Mik a neurodiverzitás jelei? Milyen hozadékai vannak a neurodiverzitás különböző formáinak a hétköznapokban, akár tanulás, akár társas kapcsolatok terén? A neurodiverzitás egyre kevésbé tabu téma. Sorra jelennek meg a közösségimédia-felületeken, főleg Instagramon és TikTokon az ezzel foglalkozó anyagok. Ismeretterjesztő és humoros tartalmak, hasznos tanácsok sora érhető el annak, aki a neurodiverzitás egy formájával él. De mit is jelent pontosan ez a fogalom? Holcsik Erzsébet klinikai szakpszichológussal és Garamfalvi Annamária pszichopedagógussal beszélgettünk.
Neurotipikusság, neurodiverzitás. Ezek a fogalmak egyre többször jelennek meg a közösségi médiában. Mit takarnak pontosan?
Holcsik Erzsébet: A neurodiverzitás egy gyűjtőfogalom, több állapotot vagy jelenséget értünk alatta. Az eltérő idegrendszeri fejlődés vagy az idegrendszer fejlődési útja során létrejövő különféle állapotok, nehézségek, eltérések tartoznak a neurodiverzitás alá. Magát a fogalmat a biodiverzitás szinonimájaként alkották meg, ami az élet sokszínűségéről és sokféleségéről szól: minél gazdagabb és minél sokfélébb, annál jobb vagy egészségesebb az ökológiai közösség.
A neurológiai diverzitás gyakorlatilag azt mondja, hogy az emberi agynak nincs egy helyes vagy helytelen működése, csak fejlődése.
Van egy tipikus működés, ami az emberek többségére jellemző, ezt hívjuk neurotipikus működésnek, de azon belül is nagyon sokféleképpen fejlődhet az idegrendszer. És lehetnek nem tipikus fejlődési utak is, amelyek ugyanúgy érvényes fejlődési irányok, gondolkodási és működési sajátosságok.
A neurodiverzitás, mint fogalom abban segít, hogy ne patologizáljuk az eltérő fejlődési utakat, hanem egy színes spektrumon képzeljük el az idegrendszer fejlődését. Magának a neurodiverz mozgalomnak is ez a színes végtelen jel a motívuma, mert ez is a sokféleséget fejezi ki:
nem jó vagy rossz valami, hanem más, sajátos vagy eltérő.
Mik a különbségek a neurodiverzitás egyes típusai között?
H.E.: Ez azért egy nagyon átfogó, nehezen megválaszolható kérdés, mert vannak diagnosztikus kategóriák, amik elkülönítik a különböző állapotokat, de valójában sok átfedés lehet ezek között. Amiket eltérő idegrendszeri fejlődés alá sorolunk, azok a különböző tanulási zavarok: olvasási zavar, diszlexia, írászavar, diszgráfia, számolási zavar, diszkalkulia. Ide tartozik a tic és a tourette szindróma, a kényszerbetegség – más néven OCD –, az autizmus spektrumzavar, illetve a figyelemhiányos hiperaktivitás zavar (ADHD) is.
Mi a különbség a pszichológiai és gyógypedagógiai megközelítés között a neurodiverzitást illetőleg?
H.E.: Maga a fogalom és a mögötte lévő diagnosztikus – vagyis az egyes állapotokat elkülönítő – kategóriák ugyanazok, a szakmák között a különbség az, hogy mely területekre fókuszál és melyekkel foglalkozik, vagyis hol segít elsősorban. Az eszköztár is eltér, amellyel dolgozik a két szakember: a gyógypedagógus leginkább tanít, szociális-, kommunikációs- vagy önszabályozással kapcsolatos készségeket fejleszt. Egy autizmus esetén például a napirend megtervezése, csoportos kommunikációs helyzetek és alapvető kommunikációs kulcsingerek megtanulása, bemutatkozás, csevegés megtanulása. Egy ADHD-s kisgyereknél azokat a készségeket fejlesztik, amelyek a végrehajtó funkció nehézségéből adódnak, a késleltetést, a munkamemóriát, a tervezést, a célirányos figyelmet. Tehát a gyógypedagógus részképességekre bontva foglalkozik az alannyal.
