Retyetye

A novella Laczkó Mária írása.

       Nagyi finom antennáival érzékeli, hogy bosszankodom. Rögtön közbeszól:

       -Tizenhét éves voltam én is, amikor beleszerettem egy Sándor nevű fiatalemberbe. A faluban rátarti lánynak tartottak, mert még megcsókolni sem engedtem magam soha. De ő… Ha csak megpillantottam, szinte megolvadtak a csontjaim… Éppen akkoriban olvastam az Üvöltő szeleket. Ismered?

      Zavartan ráncolom a homlokom.

      Nagyi kutatóan néz rám:

      – De a Brontë nővérekről hallottál, ugye?

       Lesütöm a szemem.

       – Talán többet kellene olvasnod, és kevesebbet lógnod a számítógépen – szól közbe anya. Fel nem foghatom, hogyan képes egyszerre kétfelé figyelni. Az ember azt hinné, hogy elmélyülten beszélget tökéletes másolatával, ikertestvérével, Évával. Két igen jólöltözött, egyforma nő, két üzletasszony, két családanya, két minden vonalon kiemelkedő, sikeres kiválóság. Adományozzunk nekik jótanuló-jósportoló érmét. Nem, erre semmi szükség, nyilván gyerekkorukban már megszerezték ezt a kizárólag tökéletes fiataloknak járó kitüntetést. Ők a bezzeg ikrek, és ők természetesen minden könyvet ismernek.

          Már nagyi is rengeteget olvasott, sőt az ő szülei is, holott mindannyian egyszerű falusi emberek voltak. Nem értem, honnan szerezték a könyveket, és egyáltalán, hogyan volt idejük olvasni, hiszen látástól vakulásig dolgoztak. Nagyi azt mesélte, hogy az anyja, miközben jobb kezével az ételt kavargatta a tűzhelyen, baljában könyvet tartott. Furcsa módon azonban háromtagú családjukban az olvasás a lustálkodás szimbóluma volt. Lopva művelték valamennyien, dédapám a szobában, dédanyám a konyhában, nagyi pedig rendszeresen bebújt a tisztaszobába a könyvével. Aztán, ha valamelyikük rányitott a másikra, akkor a megszégyenült családtag igyekezett gyorsan eldugni az olvasnivalóját.

 Nagyi valamikori szerelmi élete meglep.

        – Mesélj még erről – mondom. – Csinos voltál, ugye? Hiszen pontosan úgy néztél ki, mint én. Rengeteg hullámos, fekete haj, fekete szemek, remek alak…

Nagyi a messzeségbe réved.

      – Azt hittem, ő lesz a férjem, és örökkön örökké… Rendszeresen hazakísért a táncmulatságból, csókolóztunk a kapuban, aztán édesanyám kiszólt, és be kellett mennem a házba. Akkoriban rendes lánynak ennyi elég is volt. Persze, akadt a faluban rosszféle is, aki rendszeresen bement a bokrosba a fiúkkal, de mi, többiek, lenéztük az ilyesmit.

         –  És aztán mi történt Sándorral meg veled?

         –  Férjhez mentem Vecsera Jóskához.

           Anya és Éva iker-arcán egyforma bosszúság jelenik meg.

                                                                   x x x x x

           Kész csodának számít, hogy nagyi mesélt a fiatalkori szerelméről. Máskor sohasem beszél a múltjáról. Talán most is csak azért tette, mert látta rajtam, hogy zavar Éva kérdezősködése.

Azt a keveset, amit tudok nagyiról, elejtett szavakból raktam össze. Ha jól emlékszem, valamilyen Retyetye vagy hasonló nevű faluban született, aztán tizennyolc éves fejjel férjhez ment ahhoz a bizonyos Vecsera Jóskához, aki ugyan a nagyapám volt, de semmi kedvem őt annak nevezni. Nem azért, mert már nem élt, mire én megszülettem, hanem mert tönkretette nagyi életét. Mielőtt halálra itta volna magát, jó néhányszor elagyabugyálta a feleségét és a lányait. Nem csoda, hogy se anya, se Éva nem szeret a gyerekkoráról beszélni. A Vecsera lányok igazi Hamupipőkék voltak, de végül, mint a mesében, minden jóra fordult. Ma már mindkét testvér elismert közgazdász a maga területén. Lehengerlő küzdeni akarásukat átmentették a családi életükbe is, úgyhogy nemcsak a munkatársaik, hanem a hozzátartozóik sem képesek ellenállni nekik.

