Minden vasárnap ebéd után kivonult a tóparti kunyhójába, hogy dolgozhasson a regényén. Otthon képtelen volt kreatív munkával foglalkozni. Vagy vonyított a kutya, ha meg nem vonyított, a szomszéd kutyával ölték egymást ugatásban kiteljesülő szóharcban, ha meg nem a kutyák ölték egymást, akkor a két nagy, ha pedig történetesen nyugton maradtak, törvényszerűen a kicsi csapott több órás üvöltés-maratont, a fogzás miatt vagy a hold állása miatt vagy csak. Megbeszélték hát a feleségével, hogy mindkettőjük szellemi épsége érdekében, a szombat délután a Fannié, a vasárnap pedig az övé.
A novella Ámort Angelika írása.
Már húsz perce itt tétlenkedett a laptop képernyője előtt, leírt egy sort, majd kitörölte. Leírt egy másikat, újraolvasta, és kitörölte az előző hármat is. Majd mikor tudatosította, hogy ezzel a kontraproduktív tevékenységgel sehogy sem viszi előre a történetet, inkább lecsukta a számítógépet és kivonult a tópartra, töltődni.
A fűzfáról lehullott száraz levelek hangosan ropogtak talpa alatt. Kellemes, szélcsendes novemberi délután volt. Szétrakta a kék-fehér csíkos napozóágyat, leheveredett, és csukott szemmel élvezte a fényfürdőt. Engedte, hogy az erejefogyott, bágyadt napsugarak még most, utoljára megpróbálják felmelegíteni, mielőtt teljesen beköszönt a didergő, zord időjárás.
A házassága is épp ilyen volt Fannival az utóbbi időben – erejét vesztett, bágyadt, a tűz közöttük még valami fényt ugyan kiadott, de felmelegíteni már alig tudott bármit is, legfeljebb a vasárnapi húslevest.
Felidézni sem tudta már, mikor mondták utoljára egymásnak, hogy szeretlek. De nem csak a szavak hiánya volt árulkodó. A hitvesi ágyat is hónapok óta csak alvásra használták. A beszélgetéseik kimerültek a mit kell venni, mit főzzünk, mit mondott a tanár a fogadóórán jellegű témákban. Nem terhelték egymást lelki dilemmáikkal, nem kérdezték a másiktól, hogy van, nem is szóltak egymáshoz, ha nem volt feltétlenül szükség rá. Csak végezték az élet által eléjük halmozott feladatokat némán, eléldegélve egymás mellett, mint két jó lakótárs.
Ki kéne hozni egy plédet a kunyhóból – gondolta, mégsem melegít már semmit ez a nap. De ereje elszállt, nem bírt felkelni a nyugágyból. Csak ült és fázott, kívül és belül. Mikor indult romlásnak minden? Volt-e egyáltalán olyan pont, amire rá lehetne fogni, hogy – „na, ekkor!”?
Fotó: Shutterstock
Egy évszakot tévesztett szúnyog szállt az arcára. Megvakarta borostás állát. Fanni régen mindig bosszankodott a borosta miatt, szúrta, ha puszit adott. Most már nem zavarja, fel sem tűnik neki talán.
Egy hűvös szellő rázta fel hibernált állapotából. Mégiscsak be kéne menni azért a takaróért. Semmi értelme itt fagyoskodni. Talán el kellene válniuk. Talán már nem is szeretik egymást. De kié marad a ház? Mi lesz a hitellel? Hogy viselik majd a gyerekek? És a többiek is jönnek majd a sajnálkozó pedig olyan szép pár voltatok szöveggel… Pörögtek a gondolatok benne megállíthatatlan ütemben. De mi lesz a jóban-rosszban esküvel, amit akkor tényleg komolyan gondolt? Könnyű a rosszbant is megfogadni, amíg csak a jóbanig jutott a tapasztalat.
Akarja-e ezt egyáltalán? A válást. Vagy a házasságot?
A víz tükrén egy kis lila foltra lett figyelmes. Felnézett. A tópart szélén egy levelét vesztett, kopár orgonafa hajlongott az erősödő szélben. Egy kis ága mégis virágzásnak indult. November közepén, mikor már ma-holnap fagyni kezd. Hát megbolondult a természet? Beleborzongott. Kéne az a pléd.
Vagy talán a házasságára is kéne egy takaró, ami melegen tart? Talán nekik is jön még tavasz? Vagy lefagynak, mint ez a virágba borult hajtás? Újra megvakarta a borostáját.Talán ma mégis ad egy puszit. És had bosszankodjon Fanni, hogy szúr.
