akkor sem mélyülünk el annyira. Most már szeretném ezt a kapcsolatot is tovább erősíteni. Biztos neki is egy nagyon nehéz feladat, de szimpatikus a hozzáállása. Ez a húgomnak kicsit valószínűleg más, mert ő még otthon élt, amikor apának barátnője lett, és ők hárman többször voltak együtt. Mielőtt megszülettek a gyerekek, többet tudtunk beszélgetni. Most, amikor együtt vagyunk, azonnal megtalálja a gyerekekkel a hangot és teljes odafigyelésseé játszik velük. Nyilván nem egyszerű dolog, de hozzáad, hogy ő ott van.
Soha nem akarta, hogy úgy nézzünk rá, mintha az anyukánk lenne. Azt a szerepet vállalta, hogy társa lesz apának, illetve pótnagymama, és ez szerintem jól is működik.
Onnantól kezdve, hogy anya meghalt, úgy tekintettem a kis családi egységünkre, hogy mi nagyjából felnőtt emberek vagyunk, akiknek szükségünk van egymásra, de ezen kívül nem kell túlgondolni a dolgokat. Megpróbáljuk megadni egymásnak azt, amire szükségünk van, ez valamennyire sikerül, valamennyire nem. Ez talán egy ép családban is így van, amiből azt hiszem, hogy nagyon kevés lehet.
Említetted, hogy általában az emberek húszas évei nem az intenzív gyászolásról szólnak. Milyen hatással volt az egyetemista éveidre ez a tragédia?
Eszter: Az egyetemet építész szakon kezdtem, amit otthagytam egy év után.
Ha anya élne, akkor lehet, hogy építész lennék, de örülök, hogy nem lettem az. Anya halála után elkezdtem vigyázni magamra. Rájöttem, hogy az éjszakázások, amik miatt ki vagyok borulva teljesen lelkileg, nem fenntarthatóak, és valami könnyebbet kell választanom.
Az építészkaron belevetettem magam a barátkozásba, és bár környezetmérnökként is barátkoztam, de inkább a visszafogottabb, tanulósabb embereket találtam meg az elején. Lehet, hogy másodjára ugyanazt végigcsinálni már nem annyira izgalmas, például gólyatáborba sem mentem el.
Egyébként jó tanuló gyerek voltam, úgyhogy nem állt messze tőlem ez a megoldási stratégia. Lehet, hogy kicsit többet vadultam volna, ha nincs ez a plusz teher.
Hogy mások csak egyetemisták, nem zavart. Az önsajnálatot hamar próbáltam levetkőzni, mert ahhoz nagyon fiatalnak éreztem magam, hogy ebbe belesüppedjek. Lendületben voltam, amikor a környezetmérnök szakot kezdtem, és olyan dolgokat csináltam, amiket szeretek. A férjemmel is nagyon korán találkoztunk, azóta is együtt élünk, tehát a korunkhoz képest egy nagyon hosszú párkapcsolatban. Úgyhogy emiatt sem akartam annyira bulizni. A legjobb barátnőm is Pécsen volt, vele sokat találkoztunk. Biztos, hogy kicsit jobban ment volna a kapcsolatteremtés az egyetem alatt, ha nincs ez a plusz teher, és az ezzel járó távolság, de azért alapvetően tudtam, hogy anya sem örülne neki, ha nem lennék boldog. Nagyon fiatalon rossz lehet ezt átélni, mert nagyon mélyre lehet kerülni egy ilyen helyzetben, de én a felszínen maradtam. Viszont a gyászfolyamatban ez a felszínen maradás szerintem hátráltat.
Mit értesz felszínen maradás alatt?
Eszter: Nem engedek bizonyos emlékeket annyira közel magamhoz.
Nagyon fontos pont volt, amikor közel engedtem magamhoz egy olyan emléket, amiben anya a kórházi ágyban feküdt, és láttam, hogy nagyon nagy a baj. Utána egy picit újra kaptam levegőt az anyával való kapcsolatomban, elkezdtem róla ismét álmodni, de nem feltétlenül azt, hogy baj van. Egy picit még mindig el van zárva ez az egész, ami nem tesz jót az emlékezésnek.
Ez tudatos a részedről?
Eszter: Valamennyire igen, mert nem akarok összeomlani. Azt hiszem, ahhoz külső segítség kellene, hogy ezt szépen, fokozatosan, óvatosan közel tudjam engedni magamhoz. Most már sok nagyon szép és jó emlék is visszajön.
Volt, hogy belső dialógust tudtam anyával folytatni, ilyenkor hallom, ahogyan beszél és hasonlók. Ezt óriási dolognak érzem. Ehhez kell az, hogy ezeket a fájdalmas dolgokat közel engedje az ember.
De amikor teljesíteni kell, mert van más feladat, akkor nem ezzel foglalkozom.
A nővé válásodban miben tapasztaltad meg anyukád hiányát?