          Igaz, amikor ők voltak fiatalok, olcsóbb volt a kollégium, és könnyebben be is lehetett kerülni oda, de még így is nagyon nehéz sorsuk volt. Mit tudod te, mit jelent az éhezés, mondta egyszer anya szemrehányóan, amikor valami nem ízlett nekem. És a fogyókúrám, kérdeztem sértődötten, de anya csak legyintett. Aztán elmesélte, hogy nagyi nélkül Éva meg ő még a kedvező kollégiumi helyek ellenére sem tanulhattak volna tovább. Ugyanis a többi szülővel ellentétben nagyi sohasem engedte, hogy a lányai részt vegyenek a különböző falusi munkákban iskola helyett, inkább mindent elvégzett egymaga, még a férfimunka nagy részét is, mert nagyapa addig se sokat lendített előre a dolgokon, amíg élt. Tehát az ikreket senki sem vonta el az iskolai kötelezettségektől. Így lettek kitűnő tanulók.

       Ez volt az egyetlen alkalom, amikor anya beszélt a gyerekkoráról, és talán még ennyit sem mondott volna, ha aznap zokszó nélkül megeszem a vacsorát.

                                                                  x x x x x

      Nem csoda tehát, hogy Vecsera Jóska neve vörös posztó anya és Éva szemében.

      Nagyi szemlátomást meg is bánja, hogy szóbahozta a férjét.

      – Most ne beszéljünk erről – néz rám, én pedig elhallgatok.

Senki sem sejti, hogy visszavonulásom csak látszólagos. Valósággal szárnyakat kaptam. Fantasztikus, hogy nagyival történt valami jó is az életben. Meg kell tudnom, és meg is fogom tudni, miért nem folytatódott a szerelmi történet Sándorral, és hogy jött a képbe nagyapa.

                                                                  x x x x x

        Egy hét múlva éppen az Erzsébet téren ülünk egy padon, amikor rákezdem:

        – Mesélnél Sándorról? Annyira kíváncsi vagyok.

        –  Rég’ volt az már – feleli nagyi.

        –  Legalább a vezetéknevét áruld el.

        –  Uccu.

        – Tessék?

        –  Uccu Sándor. Így hívták…

        Uccu? Nem csoda, ha nagyi nem akar beszélni róla.

        Előttünk a játszótéren hozzávetőleg száz kisiskolás ordítozik, ugrál és üldözi egymást. Néhányuk éppen homokot szór a társa szemébe. Nagyi vágyakozva nézi őket.

        –   Mindig tanítónő akartam lenni – szólal meg váratlanul.

        –   Igazán? – kérdem döbbenten, és viszolyogva figyelem a kölyköket. – Miért?

        –   Felsőbb iskolát szerettem volna végezni. És mivel a gyerekekkel mindig jól boldogultam… Az én generációm a háború után már tanulhatott. De mire feleszméltem, nagyapád felesége voltam. És kétgyermekes családanya…

        –  Miért mentél férjhez nagyapához? Hiszen Sándort szeretted, nem?

        Nagyi felsóhajt, és végre válaszol:

         –  Édesanyám térden állva könyörgött nekem.

         –  De miért?

         –  Mert Vecsera Jóskának több, mint száz hold földje volt a szomszéd faluban. Édesanyám azt mondta, ha hozzámegyek, én leszek a leggazdagabb lány a faluban.

          –  Hát ezért? – Csalódott vagyok. Romantikusabb választ vártam. És nem értem, hogy nagyi hogyan áldozhatta fel szerelmét a pénz oltárán.

          –  Tulajdonképpen édesanyám miatt tettem. – Nagyi sóhajt. – Édesapám nem élt már akkor, és sokat nélkülöztünk. Azt akartam, hogy édesanyámnak legyen egy kicsit könnyebb. Hiszen évekig a szájától vonta meg a falatot miattam… Aztán évek múlva sírva kért tőlem bocsánatot, amiért rám erőltette a nagyapádat. Azt mondta, ő csak rám gondolt akkor. Azt szerette volna, hogy én jobban éljek, mint ő… Az volt a baj, hogy Vecsera Jóska kuláklistára került a száz hold földjével. Még kényszermunkára is elvitték. Repülőteret kellett építenie a többi kuláklegénnyel. Nem törődtek azzal, hogy neki már családja van. Ott kapott rá az italra is. Ha józan volt, nem bántott minket.

