Boldog voltam, de még mennyire boldog!
A finom szellő selymesen simogatta a bőröm, a bódító virágillat pedig betöltötte orrom. Egy pillanatra behunytam a szemem, és élveztem ahogyan a nap meleg sugarai minden porcikámat átjárják.
A kislányom, akinek érkezésére mindennél jobban vágytam, kuncogva utat tört magának a réten lengedező fűtenger között, ami elrejtette őt a szemem elől. Szívemet melengető kacaja mégis elárulta, hogy éppen merre jár.
A novella Réti Virág Ildikó írása
Felbukkant a domb tetején, és huncut pillantással nézett vissza rám. Szélesen elmosolyodva követtem. Apró lábait úgy tette egymás után, mint aki sosem szándékozik megállni, még akkor sem, ha egyszer-egyszer megbotlik vagy elesik.
Az én fáradhatatlan kincsem már a pocakomban is maratonokat futott, alig várta, hogy világra jöhessen, és felfedezhesse azt magának.
Amikor megszületett azonnal felsírt, de amint a szülésznő a mellkasomra fektette elhallgatott, és kíváncsi tekintetével engem vizslatott. Végignéztem rajta egészen a lábujjaitól a kövérkés arcáig, és azonnal beleszerettem. A szívem a torkomban dobogott, és ezernyi érzelem kavargott bennem.
A hosszú órák alatt átélt kínok egy szempillantásnak tűntek, mintha a kisbabám látványa kitörölt volna minden fájdalmat. Tényleg az én testemből lett ez az aprócska emberi lény?
– Drága kincsem! Hát végre megérkeztél! – Csupán leheltem a szavakat, és minden szeretetemmel magamhoz öleltem őt.
Felpillantottam a férjemre, akinek az arcán sosem látott, újfajta boldogság ült, szeme ragyogott. Közelebb hajolt hozzánk, és a fülembe suttogott.
– Te egy csoda vagy! Te is és ő is! – Simogatóan, ámulattal ejtette ki a szavakat, mint aki többé nem akar kiszakadni a pillanat varázsából. Lehelete bizsergette a bőröm.
A lélegzetem elakadt, a mellkasomat pedig sosem ismert büszkeség töltötte el. A feltörő örömkönnyeim forró sávokként szelték át az arcom, és lecsöppentek a hálóingemre.
Ez már két éve volt, de az emlék még mindig élénken élt bennem.
Évekig küzdöttünk, csatát vívtunk az orvosokkal és saját magunkkal azért, hogy ő itt lehessen velünk, hogy kettőnkből egy új, szépséges élet születhessen, hogy a végtelennek tűnő szeretetünket már ne csak egymással osszuk meg, hanem egy csöppséggel, aki a szerelmünk ékes bizonyítéka. A harc, a folytonos aggodalom és rettegés minden pillanata megérte.
Celia gyönyörű volt, pufók arcáról még nem tűnt el a babák édes bája. Húsos, piciny ujjaival integetett nekem, és tudtam, hogy azt akarja, kapjam el.
Nevetve utána eredtem, mire a nagy sietségében Ceila megbotlott, legördült a dombról és csak az alján állt meg. Utána rohantam, és próbáltam felkapni, de valami nem volt rendjén. Túl nehéznek éreztem a testét.
Megfordítottam, és döbbentem meredtem az arcára. Celia volt az, de nyolc év körüli gyermekként. Összezavarodtam.
Végigsimítottam az arcán, a bőre selymesen siklott ujjaim alatt. A nevét suttogtam. Ceila…
Ceila rám emelte tekintetét, melyből gyermeki őszinteség sugárzott.
– Anyu! Cejetlek – mondta kissé selypítve.
Felemelte a kezét, de mielőtt megérinthetett volna engem, teste halványodni kezdett, majd kifolyt az ujjaim között. Utána kaptam, de a kezem csak a levegőt markolta. Összerándultam.
– Celia! – kiáltottam, és ide-oda kapkodtam a fejem. A hajam az arcomba hullt, ahogy a földet tapogattam, ütöttem és ütöttem. – Hol vagy?
Jéghideg félelem mardosta a gyomrom. Mi történt?
A rét változni kezdett. Először homályos foltokban, majd pedig minden zizegett, és eltűnt.
Egy kellemesen berendezett szobába kerültem. Halványmenta színű falak, egy ágy, sok-sok kép a falon. Az íróasztalnál Celia ült, idősebb volt, de még gyermek. Odarohantam hozzá, és megfogtam a vállát.
– Kicsim, jól vagy? – szólítottam meg.
Semmi reakció.
Arca nyúzott volt, mint aki napok óta nem aludt. Szeme alatt sötét karikák húzódtak.
Egy képet tartott enyhén remegő kezében. Ő és én voltunk rajta, ahogyan az ölemben ül és puszit nyom az arcomra, én szorosan ölelem őt.
Jól emlékszem erre a napra. Olyan boldogok voltunk! A hatodik születésnapját ünnepeltük. Pár hónap múlva kezdte az iskolát.
Ceila letette a fényképet, helyette egy papírlapért nyúlt, ami eddig az íróasztalon feküdt. Ahogy a kezében tartotta elolvastam az utolsó szavakat:
„Drága édesanyám! Sosem felejtünk és örökké szeretünk. Nyugodj békében!”
Ceila egy könnycseppje hullott a papírlapra, mintegy megpecsételve azt.
A fülemben dübörgő szívemre eszméltem. Csontig hatoló rettegés száguldott végig rajtam.
Ekkor elöntöttek az emlékek: az autóbaleset, a kórházban töltött napok. Ceila, amint a kezemet markolássza és halkan suttog nekem, hogy ne hagyjam el és én megígértem neki, hogy nem teszem.
Meghaltam.
Egész testemben megremegtem.
A pánik kiszívott belőlem minden érzelmet, csak az üres semmi tátongott a lelkemben, mely azzal fenyegetett, hogy kettészakít. Szaggatottan beszívtam a levegőt, és lassan, küszködve úrrá lettem a zsibbadtságomon.
Itt vagyok, visszatértem, még ha Celia nem is érzékel engem. Más nem számít, nem számíthat. Többé nem bolyonghatok az emlékeim között.
Soha nem hagyom el őt, örökké vigyázni fogok rá, és mellette maradok.
Betartom az ígéretemet.
Kiemelt kép: Shutterstock