A pszichológus pedig azokkal az aspektusokkal foglalkozik, amelyek a képességek hiányából vagy az eltérő működésből fakadnak: például milyen kirekesztést, traumákat, kapcsolati sérüléseket élnek át, bántják -e őket. Vagyis az önismereti részére, annak az elfogadására koncentrál, hogy
igen, nekem van egy nehézségem, egy ilyen állapotom, de találjuk meg, ki vagyok én ettől függetlenül. A megerősítésen dolgoznak, hogy a neurodivergens identitással hogyan lehet rendben valaki.
Garamfalvi Annamária: Gyógypedagógus szempontból még az is nagyon fontos, hogy a gyereknek milyen erősségei vannak, hiszen azokra építünk, és a területeket, amelyek egy kicsit gyengébben működnek, terápiás módszerekkel segítjük meg. A neurodiverzitás esetében az is fontos, hogy igényli -e egyáltalán az a gyermek, tanuló vagy szülő, hogy így segítsünk a gyermeknek. Ha megvan erre az igény, akkor nagyon korán elkezdődhet a támogatás. Jó, ha minél kisebb korban észrevesszük a különböző tüneteket, az atipikusságát, esetleg feltűnhetnek a neurodiverzitás jelei. Így korai fejlesztő órákon, ingyenes ellátásban, a pedagógiai szakszolgálat keretein belül tudjuk ezeket korrigálni sok szakemberrel együtt.
Mi ennek a folyamata?
G.A.: Az első lépés, hogy a gyermeknél diagnosztizálják az állapotot, akár az autizmust, a hiperaktivitást, akár egy olvasás, írás, számolás zavart. A járási pedagógiai szakszolgálat vizsgálatától indul a többlépcsős folyamat, melynek végén kijelölik a fejlesztendő területeket és a gyógypedagógust is, illetve a foglalkozások számát. De sokszor a szülők magánúton is felkeresnek különböző szakembereket, mozgásterapeutákat.
Annamária, ön említette, hogy sok múlik azon, hogy a szülő vagy a gyerek igényli-e a támogatást. Gyógypedagógusként hogyan látja, nyitottabbak erre az emberek, mint pár évvel ezelőtt?
G.A.: Sokszor nehezen tudja elfogadni egy szülő, hogy a gyermeke valamiben más, mint a többiek.
Minden szülő „tökéletes” gyermeket szeretne. De ilyen nincs. Nem vagyunk gépek, mindannyiunknak vannak erősségei és gyengeségei.
A szakember hozzáállása és empátiája kulcsfontosságú, hiszen a szülővel ő közli a gyermek állapotát, ami sokk élménnyel jár.
Az utána következő periódus nagyon nehéz, hiszen ez egyfajta gyászidőszak: elfogadni azt, hogy a gyermekem ilyen, megfogadom a szakemberek tanácsát, és elviszem a különböző fejlesztésekre.
Minél kisebb korban kezdődik egy ilyen fejlesztés, annál több haszna van. Vannak olyan szülők, akik tényleg teljes mértékben elfogadták a helyzetet, és vannak olyanok is, akik még mindig homokba dugják a fejüket. Általában már kiskorban jelzik a szakemberek, hogy látszanak a neurodiverzitás jelei és valószínűleg nehézségei lesznek a gyermeknek. Ennek ellenére előfordulhat, hogy még óvodás korban is tagadásban élnek a szülők, ami azért óriási probléma, mert iskolás korhoz szükséges készségeknél elő fognak jönni a problémák. Hiperaktív fiúkra nagyon sokszor azt mondják, hogy túlmozgásosak, de amikor írás órán nem tudnak a pici kis vonalazási rendszerbe beletalálni és sok kudarc vagy nehézség éri őket, akkor a szülők kénytelenek szembenézni a helyzettel.
Én azt látom, hogy egyre többször elfogadják a szülők. Sőt, olyat is tapasztaltam már, hogy a szülők ötleteket adnak egymásnak: ha mondjuk a gyerekének atipikus fejlődésmenete van, tanácsot ad egy hasonló helyzetben lévő szülőnek, hogy hol kaphatnak segítséget.
Mi az oka annak, hogy egyre többet beszélünk erről a témáról, a neurodiverzitás jelei kapcsán is akár?
