„Az energiánkat a saját belső gyermekünk megismerésére fordítsuk, ne arra, hogy megpróbáljuk megsemmisíteni, vagy mások számára kényelmesebbé nevelni”

Ki az a belső gyermek? 

Csathó Lilla: A belső gyermek a személyiségünknek az a része, amelyik a gyerekkorunk emlékeit, élményeit, lenyomatait tartalmazza. Ezt kimondva azért én is érzem, hogy ehhez valószínűleg elég nehéz érzelmileg kapcsolódni.  

Valószínűleg sokkal több érzés jelenik meg bennünk akkor, ha egyszerűen csak behunyjuk a szemünket, és engedjük látni önmagunkat 3-4 évesen. Elkezdhetünk ezzel a kisgyerekkel beszélgetni, játszani, egyáltalán csak megfigyelni és megismerni őt.

Csathó Lotti: Én ezt a nagyon egyszerű megfogalmazást szeretem: a belső gyermek a személyiségünknek a gyermeki sajátosságokat hordozó része.  

Az első éveinkben az érzelmi érzékenységünk sokszorosan meghaladja a kognitív fejlettségünket. A minket érő tapasztalások sokszor “túl nagyok”: még nincsenek megfelelő eszközeink a feldolgozásukhoz. Ezek a tapasztalások nyomot hagynak. Következtetéseket vonunk le belőlük önmagunkra, a közelségre és a világra vonatkozóan. Ezeket a tanulások aztán tudattalan programokként futnak bennünk tovább később, és formálják a felnőtt életünk valóságát.  

Felnőttként látványos lehet, amikor valami gyermekkori sebünkbe belenyúl az élet. Ilyenkor a jelenből nézve aránytalanul hevesen reagálunk- pl. elviharzunk, kiabálunk, csapkodunk. Úgy vagyunk jelen, mint egy kisgyerek. Ezekben a helyzetekben ugyanis aktiválódik a múltbeli sebeinkre emlékező gyermeki részünk, és átmenetileg átveszi az irányítást, ahogy azt a nagy reakciókból láthatjuk.   

Az újranevelési folyamatban a kompetens felnőtt részünk kezébe adhatjuk az irányítást. Ezzel párhuzamosan kibontakoztathatjuk magunkban a gyermeki részünk kincseit: az érzékenységet, a játékosságot, a kreativitást. Ha megfelelő helyet találunk neki magunkban, a bennünk élő gyermek iránytűvé válhat az életünkben. Jelzi, hogy mire lenne szükségünk épp.

Egyre többet hallunk a belső gyermek kifejezésről. Miért kerül egyre inkább előtérbe?

Csathó Lotti: Részben azért, mert a pszichológia ma már nem elzárt tudományág, mind jobban beáramlik a köztudatba, aminek én nagyon örülök. Persze, hogy érdeklődünk iránta, és beemeljük a mindennapjainkba a kifejezéseit is, hiszen szeretnénk jobban érteni magunkat, és ezáltal boldogabb életet élni. Másrészt az, hogy a “belső gyermek” és az “újranevelés” kimondottan népszerű fogalmak az önmunka iránt érdeklődők körében, szerintem abból is fakad, hogy ez egy olyan folyamat, aminek sok a kellemes, instant jó érzéseket kiváltó része. A gyermeki részünk felé talán könnyebben is fordulunk együttérzéssel, mint a “sötétebb” árnyékrészeink felé.

Ugyanakkor viszont feltételezem, hogy felszínre hozhat nagyon nehéz érzéseket is. 

Csathó Lotti: Természetesen, az újranevelési folyamatban mély sebeinkhez és hiányainkhoz térünk vissza. Fontos ugyanakkor, hogy már kompetens felnőttként tesszük ezt. Egészen más kognitív szinten, felnőtt eszköztárral dolgozhatjuk fel a velünk történteket, és engedhetjük el az ezekből hozott fájdalmas tanulásainkat. A tudat, hogy már felnőttként szembesülünk a múltunkkal az újranevelési folyamatban, nekem biztonságot és magabiztosságot ad.  

Csathó Lilla: Ez egy nagyon érzelmes és transzformatív folyamat, amihez én is azt látom, hogy egyre többen és jobban tudnak kapcsolódni. Nagyon megható a munkám során végignézni és persze benne is lenni egy ilyen folyamatban. Igen, feljönnek benne nehéz érzések, de ha ezeket biztonságos keretek között érezzük, nemhogy nem ártanak, de kimondottan segítenek minket a régi sebeink gyógyításában és hiányaink betöltésében. 

Hogyan fedezhetjük fel a belső gyermeket magunkban? Mindenképp szükség van ehhez szakemberre is? 

Csathó Lilla: Szerintem nagyon jó dolog, ha van külső segítség.  

