„Az öt perces megoldások nem valósak” – Az Instagram pszichológia és öndiagnózis csapdájában

A 21. század egyik legnagyobb előnye a könnyen hozzáférhető információ. A föld forgási sebessége, Asszíria utolsó királyának neve, vagy a holdraszállás pontos adatai csak néhány kattintásra vannak tőlünk. Nincs ez máshogy a mentális egészségünket érintő témákban sem.

Milyen pozitív hozadéka van az egyre szélesebb körű párbeszédnek a mentális egészség körül?

Csirmaz Luca: Nagyon sok mindenről beszélhetnénk, de elsősorban van egy olyan előnye, hogy behozta a pszichológiát a köztudatba. Az elmúlt nagyjából 10 évben látunk egy pszichológiai “boom” -ot Magyarországon. Ez azt jelenti, hogy egyre több ember fogyaszt pszichológiai tartalmakat, számukra ismerős körítéssel. Különösen Budapesten figyelhető meg a jelenség a jelenség, egyre normalizáltabb az, hogy valaki segítséget kér, szakemberhez fordul. Ennek az úgynevezett “boomnak” is köszönhető, hogy rájöttünk arra:  

a „normális” embernek is szüksége van, illetve szüksége lehet pszichológiai támogatásra vagy ellátásra. És ez rendben van.

Emellett hatalmas előny az is, hogy sokat hallunk a neurodiverzitásról, neurodivergenciáról is. Néhány évvel ezelőtt nem volt köztudatban, nem beszéltünk róla. Ha például a szülő vagy a tanár találkozik ilyen tartalommal, sokkal könnyebb számára is megérteni, hogy gyerek és gyerek között is lehetnek neurológiai különbségek.

Hol van a határ az ilyen tartalmak hasznosságát tekintve?

CS.L.: Ezeknek a „sztár témáknak” az esetében rengeteg tartalom kerül ki az internetre. Most a neurodiverzitás az, nemrég a nárcizmus volt terítéken. Jelentek meg sorra a videók olyan címmel, hogy „5 jel, ami a nárcizmusra utal”. És természetesen a videó megtekintése után rögtön jött is az öndiagnózis, hogy én, vagy a pasi, aki nem akar velem lenni, biztosan az. Aztán ennyiben hagyjuk.  

A probléma az, hogy az öndiagnózis után nincs egy támpont, hogy mit is lehet kezdeni ezzel a dologgal. Jogosan merülnek fel kérdések: Merre induljak? Min változtat, ha megtudom a diagnózisomat? Vagy akár egy hozzátartozómét? Egy gyászfeldolgozás esetében számít -e például, hogy valaki nárcisztikus volt -e, vagy sem? Ezért szerintem jó lenne, ha több olyan tartalom is készülne, ami alapján megismerhetjük a folyamat további lépéseit is.

Milyen veszélyes aspektusai vannak a közösségi médiában terjedő mentálhigiénés tartalmaknak? 

CS.L.: Én azt vettem észre, hogy van egy pszichiatrizáció, ami nyelvi szinten is megjelenik.  

Nem azt mondjuk, hogy szomorú vagyok vagy rossz kedvem van, hanem azt, hogy depressziós vagyok. Pedig a kettő között komoly különbség van.

Ugyanígy, nem azt mondjuk, hogy szorongok, hanem azt, hogy pánikolok. Vagy az előző témához visszatérve, nem azt mondjuk, hogy valaki bunkó és érzéketlenül bánt velem, hanem azt mondom, nárcisztikus. Ezek a fogalmak nem feltétlenül fedik egymást. Persze, mint egy-egy karakterjegy megjelenhetnek, vagy része lehet az egésznek, de nagyobb, összetettebb fogalmakról van itt szó. Ilyenkor egyfajta információs homályról beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy kezdenek összemosódni az egyes fogalmak, például a szomorú és a depressziós, és nem tudunk különbséget tenni. Továbbá a fogalmak összemosásának egy káros hozadéka, hogy kisebbíti a valódi diagnózis jelentését, ami nehezíti a – ha a példánál maradunk – ténylegesen depresszióval élő emberek társadalmi helyzetét.

