Egy szeptember végi vasárnapon láttam meg őt először. Akkor történt, hogy a mama felküldött ebéd után a szobámba hangos olvasást gyakorolni. Épp odaléptem az ablakhoz, hogy engedjek be egy kis fényt, amikor megpillantottam. A háztömbünk előtt ült egy régi, kopott pad közepén, barna szövetkabátban és kalapban, szájából pipa lógott.
Karczag Bernadett novellája.
Először nem is tudtam, miért kezdtem el bámulni, hiszen bácsik szoktak padokon üldögélni és pipázni. Valami mégis rajta tartotta a szemem. Valami. Vagyis a semmi. A bácsi tekintete olyan volt, mintha üres befőttes üvegen lesnék át. Ha a pipa nem mozog a szájában, azt hittem volna, csupán egy életnagyságú lufi, amit valamelyik kisgyerek kapott és véletlenül ottfelejtett.
És mégis. Olyannyira ismerős volt! Ismerős, méghozzá azokból a történetekből, melyeket a mamám szokott mesélni drága papámról. Sajnos, nem találkozhattam vele, de azt mégis tudom, hogy ő is szeretett kalapot hordani, tavasszal a szabadban rétest eszegetni, pipát tömni és…
-Jaj, fiam ne bámuld már! Meglát téged!
-Bocsánat, mama! De olyan furcsa ez a bácsi. Hatalmasat ugrott a szívem, nem is hallottam, hogy mama bejött…
Azt beszélik, nemrég költözött a városba. Néhány éve baleset érte, és szinte teljesen elvesztette az emlékeit. Azt sem tudja, kicsoda. Eddig mindig a folyóparton sétálgatott fel-alá. Úgy tűnik, most új helyet talált.
-Ne bámuld, nem illik! Gyakorolj inkább!
-Igen, mama.
Aznap este sokáig a bácsin járt az eszem. És a papán. Na, meg persze a meséken, amit a mamától hallottam. Tudniillik a papa igazi táncos lábú volt! Istenem, milyen jó lenne ha itt lenne! Oldalra fordultam, majd lassan lecsuktam a szemem.
És akkor bevillant! Hiszen ez a bácsi egy üres rajzlap, amire bármit festhetek. Nincsenek emlékei, de én adhatok neki! Ha egy picit a papám bőrébe bújhatna…
Egy pillanat alatt kipattantam az ágyból és elkezdtem írni egy kis papírfecnire:
Szia, Papa!
Arra gondoltam, biztosan jól esne egy kis almás rétes, régen mindig a két szélét etted meg először, és csak utoljára a tölteléket.
Unokád puszil.
Miután hazaértem iskola után, gyorsan egy kis gyurmával a padhoz rögzítettem az üzenetet, mellé tettem egy szelet rétest és vártam, hátha felbukkan. Éppen elmúlt dél, amikor láttam közeledni a padhoz. Felszaladtam a szobámba, és onnan figyeltem az eseményeket.
És akkor csoda történt: ott ült a papám, boldogságtól izzó arccal és majszolta a rétest. Pont, mint a mama történeteiben. Csodálatos látvány volt.
Másnap ezt az üzenetet csempésztem oda:
Kedves Papa!
A mama imádott veled táncolni, főleg Elvis bácsi zenéire. Itt hagyok egy képet róla, a rózsás szoknyában, amit úgy szerettél rajta! Remélem, nem felejtetted el a lépéseket.
Ölel unokád.
Aznap délben a papával együtt táncoltunk. Ő a pad mellett, én a szobámban. Sugárzott! Az asszonyok megtapsolták az utcán; volt, amelyiket meg is pörgette. Az én papám!
Attól kezdve mindennap csináltunk valamit együtt. Hol verseket szavaltunk, hol dalolásztunk. Ő ott, én itt a szobámban.
Csodás napok voltak ezek, mégis úgy éreztem, valami hiányzik. Szerettem volna megölelni. A hetedik napunkon ezt az üzenetet rejtettem a padra:
Papa, este itt találkozunk. Hideg lesz, öltözz fel!
Szeretettel, unokád.
Miután mindenki elaludt, csendben elővettem a hátizsákom és készítettem bele meleg takarót, teát, és a legelső rajzomat, amit a papámról készítettem.
Már sötét volt, mire kiosontam a padhoz. Papa ott feküdt. Alvás közben térdeit a hasához húzva vacogott, ám végig mosolygott. A mamáról kapott képet a mellkasához szorította. Néhány percenként csúnya köhögés rázta meg.
Megöleltem és betakartam. Halkan a fülébe súgtam, mennyire szeretem.
-Aludj csak, Papa, holnap sakkozunk!
Másnap délben hiába vártam rá. És utána is. Nem ült többé a padra. Egy ideig sírva lesegettem ki az ablakon, de végül egy ködös délelőttön eszembe jutott, mit mesélt a mama. A papa mindig szeretett volna elutazni a Niagara- vízeséshez.
Az én papám, biztosan küld majd képeslapot. – Gondoltam, ezúttal vidámabban.
Kiemelt kép: Shutterstock