Eszter:
Biztos vagyok benne, ha élne, akkor szinte napi szinten beszélnénk. Ő nagyon beszédes ember volt, mindenesetre köztünk nagyon sokat tudott beszélni, sokat kérdezett. Az emberi kapcsolatokban, baráti, munkatársi viszonyokban sokat tudna segíteni a nyitottsága, a kapcsolatra készsége. Ez az, amit nagyon szeretnék tőle megtanulni. Szerencsére a húgom is eléggé nyitott, így végül tőle is tudok tanulni, mert ő jobb ezekben a dolgokban.
Mindig próbáltam a többi nő között találni valakit a családból, aki őt helyettesíti. Például most a gyerekeket meg kell tanítani normálisan enni, de mivel én habzsolok, nem tőlem fognak megtanulni szépen enni. A Keresztanyámon vettem észre, hogy ő is olyan szépen, gusztusosan eszik, mint ahogyan anya evett.
Mostanában el szoktam gondolkozni azon, hogy milyen nő volt az édesanyám. Szerencsére vannak olyan nők körülöttem, akik hasonlóak.
Múltkor jutott eszembe, hogy apa édesanyját és anyát szembeállítsam, és megnézzem a köztük lévő hasonlóságokat és különbségeket. Gyerekként inkább a különbségeket láttam. Nekem most kezd aktív téma lenni a nőiség, ahogy két gyerek után próbálok visszatalálni magamhoz, mivel elkezdődött a leválás első szakasza azzal, hogy a nagyobbik fiam óvodás lett. Azt tudom, hogy nagyon jó érzés, amikor valaki azt mondja, hasonlítunk anyával, vagy valaki másban találok valamit, amiben hasonlít rá.
Ezek akkor apró felismerések, nem állandó keresés?
Eszter: Igen. Bár kicsit ijesztő, hogy a metrón nagyon sokszor látok olyanokat, akik hátulról hasonlítanak anyára.
Idegenekben meglátni őt, az keresés, és nem vagyok benne biztos, hogy jó. Vannak olyan ismerőseim, akik emlékeztetnek rá, és hozzájuk nagyon vonzódom, bár ezt sosem mondtam nekik.
Ha előrébb tartanék a gyász feldolgozásában, akkor ez valószínűleg nem történne meg.
Bár picik a fiaid, beszéltél már velük erről, vagy érzékelik a különbséget, hogy édesapád barátnője nem a vérszerinti nagymamájuk?
Eszter: Nem nagymamának hívják. Amikor megszülettek, ez téma volt, végül a becenevén hívják, ahogy mi is szólítjuk. Ezáltal érzékelik valamennyire. Illetve van egy nagyon nagy kép a lakásban, amit anya kezdett el hímezni, és a húgom fejezett be. Amikor szóba jön, akkor mindig mondjuk, hogy azt a képet az én anyukám hímezte.
A nagyobbik fiam talán kezdi kapizsgálni a dolgot, de a halál nem jött be a tudatába, így még annyira nem tudta felfogni ezt az egészet. Azt már érzi, hogy nekem más az anyukám.
Amikor szervesen jön, akkor mesélek róla, de nem fektetek rá külön hangsúlyt.
Készülsz arra, ha már megérti, akkor kérdezni fog róla?
Eszter: Nem készültem rá, és nagyon jó, hogy feltetted ezt a kérdést, mert a gyereknevelésben az ilyen dolgok egyik napról a másikra jönnek. Olyankor mindig azt gondolom, jobb lett volna készülni rá. Viszont még nem ennyire tudatos, félévkor került oviba, három éves múlt, még picinek érzem ahhoz, hogy ezt összerakja, de szerintem jövőre valószínű, hogy várható. Főleg, mert az egyik barátjáért rendszeresen a nagymamája megy oviba. A kisebbik fiam másfél éves, de neki is kell majd mesélnem. Ő nem találkozott anya anyukájával. A testvére még találkozott a dédivel, bár nem emlékszik rá, de azok nagyon szép és fontos pillanatok voltak.
Tervezed, hogy szakember segítségét kéred a gyászfeldolgozásban?
Eszter: Most már azt érzem, hogy nagyjából megértem rá lelkileg, viszont a jelenlegi élethelyzetemben ennek nincs most itt az ideje. Most nem akarok heti, kétheti szinten emiatt eljárni itthonról, mert most az, hogy kikapcsolódjak a hétköznapok fenntartásának mókuskerekéből, sokkal fontosabb. Novemberben már akartam jelentkezni művészetterápiára, de akkor még nem tudtam itt hagyni a kisebbik fiamat. Azóta már voltam, és előjött, hogy ezzel van feladatom. Szépen fokozatosan alakulnak a dolgok. A természetes folyamat is adja magát. Valami olyasmire vágynék, ahol az érzékszerveket is integrálják a terápiás folyamatba, egy kicsit művészibb megközelítést szeretnék. Biztos, hogy ebben tud segíteni valaki, aki ebben a világban dolgozik. Ez egy nagyon szép szakma.
Előbb-utóbb el fogok jutni oda, hogy segítséget kérjek. De az biztos, hogy egy ilyen életeseménnyel is lehet teljes életet élni.
Kiemelt kép: Shutterstock