Csirmaz Luca

Ezek a tévesen használt fogalmak, hogyan hatnak az egyénre?

CS.L.: Van ennek egy címkézés funkciója is. Onnantól kezdve, hogy én ráhúzom magamra, hogy ADHD-m van, ahelyett, hogy azt mondanám, hogy nehezemre esik figyelni, mintha jobban el tudnánk fogadni a dolgokat.  Ez sokak számára sajnos egy menekülési módszer is, lehetővé teszi egy módon, hogy racionalizáljam, könnyebben elfogadjam egy számomra, vagy mások számára nehezen elfogadható részem. Tekinthetünk erre a probléma tárgyiasításaként, kívülre helyezéseként. Vagyok én és van az ADHD-m, de amúgy rendben vagyok. 

Ez az öndiagnózis azonban sokszor az önelfogadást helyettesíti. 

Rámutatunk a tankönyvben, hogy látod, ott van, ennek ezek a tünetei. De nem kapjuk meg az útmutatást azzal kapcsolatban, hogy ezzel merre lehet tovább menni, hogyan lehet ezzel funkcionálni, együtt élni. Legrosszabb esetben pedig ez a címke egy kifogássá válik. 

Fontos persze, hogy ne éljük meg feltétlen betegségként azt, ami nem az, de a tudás, a diagnózis legtöbbször nem elég. Az nem segít a feldolgozásban, az érzelemszabályozásban.  

Az, hogy valaki elolvas egy könyvet vagy tud dolgokról, nem feltétlen jelenti azt is, hogy tudja kezelni a dolgokat, és ő ebből „gyógyult”.

Meddig van rendben az, hogy magunk kutatunk, és mikor érdemes szakemberhez fordulni? 

CS.L.:Az önálló kutatás szerintem egy előkészítő fázis kellene legyen, vagy egy mellékszál. Attól függetlenül, hogy van egy diagnózis, az ember nem lát rá teljesen saját magára. Rengeteg vak folt marad, lehetetlen egészében látni magunkat, különösen, ha nem keresünk szakértői segítséget. 

Tudom, hogy ez nem egyszerű, hiszen mindenkinek megvan a saját kerete, hogyha magán úton szeretne haladni ezen az úton. Sokak az állami ellátást választják, amelyre hosszabb a várólista. Bármelyik út szakértői segítséget adhat. Azt azonban sajnos hozzá kell tenni, hogy jelenleg Magyarországon nem mindig érkezik segítség állami úton a rendszer túlterheltsége miatt. Ettől függetlenül érdemes próbálkozni, van néhány TB alapján elérhető szolgáltatás. 

Ha valaki szűkösebb anyagi keretekkel rendelkezik, és a magánrendelés nem feltétlen megoldható számára, akkor érdemes megfontolni a csoportterápiát. Az adott személy helyzetéttől és preferenciáitól függően ez is egy megfelelő megoldás lehet, és az esetek többségében olcsóbb, mint az egyéni terápia. Én mindenképpen azt ajánlom, hogy az önálló tájékozódás, inkább egy előzetes, támogató irány legyen. Hacsak tehetjük, keressünk az önálló tájékozódás mellett külső segítséget is, bármilyen formában is legyen az elérhető körülöttünk.

Hogyan tudjuk megkülönböztetni a megbízható és megbízhatatlan tartalmakat? 

CS.L.: A legtöbbet az segíthet a tartalmak megkülönböztetésekor, ha odafigyelünk arra, mi a tartalomgyártó célja: önmagától akarja függővé tenni az embert, az ő szolgáltatásától, az ő megoldásától? Vagy arra bíztat, hogy a megfelelő eszközökkel felvértezve önállóan tudjuk megoldani a problémáinkat? Másképp megfogva a kérdést,

az a célja a tartalomgyártónak, hogy a személy, aki követi növekedjen, átlássa, megértse önmagát vagy az, hogy újra és újra visszatérjen hozzá fogyasztóként?

