Szegény Ági…

A novella Laczkó Mária írása.

Önkéntelenül hátrálni kezdek.

– Nénnni – mondja Zsoltika, és hatalmas kék szemével csodálkozva néz rám, engem pedig émelygés környékez. Az ilyen véres dolgoknak még a gondolatától is rosszul vagyok.

– Nézd, aranyom, – mondom a szomszédasszonynak – nem értek a picikhez. Vidd máshová, nálam nem fogják jól érezni magukat.

– Csak 1-2 óráról lenne szó.

Nem hagyom magam. Hosszú, idegesítő, eredménytelen vita következik, miközben hányingerem egyre fokozódik. Aztán Ági végre nagy nehezen feladja, és otthagy, a gyerekek pedig libasorban követik. Becsukom az ajtót, és nekidőlök. Lehunyom a szemem. Kínos, de bolond lennék három kölyköt rászabadítani a lakásomra.

A földszintről közben a kissé süket Kadosa néni hangját hallom:

 – Persze, hagyd csak nálam az angyalkákat!- kiabálja lelkesen. Végül mindig akad egy balek, aki igent mond, gondolom. Ági miatt érzett bosszúságom némi szánakozással vegyül, mint mindig.  Minek szül ennyi gyereket az, aki nem képes segítség nélkül ellátni őket?

Igásló. Éjszaka fon, nappal mos, ahogyan ezt nagyanyám énekelte nekünk valamikor. Munka után összeszedi az „angyalkáit” az óvodából, bölcsődéből, majd velük együtt bevásárol, takarít, mos, és minden este meleg vacsorát főz a családnak. Nem tudom, mikor aludta ki magát utoljára, és végképp nem értem, mikor szakítanak időt a férjével az újabb és újabb gyerekek nemzésére.

Hiába próbálok segíteni Áginak. Eleinte adtam neki öltözködési tanácsokat, mert noha szinte napra pontosan egyidősek vagyunk, ő úgy néz ki, mintha az anyám lenne. A teste elformátlanodott a szülésektől, se ideje, se pénze az öltözködésre, a frizurájáról pedig ne is beszéljünk. Azonban ha szót ejtettem a külsejéről és előjöttem valamiféle ötlettel, amely segíthetett volna rajta, csak bámult rám. Valószínűleg el se jutott az agyáig, amit magyaráztam. Jó, persze, mindig is tudtam, hogy nincsenek professzori képességei. Mit is várhatna az ember valakitől, akinek a családjában csúcsfoglalkozásnak számít Ági röntgenasszisztensi állása. De eddig még nem ismertem senkit, akinek ennyire fát lehetett volna vágni a hátán. Szomszédnőm sohasem panaszkodik, és – a mai egyetlen alkalom kivételével -, soha nem is kér tőlem semmit.

Ági persze azt hiszi, hogy a férje hajnaltól napestig a családjáért dolgozik. Fogalma sincs róla, mi folyik a háta mögött, amikor elutazik, hogy meglátogassa az anyját a gyerekekkel. A konyhaablakomból éppen a hátsó kapura látok. Ezért tudom, hogy Feri egy hosszú barna hajú lányt hord fel esténként a lakásba a felesége távollétében.

Áginak természetesen semmit sem szóltam erről. Ne én legyek az, aki szembesíti őt a tökéletesnek vélt házassága kudarcával. Nem vállalok hálátlan feladatokat. Sőt, még az is felmerült bennem, hogy ez a szerencsétlen talán mindent tud, csak szemet huny. Ez esetben pedig fölöslegesen törném magam.

Miközben fejcsóválva bemegyek az előszobából a konyhába, eszembe jut az a rémes múlt heti jelenet, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből. Holott nem lenne szabad idegeskednem, hiszen a harmadik hónapban járok -, sajnos Ágival egyidejűleg. De míg én az első és utolsó gyermekemet várom, addig Ági az ötödiket. És míg ő sápadt, elgyötört, addig én egészségesen táplálkozom, tornázom, és naponta legalább két órát sétálok a Margitszigeten.

A múlt héten a szokásosnál is nagyobb ricsaj hallatszott át a mellettünk levő lakásból. Tudtam, hogy megjött a nagymama; őt mindig óriási üdvrivalgással fogadják az unokák. Rögtön eszembe jutott, hogy Ágit is ki kellene csalnom a Duna-partra. Talán kevésbé tűnne proliasszonynak, ha érné egy kis napfény és levegő. Átmentem a szomszédba, de minden rábeszélő képességemet latba kellett vetnem, hogy Ági végül kötélnek álljon. Ha az anyja nem biztatta volna, hogy nyugodtan hagyja rá a gyerekeket, eredménytelenül jövök el tőlük.