H.E.: Ennek két oka van: van egy tudományos háttere, miszerint fejlődött az idegtudomány, a pszichiátria, a pszichológia, a diagnosztikus eszközök; a társadalmi kifutása pedig a nyitottságban, elfogadásban nyilvánul meg. Egyre nagyobb tudásunk van az agy működéséről, az idegrendszerünket feltérképező eljárások által jobban értjük az idegrendszer működését.
És elindult egy – elsősorban külföldön létező – mozgalom, miszerint a neurodiverzitást ne betegségként kezeljük. Ennek az a társadalmi vetülete, hogy
elfogadjuk azokat az embereket, akik sajátos idegrendszerrel élnek, és már nem csak a nehézségeket látjuk, hanem az előnyeit is, és azokat a lehetőségeket, amelyek a sajátos idegrendszeri működéssel együtt járnak.
Szerencsére itthon is egyre többen foglalkoznak ezzel a kérdéssel, óriási az érdeklődés iránta.
Miért szaporodnak egyre jobban a diagnózisok?
H.E.: Mivel egyre kifinomultabb diagnosztikus rendszerek és kategóriák állnak rendelkezésre, már finomabb vagy kevésbé nyilvánvaló eltéréseket is meg tudunk állapítani. Ami nagyon különleges lépés a szakmában, az a felnőtt diagnosztikák megkezdése. Sokáig az ADHD-t és az autizmus spektrumzavart is gyermekkori kórképként azonosították, azonban már tudjuk, hogy az eltérő idegrendszeri fejlődés egy élethosszig tartó eltérés; felnőttkorban is okoz életvezetési nehézségeket, ami akár depresszióhoz, szorongáshoz is vezethet, ha nem a megfelelő támogatást, segítséget kapják az érintettek. Sokan saját gyermekük diagnózisa kapcsán ismerik fel, hogy ezek a neurodiverzitás jelei és hogy miért voltak nekik is nehézségeik az életben: miért volt nehéz idegen társaságban barátkozni, figyelni az órákon, hosszabb ideig megmaradni egy munkahelyen.
G.A.: A nevelési-oktatási intézményben dolgozó felnőttek is más szemszögből nézik ezeket a gyerekeket: sokkal jobban fókuszálnak azokra, akik kicsit másképp működnek, mivel egy leendő olvasászavarral küzdő gyermek már ebben a korban eltérhet kortársaitól. A mozgás fejlődéséből sok minden látszik a kicsiknél.
Vannak tipikus tünetek, amelyek megjelenhetnek óvodás korban?
G.A.: Egy leendő olvasászavarral küzdő gyermeknek a szókincse sokkal gyengébb, a térbeli orientációjával probléma van, nem szereti a meséket, a verseket, nem igazán szeret rajzolni, a mozgásában egy picit ügyetlenebb, mint a többi gyermek. Léteznek tipikus tünetek, azonban nem minden gyermeknél látszanak, mert bizonyos esetekben nagyon jól tudnak kompenzálni, ezért egyre később veszik észre. De a pedagógiai szakszolgálatok a három és öt éves korú óvodás gyermekeket szűrik: a hároméves gyerekeknél a nyelvfejlődésükkel kapcsolatban van egy teszt, amit a szülő tölt ki, így az ezzel kapcsolatos problémák hamarabb szűrhetők. Ötéves korban pedig szintén a pedagógiai szakszolgálat logopédus szakemberei az olvasás és íráskészség alapját képező, meglévő készségeket. Egy csecsemőnél pedig a mozgás és a beszéd fejlődésének nyomon követése a fontos, hiszen ezekből lehet arra következtetni, hogy a gyereknek lehet -e valamilyen nehézsége vagy zavara a későbbiekben.
Fotó: Shutterstock
Hogyan épül fel egy diagnózis?
H.E.: Ezeket az állapotokat mindig egy szakértői csapat diagnosztizálja. Ha egészségügyi diagnózisban gondolkodunk, akkor felnőtt- vagy gyermekpszichiáter adhatja meg ezeket a kórképeket. Felállításában azonban nagyon fontos szerepe van a gyógypedagógusnak is, aki képességeket vizsgál, illetve a klinikai szakpszichológusnak. Szinte majdnem mindig végeznek intelligencia vizsgálatot is a folyamatban.