Utóbbi esetében szokott elhangzani a TikTokon, Instagramon, hogy ezzel az egy dologgal megoldottam ezt, vagy megoldottam azt. Semmi más nem segített, csak ez az egy csodamódszer. Mindezt meggyőző hangsúllyal tálalva. Ilyen esetekben mindig érdemes gyanakodni és kutakodni egy kicsit. Google kereséssel sok információt találhatunk mind a felkínált megoldásokról, mind az azokat kínáló személyről. Sőt, ha valaki jártas benne, akkor megéri egy lépéssel tovább menni, és a megfelelő adatbázisokban keresgélni. Tegyük fel mindig a kérdést: Kitől jön az információ? Mi az érdeke abban, hogy ezt átadja nekem? 

Érdemes tehát egy kétkedő mentalitást megtartani a mentális egészséggel foglalkozó tartalmak olvasásakor. És ezen a ponton szeretném kiemelni, hogy ez nem arról szól, hogy nem bízom senkiben, tehát bizalmatlan vagyok a külvilág felé. A social media is egyfajta hírfolyam, így érdemes leellenőrizni az ott látott információkat. 

Beszéltünk az öndiagnózis veszélyeiről, illetve a tartalmak megkülönböztetéséről. Viszont érdekelne, hogyan lehet jól alkalmazni az önfejlesztési tanácsokat a saját életünkben?

Ezt akár még az előző kérdéshez is hozzá lehetne kapcsolni:  

az öt perces megoldások nem valóságosak. 

Mint ahogy többségében a traumák sem egyik pillanatról a másikra alakulnak ki, meggyógyítani sem egy alkalom fogja őket. Ezek legtöbbször olyan dolgok, amik rendszeresen, hosszú időn keresztül ismétlődtek az életünkben, így a megoldás is a rendszerességben van. Az apró szokások beépítése például egy jó alternatíva. Az idegrendszert át kell huzalozni ami egy komplex, időigényes feladat. Éppen emiatt fontos a kitartás, ne térjünk le egyből az útról, ha nem látunk azonnali változást, vagy nem érezzük rögtön jobban magunkat.  Előbb vagy utóbb minden össze fog állni, és látszani fog. A türelem itt is kulcsfontosságú. 

Milyen hatása van a különböző önsegítő csoportoknak az online térben? 

CS.L.: Sok rétegű ez a téma is.  Pánikbeteg klienseim szokták említeni, hogy van egy Facebook-csoport. Ez olyan embereknek van, akik pánikbetegséggel élnek és sokan lépnek be, miután kaptak egy diagnózist.  

Ez azonban egy kontrollálatlan meder, ami nem feltétlen a legjobb megoldás. A Facebookon nem tudjuk, hogy ki hozta létre a csoportot, ki felügyeli, vagy felügyelik-e egyáltalán. Ez vonatkozik természetesen a többi hasonló Facebook csoportra is, amik mentális egészséggel foglalkoznak. Sajnos a felügyelet és a szakértők jelenlétének hiánya miatt ezek gyakran nem egészséges mintát és megküzdést mutatnak, hanem hergelik, elárasztják a tagokat.  

Ilyen körülmények között az emberek sokszor egymást hergelik, és az egyik kliensem mesélt is egy ilyen esetről. Nem volt elég, hogy a saját szorongásával meg kellett küzdenie, felment a csoportba, és azt látta, hogy valaki leírta, hogy ennek sose lesz vége. Rosszabb esetekben ezek a csoportok még segítenek is abban, belepörgessük magunkat egy negatív gondolatspirálba. 

Fontos igény, hogy találkozzunk olyanokkal, akik hasonló élethelyzetben vannak és hasonló problémával küzdenek, mert tanulhatunk egymástól például megküzdési mintákat, és lássuk, hogy ezzel együtt lehet élni, tovább lehet menni az úton.

De sokszor sajnos ezek miatt a kontrollálatlan medrek miatt nem az egészséges módszerekkel találkozunk. Helyette elárasztanak bennünket a problémák, a negativitás, a sok projekció, a pánik.   

