Az elme folyamatos pörgéséből kizökkent és felszabadít a meditáció. A tudatos elmélyülés segít megőrizni belső tartásunkat, gondoskodik arról, hogy stabilak maradjunk az extrémen stresszes helyzetekben is. Már napi 20 perc gyakorlás is fantasztikus lehetőség az önmagunkkal való kapcsolódásra, de nekem 10 napig volt szerencsém gyakorolni. Idén augusztusban életemben először tapasztaltam meg, milyen egy tradicionális buddhista csendelvonulás. Örök érvényű felismerésekkel, élményekkel gazdagodtam, a gyakorlás beépült a hétköznapjaimba. Élménybeszámoló.
A meditáció azt jelenti, hogy nincs gondolat
Integrál pszichológiai tanulmányaim miatt vágtam bele ebbe a környezetem számára szokatlannak hangzó kalandba. A hozzám közelállók elképzelni sem tudták, hogy akár 20 percre is csendben és egyhelyben maradjak. Szeretek kapcsolódni és vágyom a környezetem folyamatos visszajelzésére, így érthető módon kételyekkel vágtam neki ennek a 10 napnak.
A csendelvonulás azt jelenti, hogy a résztvevők fogadalmat tesznek a nemes csend megtartására és elfogadják a „sílát”, a buddhista elvonulás szabályrendszerét. Nincs telefon, laptop, semmilyen okos eszköz, sem kommunikáció a külvilággal, nem eszünk húst,és nem élünk szexuális életet. A szigorú szabályok célja, hogy elkerüljük az érzékszervi sóvárgást, amely az összpontosítás egyik legnagyobb ellensége.
Hétköznapjaink végtelen gondolatfolyamként hömpölyögnek az elménkben. Felkeléstől lefekvésig tornyosulnak előttünk a különböző impulzusok, folyamatok és szerepek. Érzékelünk és mentálisan reagálunk mindenre, amivel találkozunk. Észre sem vesszük, ahogy az egyik énállapotból a másikba folyunk át, közben pedig futnak elménkben az meghatározott programok. A fejünkben zajló legtöbb dologról nincsen tudatosságunk, nem érzékeljük a túlterheltséget, pedig rengeteg stresszt előzne meg, ha ráeszmélnénk az összekeveredett elmetartalmak kavalkádjára.
A meditáló ember önmagában ül, csendben. Behunyt szemmel figyeli a fejében jelenlévő gondolatfolyamot, megnézi, majd elengedi a fel-felugró emlékeket, érzelmi viszonyulásokat, lenyomja a belső vekkert, időt és teret enged önvalója felbukkanásának.
Ezek isérdekelhetnek
A meditáció végső célja azonban a teljes mentális kiüresedés megtapasztalása. Arra törekszünk, hogy tökéletesen egyhegyű (egyfókuszú) pillanatot éljünk meg, amley megnyitja bennünk az utat a valóságra ébredéshez.
Amikor az ember leül meditálni, azon dolgozik, hogy a fejében jelenlévő végtelen zümmögést kikapcsolja. Egy percre megáll az idő, kiesünk a kontextusból, ellazulunk, elmosódnak a testi határaink és gyakoroljuk a létezés könnyűségét. Már az is jelentősen javíthat az életminőségünkön, ha napi 20 percet szánunk a elmélyülésre és az önmagunkkal való kapcsolódásra. Ha azonban olyan szerencsések vagyunk, hogy van lehetőségünk 10 teljes napot adni magunknak, felejthetetlen élményben lehet részünk.
Fotó: Pexels
10 nap csend – így néz ki egy csendelvonulás
A csendelvonulás, amin részt vettem a nyár közepén, szinte a legmelegebb időszakban került megrendezésre. A helyszín egy magyarországi elvonuló központ volt, egyszerű kis szobákkal, közös kültéri étkezővel, közel a természethez. A szabályok egyszerűek, a hétköznapi élet keretei között mégis megvalósíthatatlannak tűntek. Emlékszem, ahogyan az első este csicseregtünk, és fejtegettük, hogyan is fogunk élni holnaptól, csendben. Egyezményes jeleken gondolkodtunk, amivel talán egy apró információt adhatunk majd egymásnak a hogylétünk felől. Aztán mindenki aludni tért. Másnap 5:30-kor finom gongatásra ébredtünk. Kissé dühödten, álmosan, kávé után kutatva keltünk fel, magunk elé meredve és azt fejtegetve, hogyan is lesz ezek után.
A csend egyáltalán nem volt nehéz, inkább felszabadító. Érdekes volt megtapasztalni, hogy az alapvető dolgokhoz mennyire nincs szükség szavakra. A gondolataim lecsendesítésére tett kísérletek során visszajutottam a legelemibb mintáim felismeréséhez.
A fejemben spotify-ként dübörögtek a sokat hallgatott számok, és rádöbbentem, hogy életem nagy részében észrevétlenül is dúdolok. Az elmém kétségbeesetten kereste a kontextust: Mi? Ki? Hol? Kivel? Mikor?
Nagyjából a 4.nap környékén állt be a közös napirendünk. Hajnali elmélyülés, reggeli, egyéni és csoportos meditációk felváltva, közös ebéd, este pedig tanítás. Felejthetetlen élmény volt megtapasztalni, ahogy a valóságunk változott. Az 5.napon elkezdtem ráérezni koncentráció valódi ízére, igyekeztem még inkább kizárni a külvilágot és meglátni a mögötte meghúzódó lényeget. Tudván, hogy viszonylag kevés a rendelkezésemre álló idő, annyit gyakoroltam, amennyit csak tudtam. Az ülés könnyebbé vált, az alvásom mélyült és megszoktam az időszakos böjtöt is. Áldásként éltem meg az elvonulásban töltött időt, közben egyre könnyebben engedtem el a hétköznapok kontextusát.
Minden nap egy újabb lépést tettünk a belső felszabadulás felé, együtt. Szavak nélkül formálódtunk közösséggé. Egyszerre voltunk relaxáltak és izgatottak, várakozóak és megengedőek a ránk váró változásokra tekintve.
Rendszeres gyakorlás – út a stabil mentális állapothoz
Egy évben 10 nap csendes elmélyülés nem elég a megvilágosodáshoz, a rendszeres gyakorlással azonban egyre közelebb kerülhetünk egy elengedett állapothoz. Az utolsó napon részletes instrukciót kaptunk az otthoni meditáláshoz. Az elvonulást követő egy hétben minden nap rengeteget gyakoroltam, közben hamar visszazökkentem a dolgos hétköznapok világába.
Azt hiszem, valahol mélyen sikerült bizonyosságot nyernem arról, hogy több az élet, mint a mindennapi rutinok hajszolása.
Megértettem, hogy néhány igazán aggasztó dolog valójában mit sem számít, elengedtem a kicsiségeket és könnyebben találom meg a részem a nagy egészben. Fejlődött, mélyült bennem az empátia érzése, és jócskán csökkent bennem az öncélú cselekvésre való késztetés.
A csendelvonulás egy másik, magasabb nézőpontot hozott az életembe, könnyebben észreveszem mi az a tevékenység, amiben egyszerre élek meg kellemes pillanatokat és segítem a környezetemben élőket. Fókuszáltabb és energikusabb lettem, kevesebb érzelmi hullámzást és több boldog pillanatot élek át. Amikor pedig újra találkozom elvonulótársaimmal boldogan biccentünk egymásnak, tudván együtt átéltünk valamit, amit jóideig nem felejtünk el.