Fejlődési utakról beszélünk, ezért mindig nagyon fontos, hogy legyen egy átfogó, korai időszakot feltérképező, fejlődésorientált interjú, egy olyan speciális anamnézis, ami ezt végig járja.
Az életút vagy a korai fejlődés megismerése mindig része ezeknek a diagnosztikus folyamatoknak. Felnőtteknél ez annyiban módosulhat, hogy míg a gyerekeknél a szülő az, aki társa a diagnosztának ebben a folyamatban, felnőtteknél próbálunk hozzátartozót bevonni, aki ismerte őt gyermekként, tud a fejlődéséről adatot szolgáltatni. Ez egy komplex folyamat, ahol az a lényeg, hogy több szakember együttműködve alkotja meg a diagnózist.
Miért fontos, hogy azok, akiknél felbukkannak a neurodiverzitás jelei minél hamarabb diagnózist kapjanak?
H.E.: Nem az a lényeg, ahogy a szülők szokták mondani, hogy legyen egy címke, hanem hogy az adott személy, akinél láthatóvá váltak a neurodiverzitás jelei, minél előbb megértse azt, hogy ki ő, hogyan működik az agya, az idegrendszere, mik a nehézségei és a kihívásai miből fakadnak.
Nyilván, ha egy autizmus spektrumzavarhoz társul egy intellektuális képességzavar is, akkor a tünetek markánsabban jelentkeznek, illetve korábban diagnosztizálják.
Viszont nagyon sokan élnek úgy eltérő idegrendszeri fejlődéssel, hogy ezt egy kifejezetten magas intellektus kíséri.
A magas intellektussal nagyon sokáig kompenzálják azokat a hiányosságokat vagy azokat a nehézségeket, amik az eltérő idegrendszeri fejlődésből adódnak. Egy ideig lehet így működni, de a legtöbben előbb-utóbb kimerülnek ebben. Sajnos sok ADHD-s gyerek megkapja a neveletlen, rossz gyerek címkét és különböző minősítő jelzéseket a személyiségére, ha nincs diagnózis – ahelyett, hogy megértené a pedagógus, hogy egyszerűen máshogy van bekötve, és számára az újdonságnak és a jutalmazásnak van értéke, másfajta eszközökre van szüksége ahhoz, hogy a tanulását vagy figyelmét támogassák.
Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki úgy nő föl, hogy valamiben több segítségre van szüksége, vagy úgy, hogy folyamatosan azt érzi, egy selejt, rossz, reménytelen.
Ezek beépülnek az énképbe, és nagyon korán egy negatív önértékelés rakódhat erre, majd jönnek a különböző hangulatzavarok, depresszív fejlődés, depresszív állapotok. A spektrumérintettségnél, különösen a lányok hajlamosak arra, hogy besimuljanak szociálisan: ezt maszkolásnak vagy kamuflázsnak hívjuk.
Ez mit jelent?
H.E.: Elrejti a „furcsaságát”, a másfajta gondolkodását, a szokásait. Megpróbál mindenképpen beilleszkedni, lemásolni a többieket. Például nem érti, hogy miért kell nevetni, miért csinálják ezt a többiek, de mindent úgy csinál, ahogy ők. Ez egy állandó készenlét, egy megfelelési helyzet, ami rendkívül fárasztó és kimerítő, illetve egy idő után komoly szorongássá nőhet vagy akár különböző nem szomatikus eredetű testi betegségek jelentkezhetnek: fejfájás, hasfájás, gyakori hányinger, szédülés formájában. Hiszen folyamatosan azt nézi, hogy jól csinálta-e, biztos ezt kell-e mondani?
Lehet probléma a fel nem ismert, vagy későn felismert állapotokból?