            Visszanyelem a megjegyzést, ami kikívánkozik belőlem.

     – Mi lett Sándorral?

            – Nem tudom. Amikor férjhez mentem, Kisboronyra költöztem, a Vecsera-tanyára. Sándor pedig ott maradt a faluban.

      – Nem is találkoztál vele később?

      – Nem. Soha többé nem láttam.

                                                                   x x x x x x

      Hazafelé menet egy kósza ötlet kerít hatalmába. A gondolat megfogan bennem, és nő, terebélyesedik. Lehetetlen ellenállnom. Igen! Előkerítem Sándort valahogy. Nagyi özvegy, remélhetőleg Sándor is az. Semmi akadálya annak, hogy ismét egymásra találjanak. Micsoda fantasztikus ötlet!

                                                                x x x x x x

       Csodás tervem rögtön az elején gellert kap. Sándort ugyanis nem találom sem a budapesti, sem a vidéki telefonkönyvben. Az interneten is hiába keresem.

       Ami pedig nagyi szülőfaluját illeti, Retyetyét, egész egyszerűen nem létezik ilyen nevű község. Nyomát sem lelem a térképen. A Google kereső program is szelíden azt tanácsolja, hogy próbálkozzam inkább a rutyutyu-val.

       Napokig éjjel-nappal töröm a fejem, és egyszer csak belém villan, hogy talán rosszul emlékszem a falu nevére. De kit kérdezzek meg? Nagyit nem lehet, mert akkor ugrik a meglepetés. Anya és Éva kiütést kap, ha a múltról faggatózom. Apa… apa jó lesz! Ő egyáltalán nem zárkózott, sőt, férfi létére kifejezetten pletykás. Csak ki kell találnom neki valamilyen hazugságot… Mondjuk azt, hogy magyar fogalmazást írok a gyökereimről. Igen, ez az! Manapság divatos ez a téma.

        De mi lesz, ha apa, amilyen pletykafészek, megemlíti nagyinak, hogy a szülőfaluja iránt kérdezősködtem?

       Végül mégis megoldom a problémát. Hagyományos módszerrel. Előveszem a térképet, és megnézem, milyen falvak veszik körül Kisboronyt, ahová nagyi férjhez ment, és ahol anyáék születtek. A legközelebbi községet a térkép szerint Rekettyének hívják.

       Szóval nem Retyetye, hanem Rekettye.

       Szerencse, hogy nem kérdeztem meg apát. Látom magam előtt, ahogy a hasát fogja a röhögéstől, aztán öt perc múlva az egész családnak elmeséli a történetet.

                                                                 x x x x x x

    Négy hét telt el azóta, hogy megtaláltam Rekettyét. Azóta éjjel-nappal az Uccu név jár az eszemben. Sándort mintha a föld nyelte volna el.

    Vagy talán már nem is él?

    Elhessegetem ezt az ostoba gondolatot.

    De mit tegyek? Utazzak el a faluba, és kérdezősködjem ott?

    Arra eszmélek, hogy mindenki engem bámul, és Nóra néni közeledik felém. Fogalmam sincs róla, mit akar tőlem. Talán mégsem a magyarórán kellene tépelődnöm nagyi régi szerelmén.

     Az pedig pofátlanság, hogy a többiek csak a szájukat tátják, ahelyett hogy végre valaki súgna nekem.

     – Nos, mit jelenthet az, hogy ámbolyog? – Nóra néni már ott áll mellettem.

     Miféle szó ez? Azt hittem, magyarórán vagyunk.

     – Tudna-e esetleg valaki segíteni?

     Kezek a levegőben.

     – Imbolyog – mondja valaki.

     – Úgy van. Régies kifejezés.

    Régies kifejezés. Régies! Legszívesebben felkapnám Nóra nénit, és összevissza csókolnám. Csodálatos ez a magyaróra!

                                                                 x x x x x

        Az iskolai ebéd helyett hazarohanok, és előveszem a budapesti telefonkönyvet.

        Izgatottan lapozom fel.

         És rövid keresgélés után megvan!

        Találok benne egy, egyetlenegy Utczut.

         Régies írásmód! Rögtön gondolnom kellett volna rá.