Ha a belső gyermeki rész erősen traumatizált,  és most még nagyon kicsi mellette az egészséges énrész valakiben – ami egyébként biztosan ott van, és egy ponton ő lesz majd a “megoldás”-, kiemelten fontos lehet a külső támogatás. A szakember egy határig átmenetileg átveszi az elsődleges gondozó szerepét, és e keretek között talán életünkben először tapasztalhatunk meg egy biztonságos kapcsolódást. Idővel aztán az egészséges énrész már elég erős ahhoz, hogy átvegye az irányítást, és gondoskodjon a belső gyermekről is.

Az oldalunkon arra is próbáljuk felhívni a figyelmet, hogy nap mint nap tehetünk azért, hogy akként a gondoskodó felnőttként legyünk ott gyermeki részünknek, akire mindig is szükségünk lett volna.  

Az is fontos nekünk, hogy olyan biztonságos közeget kínáljunk, amiben a követőink megélhetik a kapcsolódás és a látva érzés élményét, miközben járják az egyéni útjukat. 

Csathó Lotti: Én is úgy gondolom, hogy van, hogy szükséges, hogy szakemberrel kísérje az újranevelési folyamatot. Ez a traumáink intenzitásától és mennyiségétől, az egészséges énrészünk aktuális erejétől függ. Saját magunk mindenesetre mindig kellünk hozzá; mi vagyunk az egészen biztosan megkerülhetetlen kulcsszereplői a folyamatnak. Szerintem rengeteg követőnknek elég, ha a mi és a miénkhez hasonló támogató tartalmak és közösségélmény által érzik, hogy nincsenek egyedül az úton.  

Mitől sérülhet a belső gyermek? 

Csathó Lotti:  

Klasszikus példa lehet egy válás vagy egy közeli családtag elvesztése, de nem kell ilyen messzire menni. Gyermekként minden olyan helyzetben sérülhetünk, ahol nem érezzük magunkat elfogadva; ahol nem értjük igazán, mi történik és mit kezdjünk a történtekkel; ahol a nehéz érzelmeinkkel egyedül kell megbirkóznunk.

Az én első traumatikus élményem például az volt, amikor nem jöttek értem az óvodába. Azaz jöttek, de későn, és addigra az én megélésem már az volt, hogy innentől egyedül leszek a világban – ami még felnőtt fejjel is borzasztóan ijesztő gondolat, kisgyerekként emészthetetlenül sok.  Ez talán egy jó példa arra, hogy egy kisgyerek nem képes még úgy értelmezni a külső történéseket, és figyelembe venni mindenféle tényezőket, mint ahogy felnőttként tesszük. A gyermeki gondolkodás egocentrikus, nincs hely még benne a másik perspektívájának. Sok tapasztalás “túl nagy” még ilyenkor, ami felnőtt fejjel már jól érthető és elengedhető. 

Egy kevésbé “egyszeri esemény” példa: ha olyan gondozók mellett nőttünk fel, akik maguk sem bírtak el a nehéz érzéseikkel, nem voltak képesek az önszabályozásra, az is sérüléseket és hiányokat okoz bennünk gyermekként. Az érzelmi biztonság hiánya mellett az egészséges minta hiánya is visszaköszön a későbbiekben.  

Csathó Lilla: Ezek a példák nagyon jól szemléltetik azt is, hogy sokszor nem arról van szó, hogy van egy felnőtt, aki azt szeretné a kisgyermekének átadni, hogy a világ nem biztonságos és az a célja, hogy ő rosszul érezze magát benne. Talán ez a megértés vezethet el a megbocsátáshoz is a gondozóink iránt. Lehet igaz, hogy megtettek értünk, amit tudtak, és ezzel együtt is megsebződtünk gyermekként. Az is rendben van, ha valaki nem talál magában megértést – sokan cipelnek nagyon súlyos gyermekkori traumákat.  

Ha elindulunk az újranevelés és az önismeret útján, biztosan lesznek olyanok, – akár családtagok, barátok – akik ezen felhúzzák a szemöldöküket, akár megjegyzéseket tesznek. Miképp érdemes ehhez hozzáállni? 

Csathó Lotti: Az, hogy mi éppen az önfejlesztés sűrűjében vagyunk, nem jelenti azt, hogy a másik is abban van, és ezzel nincs semmi baj.   

Ha az önmunka során a saját zónánkban maradunk, és úgy építjük be az új és új felismeréseinket az életünkbe, hogy nem erőltetjük rá azokat a környezetünkre, szerintem kevesebb felhúzott szemöldökkel fogunk találkozni.

Jól ismerem a késztetést, hogy felnyissam a szeretteim szemét is, ha nekem valami nagy aha élményem volt. Mesélni persze lehet, de fontos, hogy tiszteljük, ha a másik nem szeretne nyakig merülni a témában. Az is fontos, hogy ne ítélkezésre használjuk az új tanulásainkat.  