H.E.: Egy fel nem ismert ADHD-nál például öngyógyításként hamarabb felmerülhetnek a különböző szerhasználatok kamaszkorban. Miközben, ha már gyerekkorban felismerik és megfelelően kezelik, akár gyógyszeresen, akár a megfelelő terápiás segítséggel, akkor az átlag populációnál is alacsonyabb lesz a szerhasználat valószínűsége. Minél korábbi a diagnózis, annál jobb életminőséget élhet az érintett és a család is. Drámai tud lenni az, amikor felnőtt korban 30-as, 40-es emberekkel készített életút interjúkban mesélik el, hogy milyen nehézségeik voltak gyerekkorban, hogy mennyi büntetést, kirekesztést, meg nem értést kaptak, és nem értették, miért.
G.A.: Egy autizmussal élő gyermek elvileg már 18 hónapos korában diagnosztizálható. Ez a legszélesebb spektrum, az értelmileg akadályozottságtól egészen a zsenialitásig tart. Nagyon fontos a korai fejlesztés, a pedagógiai szakszolgálatok ingyen vállalják a gyermekek ellátását. Én azt szoktam mondani, ha van valami, amiben nem biztos az édesanya vagy a gondozó, akkor inkább keressen fel szakembert. Inkább a szakember mondja azt, hogy „igen, anyuka, ön ezt túlgondolta, és nincs ezzel a gyermekkel semmi probléma”, minthogy elmaradjon egy diagnózis.
Milyen nehézségekkel nézhet szembe valaki, aki neurodiverzitással él?
H.E.: Sok a kirekesztés és elutasítás. Nem is kell szélsőséges esetre gondolni, elég egy olvasási nehézség – ami miatt a hangos olvasásánál megszégyenül és kinevetik -, hogy a bullying célpontjává váljon. Az érintett gyerek azt éli meg, hogy ugyanazért a dologért sokkal többet kell gyakorolnia, beletennie, mégsem megy, ráadásul a többiek még ki is gúnyolnak vagy kirekesztenek. Ez egy idő után akár a beilleszkedést is nehezítheti.
Egy ADHD-s gyereknél is nehezített a szociális beilleszkedés, hogyha nincs hozzá egy megfelelő támogatás: impulzív, szaladgál, nem figyel oda, nekimegy a másiknak és meglöki. Ebből könnyen lesz konfliktus. Sokszor érzelemszabályozási nehézségeik vannak, így lehet, hogy nem megfelelően kezeli a konfliktust, és minden rossz szándék ellenére eszkalálódik és elfajul. Emiatt egy idő után már nem játszanak vele a többiek, vagy rosszabb esetben a pedagógus mondja, hogy kerüljétek el és ne játsszanak vele, mert nem értik, hogy honnan jön ez az impulzív viselkedés. Ha a nagyon eltérő érdeklődési terület miatt nehezen tud kapcsolódni, mert furának találják őt a többiek, elkezdhetik kirekeszteni vagy cikinek találni.
A korábban említett sajátos előnyöket mit takarnak?
H.E.: Például a hiperfókusz: az autizmussal élők képesek az őket érdeklő feladatokra vagy jelenségekre egészen elmélyülten, a külvilágot kizárva figyelni. Illetve az alaposság, a részletekbe menő megismerése valaminek szintén sajátossága az autisztikus idegrendszernek. Bizonyos tudomány- vagy művészeti területeken, amelyekben tehetséges, alapos, mély, részletekbe menő ismereteket szerezhet az adott személy. Az ADHD esetében az újdonság keresés miatt egy fokozott kreativitásról, egy divergens gondolkodásról beszélünk. Ők az úgynevezett ötletemberek: nem biztos, hogy részletekbe menően kidolgoznak egy feladatot, de nekik feltűnnek a szokatlan összefüggések, meglátások, rendelkeznek egyfajta innovatív gondolkodással.
Hogyan tudnak segíteni a szülők?
H.E.:
A szülők azzal tudnak a legjobban segíteni, ha ők maguk is egy kicsit szakértőjévé válnak a saját gyereküknek: edukálódnak, olvasnak, tájékozódnak.
Számos központban, szervezeteknél, alapítványoknál rendeznek szülő tréningeket, egyre több szülőknek szóló könyvkiadvány jelenik meg, ami segítséget jelenthet. De az első lépés az, hogy legyen bátorságuk szembenézni azzal, hogy az ő gyerekük eltérően fejlődik, és megismerni azt, hogy mit jelent egy ADHD, egy diszlexia, egy autizmus: mik a sajátosságai a gyermeküknek, hiszen így kompetensebb szülővé válhatnak, élhetőbbek lesznek a mindennapok, és több eszközük lesz arra, hogy megfelelően neveljék vagy segítsék a gyereküket.
