Gyerekkoromban nem tudtam, mi az az advent, mert a karácsonyt fenyőünneppé írta át a történelem, a karácsonyfával az advent is elrejtette magát. Az üzenet is elhalkult, de azért nem veszett el teljesen. A csak télen vásárolható narancs illatán, a banánfürtökön, meg a színes karácsonyfa izzókon túl azért ott pulzált csendesen az igazi ÜNNEP.
Ott maradt minden mesében, a hóesésben, a cserépkályhák tüzében, az olajradiátorok duruzsolásában, a szánkózásban, a hógolyózásban, az elhagyott kesztyűkben, a didergő, lucskos zoknikban, meg a fagy csípte gyerekarcokban.
De őrizte létezését az igyekezet, hogy egy évben egyszer, egyetlen egyszer azért úgy legyen minden, ahogy lennie kell. A szülők így akarták.
Nem ismertem az adventet, de ismertem a karácsonyfa illatát, és régről ismerős, véremmé vált az akarat, hogy karácsonyra ragyogjon a ház, és délután ötkor pontosan, se előbb, se később díszbe öltözve álljon a fenyő. Mert ha nem, akkor baj van. Hogy mi baj lehet, azt nem tudtam soha megfogni igazán. Gyerekkoromból hozom ezt a feszültséget, mert ott a késedelem tényleg bajt hozott, akkor én voltam a ludas, akkor miattam nem haladtak a dolgok: lassú vagyok és ügyetlen, kár belém az étel, igyekezzek már. Hozzak be fát, mossak fel, és miért nincs még elmosogatva. … kellett egy bűnbak. Én voltam az. Ezt a feszültséget azóta se tudta semmilyen más tapasztalat kimosni belőlem teljesen.
Akarom vagy sem, gyermekkorom mintái meghatározóak. Dolgozom a rossz beidegződéseken és erre buzdítok mindenkit, de nem könnyű sok évnyi tapasztalatot átírni. Mindent jól, mindent időben akarok csinálni, ne tudjon rám rosszat mondani senki sem.
Két napja advent első vasárnapja volt és nekem most először nincs (még) adventi asztalom. Nincs koszorúm, nincs gyertya sem.
A konyhaasztalon jelen percben is a gépem van – ezen dolgozom, meg egy ósdi varrógép, cérnák, szabászolló, bőr meg anyagdarabok, ragasztó, zsírkréta, vízfesték, meg gyerekkéz pacák mindenhol.
A hétvégén „vendégem” volt egy hatéves kislány. Régen tudott velem tölteni két egész napot. Bújt belém egész nap, a nyomomban járt. Mindent, de tényleg mindent együtt csináltunk. Pótolni akartuk, amit csak lehet. Egyszerre akart bújócskázni velem, társasozni, főzni. Kirámolta a szekrényeket, divatbemutatót tartott, feltúrta a „kincseim”- mert persze boltosat is játszottunk. Minden eladó volt. De ő a szívem vette meg.
Ezer puszi cserélt gazdát, tucatnyi történet – hogy volt, mint volt, megsúgta titkait, zsebre vágta az enyémeket.
Tökéletes volt. Tökéletes hétvége volt.
Vasárnap délután vittem haza, és a visszaúton már éreztem, hogy nem vagyok jól teljesen. Kezem lábam ólommá vált, fájt a fejem, a gyomrom kavargott.
Este csak bebújtam az ágyba, kuporogtam a paplan alatt és akkor eszembe jutott, hogy advent van. És én nem gyújtottam gyertyát. Lekéstem az első vasárnapról és ez a hiány egy percig hatalmas teherként zuhant rám.
Hirtelen nőtt heggyé a feszültség bennem, mert akkor… mi lesz? Egy romhalmaz a lakás, erőm semennyi, az asztalomra meg sokféleképpen lehet gondolni, de az asztal semmiképp nem ünnepi.
Kikecmeregtem az ágyból, hogy jó, akkor most rendet rakok, és meggyújtom azt a gyertyát.
De csak néztem az asztalom, rajta a sok színes cérna és anyag, néztem a gyerekkéz nyomokat, a festékpacákat és akkor hirtelen megértettem, hogy nincs semmi baj.
Sőt így van jól minden, ahogy van. Annyi szeretet, annyi szép érzés gyúlt bennünk ebben a két napban, hogy az nem egy gyertya fényéig, de életünk végéig elég lesz.
Őriznem se kell, lobog bennem és lobog a megértésre, figyelemre, szeretetre talált csodás gyerekszemekben.
A HIT élő bennem.
Nektek is kívánom.
Főkép: Shutterstock
