A „Baby Reindeer” – vagyis a Szarvasbébi c. Netflix sorozatot sokak szerint az egyik legfontosabb alkotás, ami valaha a zaklatás témakörében készült. Minek tudható be a siker? Miért érdekli ennyire az embereket a zaklatás témája és miért lenne fontos erről a problémáról minél többet beszélni? Kitanics Márk kriminálpszichológus válaszolt kérdéseinkre.
Ahogy a sorozat népszerűsége is mutatja, az embereket érdekli és foglalkoztatja a zaklatás témája. Mi lehet az oka ennek?
Kitanics Márk: Ennek több oka is van. A zaklatás régen is jelen volt az emberek életében, ennek a klasszikus formája azt jelentette, hogy egy másik ember életébe az illető beleavatkozott, nem hagyta, hogy életvitelét a neki megfelelő módon vezesse. Amikor az online tér még nem volt jelen, ez viszonylag elhanyagolható volt, hiszen nagyon körülményes volt kivitelezni – például elmenni a postára, levelet feladni, megvárni őt, követni stb.
A zaklatás akkor kezdett hatalmas méreteket ölteni, amikor az online teret elkezdték egyre nagyobb mértékben használni az emberek, és megjelentek a különböző közösségi oldalak. Ezeknek a platformoknak a segítségével nagyon gyorsan, hatalmas mennyiségű információt tudunk másokhoz eljuttatni és beleszólni egy másik ember életébe, akár arctalanul.
A zaklatást ezen a ponton érdemes kettéválasztani: létezik a büntetőjogi kategória, ami azt jelenti, hogy valakinek az életébe olyan mértékben avatkozik bele egy másik személy, amely ellehetetleníti a mindennapos tevékenységei elvégzését. A másik oldal a nem büntetőjogi kategória, ám a másik ember pszichés fejlődésében, a lelki működésében mégis valamilyen lenyomatot hagy – megbántja, rossz érzést kelt benne. Egy másik embernek ezzel is rengeteget tudunk ártani.
Amikor valakinek frusztrációi, problémái vannak, és nem tudja azokat megfelelően kezelni, akkor megtalál magának egy olyan személyt, akin levezetheti ezeket a jellegű feszültségeket.
A pszichológiában léteznek a frusztráció – regresszió, és a frusztráció – agresszió elméletek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amikor frusztrálttá válunk, és mással szemben agresszívan kezdünk viselkedni, ha mást degradálunk, akkor azzal csökkenni fog a mi frusztrációnk.
Milyen típusai vannak a zaklatásnak?
K.M.: A zaklatás egy nagyon széles spektrumot kifejező fogalom.
Amikor laikusként valaki ezen a témán gondolkodik, akkor nagyon sokszor a szexuális abúzust is ide sorolják, amely a zaklatás egy nagyon szélsőséges formája, valamint a szóbeli zaklatást is.
Ebből a két példából is látszik, hogy ez egy spektrum: vannak enyhe és vannak nagyon súlyos formái.
Készülve a beszélgetésünkre, azt olvastam egy helyen, hogy a zaklatás a mentális betegségek egyik formája. Helytálló ez a meghatározás?
K.M.: Én ezt egy kicsit más oldalról közelíteném meg. A mentális betegségek meghatározásánál vannak tünetek, a szindrómák ezekből a tünetekből állnak össze. Ezek között valóban vannak olyan mentális betegségek, amelyeknél megjelenhet a zaklatás, vagyis a betegségéből fakadóan zaklat másokat az adott személy, nem észleli azt a határt, ami már zaklatásnak minősül. A zaklatások nagy része viszont nem mentális betegségekhez köthető, hanem normál lelkiállapot mellett történik. A normál lelkiállapot azt jelenti, hogy az adott személy rendelkezik realitáskontrollal: pontosan tudja, hogy amit csinál, az a másik embernek rossz, és akár helyrehozhatatlan károkat is okozhat a tetteivel. Annak érdekében, hogy a saját problémái nagyságát csökkentse, máson vezeti le a feszültséget.
Fotó: Mártonfai Dénes
Ezeknél a bűncselekményeknél a laikus ember nagyon sokszor azt gondolja, hogy nem lehet normális, aki ilyen dolgokat csinál. A helyzet az, hogy de! A pszichológia kissé máshová helyezi a normalitás és a patológia határát, mint ahogy a laikus gondolkodók.
Hogy válik valaki zaklatóvá?
K.M.: Azt gondolom, hogy aki felnőttként zaklató, annak nagy valószínűség szerint már a gyerekkori szocializációja sem megfelelően ment végbe, nem alakultak ki nála azok a társas normák, amelyek szerint egyébként a normál életvitelünket éljük. Ahogy korábban is említettem, a zaklatás hátterében mindenképpen valamilyen frusztráció húzódik meg, amely feszültséget gerjeszt, ez a feszültség pedig úgy tud kisülni, ha zaklatás formájában ezt átadja egy másik személynek, akit gyötörhet. A közösségi médiában nemrég láttam egy fotót, ami arról szólt, hogy a férj kiabál a feleségével, a feleség kiabál a gyerekkel, a gyerek pedig kiabál a kutyával. Valahogy így adódik át a feszültség zaklatás esetén is.
Ha a frusztrációnktól akarunk megszabadulni, akkor szinte mindegy, hogy kinek adjuk ezt át, a lényeg, hogy meg tudjunk szabadulni tőle.