G.A.:
Az elfogadással. Azzal, hogy elfogadja olyannak a gyermekét, amilyen.
Ez egy nagyon-nagyon nehéz kérdés. Saját magamnak is, a három édes gyermekem közül kettő sajátos nevelési igényű, és ez egy hosszadalmas folyamat, amire az ember elfogadhatja a gyermekét olyannak, amilyen. Én azt gondolom, hogy ezzel tud a legtöbbet tenni, és természetesen, hogy ha észreveszi azt, hogy igen, a gyermeknek szüksége van a szakemberek által javasolt különböző terápiákra, akkor mindenképpen próbálja meg elvinni ezekre. Mert minél fiatalabb korban kezdődik a terápia, annál jobb, annál hatékonyabb lesz.
Ahhoz, hogy a szülő el tudja fogadni a gyermekét, az első lépés ugye a felismerés. Melyek a neurodiverzitás jelei?
H.E.: Ez egy bő kérdés. Egyébként nagyon érdekesnek tartom, hogy nagyon sok szülő érkezik diagnosztikába úgy, hogy mindenkitől azt hallotta, „nincs ennek a gyereknek semmi baja”. Ilyenkor a szülő elmondja, hogy volt már itt is, ott is, amott is, mégis érzi, hogy valami más a gyermekével. Nem tudja megfogni, nem tudja elmondani, valahogy tudja.
Amik konkrétumok, csecsemőkorban például, a komolyabb szabályozási problémák, az alvás, az altatás nehézsége, ezek mind jelek lehetnek.
Kérem, senki ne gondolja azt, hogyha az ő babája nehezen alszik, akkor biztos neurodivergens. Nem erről van szó, csak később – amikor már esetleg megvan a diagnózis –, visszatekintve lehet látni ezeket az egyébként már nagyon korán megmutatkozó apróságokat.
Ide vehetjük az etetéssel kapcsolatos nehézséget is. Babáknál gyakran látjuk a rugalmatlanságot ebben. Akiket később autizmussal diagnosztizálnak, azoknál észrevehető, hogy amikor az új ételeket vezetnek be számukra, akkor azt nehezebben fogadják el. Például; a püréről nehezebben állnak át a darabosra, vagy éppen fordítva, csak és kizárólag a darabos ételt tudják megenni és nem nagyon fogadják a pépeset. Nagyon sokszor a kettő állagot sem eszik meg együtt. Nem lehet valami egyszerre pürés és darabos is. Az is lehet, hogy külön kell rakni a tányéron a különböző állagú ételeket. Egy idő után tehát elkezdenek jelentkezni ezek a kis sajátos szokások, amik nehézséget okozhatnak. Általában azért amikor már azt érezzük, hogy megterhelőek, kimerítőek a mindennapok, nagyon sok fronton kell küzdeni, hogy a rutint végig lehessen vinni, akkor lehet, hogy érdemes lehet gyanakodni az eltérő idegrendszeri eltérő fejlődésre.
G.A.:
A neurodiverzitás jelei mindenképpen megmutatkoznak a mozgásfejlődés bizonyos szakaszainak az elmaradásából, vagy pedig ugye a beszéd elmaradásából.
Ebbe beletartoznak a szociális készségek, az édesanyához vagy a gondozóhoz való kötődés a hiányosságai, és hát természetesen a gyermek nevelése is, hogy hogyan és miképpen nevelik őt. Az autizmussal vagy a hiperaktivitással kapcsolatos diagnózist gyermekpszichiáterek szokták megállapítani, ott is a megfelelő, sztenderd vizsgáló eljárásokkal. A gyógypedagógián belül különböző szakos tanárok azok, akik foglalkozhatnak akár az autizmussal élő, vagy a hiperaktivitással rendelkező gyermekekkel. És egyre több gyermek van, aki ezzel a két tünettel rendelkezik.
Egy felnőtt ember életében milyen hatással lehet a neurodiverzitás a mindennapokra?
