Papa

Karczag Bernadett novellája.

Először nem is tudtam, miért kezdtem el bámulni, hiszen bácsik szoktak padokon üldögélni és pipázni. Valami mégis rajta tartotta a szemem. Valami. Vagyis a semmi. A bácsi tekintete olyan volt, mintha üres befőttes üvegen lesnék át. Ha a pipa nem mozog a szájában, azt hittem volna, csupán egy életnagyságú lufi, amit valamelyik kisgyerek kapott és véletlenül ottfelejtett.  

És mégis. Olyannyira ismerős volt! Ismerős, méghozzá azokból a történetekből, melyeket a mamám szokott mesélni drága papámról. Sajnos, nem találkozhattam vele, de azt mégis tudom, hogy ő is szeretett kalapot hordani, tavasszal a szabadban rétest eszegetni, pipát tömni és… 

-Jaj, fiam ne bámuld már! Meglát téged! 

-Bocsánat, mama! De olyan furcsa ez a bácsi. Hatalmasat ugrott a szívem, nem is hallottam, hogy mama bejött… 

Azt beszélik, nemrég költözött a városba. Néhány éve baleset érte, és szinte teljesen elvesztette az emlékeit. Azt sem tudja, kicsoda. Eddig mindig a folyóparton sétálgatott fel-alá. Úgy tűnik, most új helyet talált.

-Ne bámuld, nem illik! Gyakorolj inkább! 

-Igen, mama.  

Aznap este sokáig a bácsin járt az eszem. És a papán. Na, meg persze a meséken, amit a mamától hallottam. Tudniillik a papa igazi táncos lábú volt! Istenem, milyen jó lenne ha itt lenne! Oldalra fordultam, majd lassan lecsuktam a szemem. 

És akkor bevillant! Hiszen ez a bácsi egy üres rajzlap, amire bármit festhetek. Nincsenek emlékei, de én adhatok neki! Ha egy picit a papám bőrébe bújhatna…  

Egy pillanat alatt kipattantam az ágyból és elkezdtem írni egy kis papírfecnire:  

Szia, Papa!  

Arra gondoltam, biztosan jól esne egy kis almás rétes, régen mindig a két szélét etted meg először, és csak utoljára a tölteléket.  

Unokád puszil.  

Miután hazaértem iskola után, gyorsan egy kis gyurmával a padhoz rögzítettem az üzenetet, mellé tettem egy szelet rétest és vártam, hátha felbukkan. Éppen elmúlt dél, amikor láttam közeledni a padhoz. Felszaladtam a szobámba, és onnan figyeltem az eseményeket.  

És akkor csoda történt: ott ült a papám, boldogságtól izzó arccal és majszolta a rétest. Pont, mint a mama történeteiben. Csodálatos látvány volt. 

Másnap ezt az üzenetet csempésztem oda:  

Kedves Papa! 

 A mama imádott veled táncolni, főleg Elvis bácsi zenéire. Itt hagyok egy képet róla, a rózsás szoknyában, amit úgy szerettél rajta! Remélem, nem felejtetted el a lépéseket. 

Ölel unokád.  

Aznap délben a papával együtt táncoltunk. Ő a pad mellett, én a szobámban. Sugárzott! Az asszonyok megtapsolták az utcán; volt, amelyiket meg is pörgette. Az én papám! 

Attól kezdve mindennap csináltunk valamit együtt. Hol verseket szavaltunk, hol dalolásztunk. Ő ott, én itt a szobámban.  

Csodás napok voltak ezek, mégis úgy éreztem, valami hiányzik. Szerettem volna megölelni. A hetedik napunkon ezt az üzenetet rejtettem a padra: 

Papa, este itt találkozunk. Hideg lesz, öltözz fel! 

Szeretettel, unokád. 

Miután mindenki elaludt, csendben elővettem a hátizsákom és készítettem bele meleg takarót, teát, és a legelső rajzomat, amit a papámról készítettem.  

Már sötét volt, mire kiosontam a padhoz. Papa ott feküdt. Alvás közben térdeit a hasához húzva vacogott, ám végig mosolygott. A mamáról kapott képet a mellkasához szorította. Néhány percenként csúnya köhögés rázta meg.  

Megöleltem és betakartam. Halkan a fülébe súgtam, mennyire szeretem.  

-Aludj csak, Papa, holnap sakkozunk! 

Másnap délben hiába vártam rá. És utána is. Nem ült többé a padra. Egy ideig sírva lesegettem ki az ablakon, de végül egy ködös délelőttön eszembe jutott, mit mesélt a mama. A papa mindig szeretett volna elutazni a Niagara- vízeséshez.  

Az én papám, biztosan küld majd képeslapot. – Gondoltam, ezúttal vidámabban.

Kiemelt kép: Shutterstock