Füst. Ez nem a szokásos szmog, amely puha és csendes, szinte észrevétlenül nyeli el az emberrel együtt a világot, nem, ez nem a szokásos nagyvárosi szürkeség, hanem az az igazi vaskos, csípős füst, amely bár alig látszik, harsányan tör utat magának, az orrlyukakon keresztül beleeszi magát az emberbe, nem lehet elmenekülni előle – valahol az égig érő házak közt gumit égetnek, tudom, érzem. Csavarint egyet az orromon az ismerős szag, könnyeket mar a szemembe, elmaszatolódnak körülöttem a hinták és a libikókák.
A novella Guszti Ágnes írása.
Lehoztam a lányokat a játszótérre, mert az emeleti lakás olyan hatással van rájuk, mint a gepárdokra a ketrec. Fújtatva-morogva járkáltak fel-alá a bejárati ajtónk előtt, amíg végre összekészítettem a hátizsákot, és elindultunk a lifthez. Most a csúszda körül róják a lábukba szorult kilométereket, visongva ugrálnak, szaladnak, másznak, kúsznak, szinte
az öntudatlanságig részegíti őket a szabadság.
A homokozó peremére telepedem le a játszós hátizsákunkkal, hogy ráláthassak a kergetőző gyerekekre.
Valóban a lányok felé fordítom az arcomat, de a játszótér helyett a tenyérnyi falu görbe főutcáját látom. Járda persze nincs, az aszfalt peremén sétálok az út fölé magasodó gesztenyefák alatt. Egy kivénhedt Wartburg pöfög el mellettem olyan közel, hogy ha kinyújtanám a kezem, végigsimíthatnék fakósárga hátán. Fekete gumikerekei felverik a kátyús útról a port. A makacs port, amelyet a kitartó aszfaltozások ellenére sem sikerült kiirtani a faluból. Húzódj a kerítés mellé, te semmirevaló kölyök, de azonnal, rivall rám Szalai-mama üdvözlésképpen a lépcsőről, hát ki eszi meg a palacsintáimat, ha te elütteted magad azzal a büdös autóval?
Palacsinta. Máris érzem Szalai-mama vaníliáscukor-illatát. Szaladok a kapuhoz, és a lilaakáccal szegélyezett tyúkszaros udvaron állva befalok egy lábszárvastag túrós palacsintát. Nagymama elégedetten nézi végig a jelenetet, talán ő is jóllakik egy kicsit közben. Csak azért nem eszem még egyet, mert a lilaakácsor mellett észreveszem a tarajos szörnyeteget – lefogadom, hogy megint a bokámra pályázik, nem kockáztathatok. Szalai-mama kék virágos otthonkája csücskével körbesuvickolja a számat, aztán szelíden megpaskolja a hátamat, és az utamra bocsát.
Nem kérdezi, merre indulok, mert nem számít – itt a gyerekeké az egész falu és az egész határ.
Nyikorogva csukódik mögöttem a kapu, a földre hull pár morzsa lepattogzott zöld festék. Az alföldi szél égettgumiszagot és homokot kerget az arcomba, a szemcsék beszöknek a számba, ropognak a fogam alatt. Egy sárgaszemű pitypangra célzok az út szélén, és köpök egy hegyeset – a többéves gyakorlatnak hála éppen telibe talál.
„A porfészek” – találóan így keresztelem el magamban a helyet, ahonnan tizenöt éves koromig szenvedélyesen és dühöngve elvágyódom, és ahonnan az első adandó alkalommal meglépek egy fővárosi gimnáziumba, aztán szaladok tovább és tovább és tovább.
Évtizedeken keresztül mosom magamból a port,
és menekülök a tarajos szörnyeteg elől, pedig legfeljebb a gyerekeim mesekönyveiben találkozom kakassal. Nem kell félnem tőle már egy jó ideje, kedves, színes figurává szelídült az élettelen papírlapokon.
Most a homokozó mellett ülök, és hosszúkat pislogok. Elfáradtam.
Hallgatom a csúszda körül csattogó pici cipőtalpakat, az önfeledt kacarászást, a szabadsággal telítődött gyerektüdők boldog kiáltásait.
Megállok, és én is teleszívom magam szabadsággal. Letüdőzöm az édes égettgumiszagot, ujjaim közt morzsolom a drága homokszemeket, melléjük képzelem a túrós palacsinta vaníliás ízét és a tyúkszaros udvart. A csípős füst makacs könnyeket mar a szemembe.
Kiemelt kép: Shutterstock