G.A.: Ha van egy támogató család, akik kiskorától kezdve támogatták a neurodiverzitással rendelkező gyermeket, akkor biztos, hogy pozitív kimenetele lesz. De ha valakit egész életében nem fogadtak el olyannak, amilyen, akkor ott nagyon sokszor, akár többfajta mentális nehézség, zavar is megjelenhet. Nem biztos, hogy predesztinálja az életét, mert át lehet írni a negatív mintákat is. De ez egy sokkal nehezebb út. A legfontosabb mindig az, hogy az ember elfogadja magát a korlátaival együtt olyannak, amilyen.
H.E.: A felnőttek gyakran tapasztalhatják azt, hogy bizonyos munkakörülmények sokkal nehezebbek vagy fárasztóbbak számukra, mint a neurotipikusoknak. Kevésbé tudnak háttérzajban dolgozni, jobban elfáradnak a szociális interakcióktól, kevésbé tudnak hatékonyan dolgozni, ha párhuzamosan több feladatot kell végezniük. De lehetnek a beilleszkedéssel is problémáik, esetleg a munkatársakkal való együttműködésben. Ha ők maguk értenék, hogy miről van szó és megkapnák a megfelelő támogatást, akkor jól tudnának működni az adott munkahelyen. Külföldön már vannak olyan munkahelyek, ahol az autizmusban érintett munkavállalók tarthatnak pihenőszünetet, amikor lehúzzák a redőnyt, elmennek a sötét szobába, lágy zenét hallgatnak:
megnyugszanak az ingermentes környezetben, miközben az idegrendszerük stabilizálódik. Utána ugyanúgy, sőt hatékonyabban tudják folytatni a munkájukat.
Hogyan lehet tenni a mentális egészség megőrzéséért neurodiverzitással élőként?
H.E.: Erre nagyon jó a neurodiverz fókuszú önismereti munka, hogy az egyén megértse a saját autizmusát, a saját ADHD-ját, a saját diszlexiáját, mindent.
A saját határait, mikor fárad el, melyik bulira mondjon nemet, mert hiába szeretne elmenni, tudja, hogy ott egy idő után már nem fogja jól érezni magát, mert el fog fáradni.
Egy konkrét esetet is megosztanék: akivel dolgoztam, egy egyetemista, aki autizmusban érintett, de közben egy nagyon nyitott személyiség. Be kellett látnia, hogy heti egy bulit bír. Előtte azonban meg kellett tapasztalnia azt, hogy ha ez nem így van, akkor kifárad a hétvégére. Azóta képes tudatosítani magában, hogy szeretne elmenni, mert hívják, és szívesen találkozik, de tudja, hogy a heti buli már megvolt, tehát nem, nem fogja bírni és ilyenkor nemet kell mondani. Fontos tisztában lenni a saját nehézségeinkkel, a saját erősségeinkkel, ez nagyon sokat tud hozzátenni a mentális egészség megőrzéséhez.
Az se baj, ha valaki adott esetben sorstárssegítő közösséghez vagy csoporthoz csatlakozik. Meg lehet beszélni, hogy a másik érintett ezt hogyan oldja meg, és időnként tudnak együtt nevetni is. A humor az elengedhetetlen dolog, amikor egy kicsit nevetni tudunk a nehézségeken, emellett pedig nem szégyellni a segítségkérést egy elakadás, nehézség esetén.
G.A.: Ha minél kisebb kortól elfogadják őket, akkor ez egy nagyon pozitív dolog. Ezt mondom úgy is, mint valószínűleg hiperaktívként nem diagnosztizált személy. Nekem nagyon nagy szerencsém volt, mert az édesanyám egy nyugodt, elfogadó személyiség volt. Édesapám valószínűleg szintén ezekkel a tünetegyüttesekkel rendelkezik, amivel én. Azt kellene mindenképpen erősíteni a felnőttben és gyerekben egyaránt, hogy elfogadott olyannak, amilyen és hagyni hadd bontogassa a szárnyacskáit.
Belülről pedig az önismeret segíthet. Akit kiskorában elfogadnak, rengetegszer pozitív megerősítést kap, akkor ott egy egészséges önismeret fejlődik ki.
Kiemelt kép: Shutterstock