Nagyon sokszor egy szerelmi kapcsolat idéz elő ilyen jellegű zaklatást, legyen szó féltékenységről, vagy arról, hogy valaki nem tudja elviselni a másik személy döntését azzal kapcsolatban, hogy például megszakítja vele a párkapcsolatot. Ha ezzel a döntéssel nem tud megbékélni, akkor folyamatosan nyomul, meg akarja győzni a másikat a saját igazáról, ok-okozati összefüggéseket akar keresni, ezáltal pedig nem hagy egy lélegzetvételnyi szünetet sem. Ebben az esetben megvan a konkrét személy, akinek rosszat akarunk, hiszen ismerjük az adott illetőt, aki például szerelmi csalódást okozott nekünk.
A harmadik megközelítés pedig az, hogy a zaklató azért akar valakin bosszút állni, mert azt gondolja, hogy őt megbántották, ebben az esetben pedig szintén konkrétan annak az adott személynek szól a harag.
Mit tehet a szülő, ha azt veszi észre a gyerekén, hogy bizonyos normaszegő viselkedésmintákat produkál, adott esetben éppen zaklat másokat?
K.M.: Még olyankor is, amikor egy gyerek alapvetően normális közegben nevelkedik, létrehoz(hat) normaszegő viselkedési formákat. Ilyen esetben a szülő feladata, hogy a gyerek számára tisztázza, ez egy normaszegő magatartás, és azt valamilyen formában megbüntesse. Elveheti például a telefonját, korlátozhatja a barátokkal való találkozások gyakoriságát, vagy éppen hasonló helyzetet próbálhat meg kialakítani, mint amit a gyereke produkált, érzékeltetve ezzel a probléma mibenlétét.
A probléma az, hogy általában azok a gyerekek lesznek zaklatók, akiknél nincs meg a megfelelő szülői háttér, ahol a szülők keveset foglalkoznak a gyerekekkel, vagy éppen olyan mintákat lát a gyerek a szülőktől, miszerint természetes, hogy másokat degradálunk, leszólunk, irigylünk. Ha egy gyerek így nő fel, akkor ő is ezt az attitűdöt fogja tovább vinni.
Szülőként tehát ilyenkor az a feladatunk, hogy elmagyarázzuk a gyerekünknek, hogy ez miért kellemetlen a másik számára, és miért elfogadhatatlan viselkedésforma.
Mikor válik a gyakori üzenetváltás kellemetlen nyomulássá, zaklatássá? Hol húzódik ez a határ?
K.M.: Ezt nagyon nehéz megmondani. Kétféle zaklatás létezik: a mennyiségi, és a minőségi.
A mennyiségi zaklatás azt jelenti, hogy valaki nagyon-nagy mennyiségű üzenettel (e-mailekkel, messenger üzenetekkel) bombázza az általa kiszemelt személyt, leblokkolva ezzel az ő életvezetését. A zaklatott fél ezek mennyiségét már képtelen kezelni. A másik esetben nem a mennyiség a gond, hanem a minőség: az üzenetek félelmet keltenek, frusztrációt okoznak.
Nem lehet meghatározni, hogy a mennyiséget tekintve mi az, ami már zaklatásnak minősül. Ezt mindig az adott személy és az ő életvitele dönti el, valamint a nyomozó hatóság.
Hová fordulhatunk segítségért? Egyáltalán mikor kell segítséget kérni, ha azt érezzük, hogy zaklatás áldozataivá váltunk?
K.M.: Laikusként valószínűleg nehéz eldönteni azt, hogy mikor van szó zaklatásról. A minőségben talán könnyebben el tudjuk ezt dönteni, hiszen, ha azt látjuk, hogy valaki fenyegető üzeneteket küld nekünk, amelyek akár a testi épségünket is veszélyeztethetik, akkor ezt a nyomozó hatóság tudtára kell adni. Ha tartalmát tekintve ugyan nincs szó zaklatásról, viszont a mindennapi életvitelünkben akadályoztatva vagyunk az üzenetek mennyisége miatt, akkor is érdemes a hatósághoz fordulni, ők fognak tudni erre leginkább választ adni.
Hozzátenném, hogy a zaklatások túlnyomó többsége kimerül a verbalitás és az arctalanság szintjén, és nem torkollik fizikai atrocitásba. De ahogy mindig, mindenben, itt is a legrosszabbra kell készülni.
Mire figyeljen oda a zaklatott személy, ha vallani akar, ha be akarja vonni a hatóságot?
K.M.:
Mindenképpen érdemes megtartani magunknak az üzeneteket. Nagyon sokan megijednek ilyenkor, és azonnal kitörlik az e-maileket vagy sms-eket. Természetesen a nyomozó hatóság is le tudja kérni ezt az adatforgalmat, de sokkal egyszerűbb, ha kifényképezzük ezeket, és mi nyújtjuk át az illetékes szerveknek. A másik fontos dolog, hogy ne válaszoljunk ezekre az üzenetekre, mert ha ezt megtesszük, akkor a hatóság ezt úgy fogja értékelni, hogy valójában nem zaklatásról volt szó, hanem folyamatos kommunikáció zajlott a két fél között. Ne is fenyegetőzzünk, hanem amikor azt érezzük, hogy akadályoztatnak bennünket az addig megszokott, normális életvitelünkben, tegyünk egy egyszerű feljelentést. Nem kell erről tájékoztatunk a másik felet sem.
Úgy gondolom, hogy a szülők egyik legfontosabb feladata az lenne, hogy olyan kapcsolatot alakítsanak ki a gyermekükkel, olyan érzelmi és biztonsági kötődés és bizalom legyen köztük, hogy a gyermek bármikor el tudja mondani a szülőnek, ha egy ilyen helyzetbe kerül. Bármikor tudjon segítséget kérni és kapni. Persze az lenne az ideális, ha ez baráti, párkapcsolati viszonyban ugyanúgy meglenne.
Kiemelt kép: Shutterstock