Ha nyitottak maradunk más, érvényes utakra és igazságokra, és így is jönnek a rosszalló megjegyzések, az már inkább szól a másik megdolgozatlan csomagjáról.  

Csathó Lilla: Azt egyébként én is tapasztalom, hogy az önmunka bizonyos pontjain hajlamosak vagyunk beszűkülni, hiszen ez egy nagyon érzékeny időszak, és egy kicsit talán egocentrikusabbá válhatunk benne. Ha elfogadó a környezet, akkor nyugodtan mesélhetünk nekik arról, hogy miben vagyunk éppen. Ha nyitottak, akkor biztos szívesen hallgatnak meg minket a téma kapcsán. Arra érdemes figyelni, hogy legyen hely a másiknak is a beszélgetésekben. 

Egy dolog, hogy tudjuk, mit kellene tennünk ahhoz, hogy gyógyuljunk, jobban legyünk, és egy teljesen másik dolog ezt valóban cselekvésbe is fordítani. Miért szánjuk rá erre magunkat nagyon nehezen? 

Csathó Lilla: Talán jó példa lehet erre a dohányzás: azzal is tisztában vagyunk, hogy mennyire ártalmas, de az érzelmi okaink ezzel nem szűnnek meg. Így a legritkább esetben tudjuk egyszerűen csak azt mondani, hogy egészségtelen, ezért leteszem. Ez minden pszichológiai folyamattal egy kicsit így van.  

A fenntartható változás kiépítése idő, és az út néha reménytelen labirintusnak tűnhet. Még nem látjuk a végét, de sokszor már az elejét sem. Amikor még nincs látványos külső eredmény, és minden kusza, alábbhagy a motiváció. Fontos, hogy együttérzők legyünk magunkkal az elakadások során, amik a fejlődés természetes részei. Az apró lépéseink összeadódnak, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már nem olyan kusza az egész. Észrevétlenül megérlelődött bennünk, amin dolgoztunk.  

Csathó Lotti: A változás azért is nehéz, mert a személyiségünk tudattalan tartománya húz az ismerős felé. Az ismerős a tudattalanunk számára egyenlő a biztonságossal. Azért engedünk el nehezen olyan mintákat és szokásokat, amikről tudatos szinten egyértelmű, hogy ártalmasak számunkra, mert a tudattalan komfortzónánkban vannak, a túlélésünk szempontjából beváltak. 

A tudattalanunk a túlélésre optimalizált, nem a kiteljesedésre. A nap túlnyomó részében autopilot-ban vagyunk, és ilyenkor a tudattalan programjaink vezetnek. Ha ezek és a tudatos céljaink ellentmondásban állnak, legfeljebb időlegesen tudunk a tudatos céljainknak megfelelő döntéseket hozni.

Ahhoz, hogy fenntartható változást érjünk el, meg kell értenünk, hogy milyen tudattalan programok tartják életben a régi szokást vagy mintát.  Ha mélyen értjük, mi tart a régiben, empátiával, kis lépésekben vezethetjük magunkat az új felé.  

Fotó: Shutterstock

Mi lenne a legfontosabb tanácsotok az olvasóink számára a belső gyermek gyógyítása kapcsán? 

Csathó Lilla:  

Fordítsuk az energiánkat a saját belső gyermekünk megismerésére, és ne arra, hogy átformáljuk, megsemmisítsük, mások számára kényelmesebbé neveljük.

Persze nagyon könnyű másokhoz hasonlítani magunkat, és mindig a külső útmutatástól várni a megváltást. De ha kapcsolódunk hozzá, a belső gyermekünk a saját, egyedi iránytűnk lehet a saját, egyedi utunkon.  

Csathó Lotti: Szerintem az lehet még fontos, hogy teremtsünk praktikus kereteket az újranevelési folyamathoz. Lehet ez például egy rövid rituálé esténként, lefekvés előtt.  

Ilyenkor kellemes közegben (pl.: gyertyafény, zene, illatok) becsekkolhatunk a gyermeki részünkkel. Megkérdezhetjük, hogy érzi magát, mit mesélne el a napjáról, mire lenne szüksége. Írhatunk, rajzolhatunk, táncolhatunk, bármilyen számunkra működő módon kapcsolódhatunk hozzá, és felszínre engedhetjük az érzéseit. Minden héten pár órát pedig szabadon hagyhatunk a játéknak, felfedezésnek, tudatosan élvezett semmittevésnek.

Egy utolsó tanács: az újranevelési folyamatban is nagyon fontos, hogy kedvességgel forduljunk önmagunk felé. Amíg ez nem adott, az önmunkával is bánthatjuk magunkat. Ha kritikus a belső hangunk, először az önegyüttérzés kiépítésén dolgoznék. A bátorító belső hang óriási minőségi változást hoz az életünkbe, és a belső gyermekünk gyógyításához is elengedhetetlen.