         A talált telefonszám ugyan nem Utczu Sándoré, hanem egy Utczu Árpádné nevű asszonyé, de mivel különlegesen ritka vezetéknévről van szó, a nő bizonyára tud valamit nagyi régi szerelméről. Kell, hogy tudjon róla valamit!

      Remegő kézzel tárcsázok.

– Halló – szól bele egy rideg hang. Határozottan középkorú nőre valló. Undok középkorú nőre valló. 

– Halló – mondom én is. Nagy levegőt veszek, hogy belevágjak, de a vonal túlsó végén megelőznek.

– Mit művelt már megint az a tróger? Újabban kislányokkal kezd?

                                                                       x x x x x x

          Juliék autójában hárman utazunk. Nagyi, korát meghazudtolva szeret elől ülni, így aztán én teljhatalmat kapok a hátsó rész felett. Miközben barátnőm levegővétel nélkül beszél és beszél, nagyi pedig türelmesen hallgatja és hallgatja, hanyatt vágom magam, és megpróbálok lazítani. Nem sikerül.

          Végül a legnehezebbnek tűnő feladatrész oldódott meg a legkönnyebben. Mihelyst Utczu Árpádné megtudta, hogy miről van szó, váratlanul segítőkész és kedves lett. Ez hát az a bizonyos női szolidaritás? Mesélj el egy vadidegennek egy romantikus szerelmi történetet, és azonnal segít – feltéve, ha nőnemű vadidegenről van szó. Juli is azonnal a rendelkezésemre állt, de ezt el is vártam tőle. Az én legjobb barátnőmnek lenni komoly rangot jelent, – legalábbis szerintem, – és ezért a kitüntetésért Julinak időnként meg kell dolgoznia.

           Mint kiderült, Utczu Sándor az apósa a telefonkönyvben levő hölgynek. Cserébe, amiért végighallgattam a férje viselt dolgait, az asszony megadta Sándor lakcímét Rekettyén. Megtudtam, hogy nagyi szerelme özvegyember, – éppen úgy, ahogy elképzeltem! – most pedig itt ülünk Juliék családi kocsijában, és egyenesen Rekettye felé száguldunk.

           Otthon azt mondtam, hogy nagyit kirándulni visszük. Gyorsan megszabadultam anyától és aggodalmaitól, – Juli óvatosan vezessen, ne fáraszd ki a nagyit, ne gyertek későn haza, – és már úton is voltunk.

           Nagyit Juli dolgozta meg. Meglepetés, mondta neki, kocsival megyünk. Nagyi imád autózni. Azért egy kis bizalmatlanságot tükrözött a tekintete, ahogy rám nézett, mielőtt beült volna az első ülésre.

                                                                     x x x x x

Egész úton azon fohászkodom, hogy legyen otthon Sándor bá’. Fogalmam sincs róla, mit tegyek, ha kiderül, hogy hiába utaztunk oda. A hideg futkos a hátamon a gondolatra.

          Nagyi csak körülbelül egy óra múlva kezd türelmetlenkedni. Juli, – előzetes utasításomhoz híven, – ismét bedobja magát. Hű barátnőmnek soha nem esik különösebben nehezére, hogy másokat szóval tartson. Most a GPS berendezésről kezd hosszasan magyarázni, és nagyi olyan érdeklődéssel figyel rá, hogy észre sem veszi az útmenti Rekettye feliratot. Szerencsére ez a falu sem különbözik a többitől, amelyeken keresztül jöttünk. A Shell kút, a Spar élelmiszerbolt és a többi változás miatt pedig a község valószínűleg már egyáltalán nem emlékeztet egykori önmagára.

                                                            x x x x x

         Megérkeztünk, jelenti a GPS. A kocsi megáll a Csokonai utcában, egy kopott kis ház előtt. A kertben, – ó, hála az égnek! – egy idős férfi hajlong.

Mielőtt még nagyi körülnézhetne, fürgén kipattanok, és kinyitom az anyósülés ajtaját. Itt vagyunk, most jön a meglepetés! Ne nézz körül, csak szállj ki. Nagyi kábultan engedelmeskedik. Aztán hirtelen meglátja a házat, és megmerevedik. Gyorsan belé karolok, és húzni próbálom. Nem mozdul. Várnak minket, hazudom. Az idős férfi a kertben közben kiegyenesedik, és csakugyan várakozásteljesen csodálkozik. Sőt, elindul a kapu felé.