Éppen visszafelé indultunk a szigetről, amikor tőlünk húsz méternyire, az egyik ösvényen Ági férje keresztezte utunkat – kéz a kézben a hosszú barna hajú lánnyal. Nekem torkomon akadt a fagyitölcsér, amit éppen rágcsáltam. De Ági szokásos álmos, bávatag arca meg se rezzent. Úgy nézelődött tovább, mint aki észre sem vette a férjét. Már megint a fellegekben jár, gondoltam. Talán észre sem vette Ferit és a barátnőjét.

Szótlanul mentünk hazafelé, de ebben nem volt semmi újdonság, Ági máskor is keveset beszélt, szinte a kukaságig szokott hallgatni. Persze én sem hoztam szóba a dolgot. De azóta is azon töröm a fejem, hogy vajon látta-e Ági is azt, amit én. És ha igen, mit gondol most vajon ez a jámbor lélek a férjéről, a házasságáról.

Erőszakkal hagyom abba a töprengést. Nekem most magammal és a születendő gyermekemmel kell foglalkoznom. Bemegyek a szobába, és folytatom a csomagolást. Holnap kórházba kell mennem, mert a nőgyógyászom szólt, hogy kissé hátrahajló a méhem. Mindössze megfigyelésre vesznek fel, hogy ha mégis adódna valami baj, akkor idejében beavatkozhassanak.

Az, aki tudományos munkatárs, mint én, tisztában van vele, hogy egy kutatóintézetben soha sincs fájront. Úgy akarok befeküdni a szülészetre, hogy előtte elvégzem, amit lehet. Eldöntöttem, hogy ma este bemegyek a munkahelyemre, egész éjszaka dolgozom, és holnap reggel átsétálok az intézetből a szomszédos kórházba.

Miklós természetesen félt ettől.

Érdekes, hogy mások túlságosan lezsernek, sőt linknek tartják a férjemet. Talán minden jóképű, hosszú hajú, fülbevalós figura gyanús nekik. Pedig semmi okunk sincs a bizalmatlanságra, mert Miklós pár éve megszerezte a fogorvosi diplomáját. Az megint más kérdés, hogy sosem dolgozott a szakmájában. Inkább beállt zenésznek az Ahmed, Pici és Csimpi nevű, szinte ismeretlen együttesbe. Azóta a banda neve kiegészült Mikivel, azaz ők most már Ahmed, Pici, Csimpi és Miki, váúúú! Rémes. Én persze sohasem szólítom a férjemet Mikinek. Ha majd végre fogorvos lesz, teszek róla, hogy ne egy kisegér nevét viselje.

Jól esik, hogy Miklós ellenzi az önkéntes éjszakai műszakomat. Csak én tudom, hogy ő menyire gondoskodó, kedves, és mennyire szeret engem. Kit érdekel, hogy másoknak mi a véleménye róla.

                                                                                       x x x x

Nem hallgattam a férjemre, estére befejeztem a csomagolást, és bevonultam az intézetbe. Csak most, reggel, a kórház bejáratánál fordul meg a fejemben, hogy talán mégis Miklósnak volt igaza. Kimerültnek érzem magam, és eszembe jut, hogy otthon felejtettem a leleteimet. Pedig máskor sosem vagyok szórakozott. Talán tényleg vissza kellene vennem kissé a tempóból, tűnődöm.

Gyorsan hazasietek a leletekért.

Miklós álmos arccal fogad.

 – Ki ez? – intek a dupla ágy egyik oldalán fekvő, a feje búbjától a talpáig takarójába burkolózott alak felé.

 – Pici. Tegnap este feljött, és olyan sokáig maradt, hogy elment az utolsó busz.

Pici helyében én már rég felébredtem volna a zajra. Talán ivott a fiú tegnap este.

Valójában nem igazán érdekel, hogy kedveli-e Pici a piát, vagy sem, mert tudom, hogy Miklós mindig távol tartja magát az alkoholtól. Ezt az örömteli gondolatot hosszasan dédelgetem magamban, egészen addig, amíg rá nem ébredek, hogy ha nem sietek, elkésem a kórházból.

Miközben lefelé rohanok a lépcsőn, futólag eszembe jut Ági. Milyen szerencse, gondolom, hogy az én férjem soha nem iszik, és soha nem csajozik. Időtöltésül ott vannak neki a zenész barátai, mint például Pici tegnap este.

Szegény Ági…

 

Kiemelt kép: Shutterstock