Közösségi médiával kapcsolatban sokat beszélünk az echo chamber jelenségről. Ennek milyen hatása van a mentális egészség körüli párbeszédre? 

CS.L.: Mindenképpen jelen lehet egy túladagolás. Amikor már azt sem tudja eldönteni az ember a rázúduló információból, hogy mit higgyen el és mit ne. Ráadásul pontosan emiatt a jelenség miatt, teljesen beszűkül, egysíkú lesz a gondolkodás, az algoritmus tesz róla. Még akkor is, ha valaki a mindennapokban jól funkcionál a, nem biztos, hogy ki tud lépni adott gondolatból, mert az algoritmus olyan tartalmakat mutat, ami tovább erősíti egy szorongást adott problémával kapcsolatban. 

És akkor itt térnék át az önfejlesztés kapcsán egy másik aspektusra, mert sokszor ráadásul ez, az önfejlesztés az, ami elterelheti a figyelmet a valódi problémákról. Tegyük fel, hogy valaki benne van egy olyan szituációban munkahelyen, kapcsolatban, családilag, amin változtatni kéne. A változtatás helyett azonban a diagnózisra fókuszál, mert az a hitrendszer, hogy biztosan az minden probléma gyökere, ezen kell változtatni, és akkor majd minden jobb lesz. 

Sokszor mondom a klienseimnek is, hogy a fókusz nem mindig azon van, hogy terápiára járunk.

Nem kell mindig és állandóan javítani magunkon, a hibát keresni. Az önfejlesztés ugyanúgy lehet egy figyelemelterelési eszköz, ha nem a megfelelő mederben van. Lehetőséget ad a belső kritikusoknak arra, hogy távol tartsa az embert az élettől.

Fotó: Shutetrstock

Miért ne osztogassunk tanácsot barátainknak „insta pszichológusok” posztjai alapján? 

CS.L.: Elsősorban azért ne tegyük ezt, mert amikor tanácsolunk valamit valakinek, akkor felállítunk egy hierarchiát, létrejön egy alá-fölé rendelt dinamika. Ilyenkor érdemes elgondolkodni azon, hogy mit érezhet pontosan a másik. Ilyen szituációkban úgy 

tűnhet úgy, mintha azt kommunikálnánk a másik felé, valami nincs rendben vele, szégyellnie kell magát. Még ha a szándék építő jellegű is, a dinamika ezt hozza magával. 

Ehelyett lehet például tükrözni a dolgokat. Például egy párkapcsolat esetében azt mondani, hogy: én azt vettem észre, hogy nagyon szomorú vagy mostanában. De azt mondani, hogy „a Jani egy nárcisztikus, szerintem azonnal hagyd el”, nem fog segíteni.

Sőt, sok esetben, ahelyett, hogy megadná a kellő támogatást és erőt, hogy valaki kilépjen egy negatív kapcsolatból, inkább azt fogja elérni, hogy az illető inkább eltávolodik, és nem mondja el azokat a dolgokat, amik bántják őt. 

Sokkal jobb, ha egyenrangú partnerként viselkedünk, és tényleg inkább tükrözni próbáljuk a dolgokat, támogatást nyújtva a másikat, ahelyett, hogy tanácsot osztanánk, ahelyett, hogy megmondanánk a tutit. 

Én kilenc évet tanultam az egyetemen, és én sem érzem azt, hogy ismeret nélkül, kívülállóként megmondhatnám a tökéletes megoldást. Nem tudhatjuk, hogy a másik milyen szituációban van, milyen erőforrásokkal rendelkezik éppen. Például oké, hogy én azt a téglát kivenném abból az épületből, és azt hiszem, hogy stabilabb lesz, de lehet, hogy az ő épülete nem olyan, mint az enyém, és anélkül a tégla nélkül teljesen szétborulna. 

Próbáljunk meg inkább empatikusan elmélyülni abban, hogy a másik miként érezheti magát, és ne szakértőként jelenjünk meg az életében, hanem barátként.

 

Kiemelt kép: Shutterstock