Nagyit végre sikerül elvonszolnom az autó mellől, de holtsúlyként nehezedik rám. Lassan ugyan, de mind közelebb kerülünk a házhoz. Juli izgatottan követ minket.

          Végre elérünk a kerítésig. Nagyi nehezen veszi a levegőt. Istenem, csak nehogy rosszul legyen! Ha valami baja esik, én megölöm magam. Nem, előbb anya öl meg engem.

          Az öregember már nyitja is a kaput.

          Nagyi nem jut szóhoz. Kutatóan nézi az idős férfit.

          Gyorsan bedobom magam:

          – Utczu Sándort keressük. Ez itt a nagymamám, Sándor régi szerelme…

          A házigazda csak egy pillantást vet valamikori barátnője arcára, és közbevág:

    – Csöpi. Csöpikém!

    Nagyi zavartan bámulja.

          Az öregúr hitetlenkedve rázogatja a fejét. De ahogy egykori szerelmére néz, arcán meleg mosoly ömlik el, és hirtelen megváltoztatja a vonásait. Nem esik nehezemre, hogy elképzeljem, milyen vonzó férfi lehetett valaha.

         Máris a házban találjuk magunkat. Utczu Sándor villámgyorsan megterít, és üdítőitalt, némi pálinkát, meg egy gyönyörű tálban süteményt tesz elénk. Közben egyfolytában azt magyarázza, mennyire szerette fiatalkorában az ő Csöpijét.

           A következő félóráról nehezen tudnék számot adni. Házigazdánk beszél-beszél, most már az unokáiról van szó. Fényképeket vesz elő, és videofelvételeket mutogat. Hirtelen elszégyellem magam, amiért azon töprengek, hogyan lehet egy ilyen egyszerű falusi embernek ennyi modern technikai eszköze.

   Nagyi nem sokat szól, csak bólogat, és zavartan mosolyog.

Egy idő múlva az idős férfi így szól:

– Úgy örülök neked drága Csöpikém, hogy csak mondom-mondom itt a magamét, és téged meg szóhoz se hagylak jutni… Meséljél már te is valamit!

Nagyi válasz helyett felpattan.

– Mennünk kell – jelenti ki. – Várnak Pesten. Épp csak benéztünk, nem akarunk tovább zavarni.

          Mire észbe kapnánk, már terel is minket kifelé magával. Teljesen oda nem illő módon azon jár az eszem, hogy nagyi tájszólásban szólt Utczu Sándorhoz. Pesten nem így beszél.

         Közben kiérünk a kapu elé, és megismétlődik az iménti vonszolós jelenet, csak fordítva. Most nagyi hurcol engem a kocsi felé.

         Beülünk, és én nem jutok szóhoz. Miért rohant ki nagyi? Trükközik? Hogy a pasit még jobban egye utána a fene?

         Várom, hogy nagyi megszólaljon. És mi tagadás, várom a hálálkodását is. De ő hallgat. Ennyire megilletődött? Igen, nyilván erről van szó. Hiszen óriási élményben volt része.

          Vajon mit szól ehhez az egészhez? Muszáj szóra bírnom. Csak óvatosan, nehogy észre vegye, mennyire vágyom az elismerésére. Nem szabad egyenesen rákérdeznem, örül-e, vagy jól érzi-e magát. Indítsuk a beszélgetést egy semleges témával. Végignézek nem éppen nádszálkarcsú, és nem éppen picurka nagyanyámon:

– Vicces, hogy Sándor bá’ Csöpinek szólított. Nem vagy alacsony, és…

– Sose szólított Csöpinek – feleli nagyi idegesen. – Csöpi az egyik barátnőm volt.

Csak rövid ideig lakott a faluban, éppen abban a néhány hónapban, amíg Sándor udvarolt nekem.

– Nem értem – csodálkozom – Akkor miért hívott Csöpinek?

Juli gyorsabban kapcsol nálam:

– Azért, – magyarázza dühösen – mert nem a nagymamádba volt szerelmes, hanem Csöpibe.Nyilván két lánnyal járt egyszerre. Vagy talán többel is.

Nem. Az nem lehet. Képtelen vagyok elhinni. Segélykérően nézek nagyira, de ő a kopott Utczu-házat bámulja álmatagon.

– Nem számít – mondja szelíden – Megint elolvadtak a csontjaim.