Már az éppen pirkadó nap rózsás sugarai is olyan melegséggel ragyogtak a Föld felett, hogy a busz fékezésekor csak úgy porzott a flaszter. A falu hajnali csendességét is csak a csikorgó kerekek zaja törte meg, s talán egy-egy kósza kakaskukorékolás, akik az esti haccacáré után, még kábán, kissé eltájolhatták magukat. Padláb mosolyogva szállt le a kényelmesnek korántsem mondható járműről, s kitárt karokkal lépett az Öreg felé, aki várta, most is várta a megállóban. A suszter szemei könnybe lábadtak, rég nem találkoztak már. Ám könnyei fátyla alól is jól látta, hogy bizony az ő kis Padlábja lassan már asztalláb is lehetne, hiszen a leányka, aki ott állt vele szemben, már nem az a kis sedre csitri volt, hanem egy szárnyait bontogatni kezdő nőféleség, ha lehet ilyet mondani egy 13 év körüli teremtményről.
A novellasorozat írója Tóth Szilvia.
(Az első részt ITT, a másodikat pedig ITT olvashatod el).
Szőke haja lágyan omlott a vállára, háta közepénél is lejjebb ért, és meleg barna tekintete sem változott szikrányit sem, mégis a benne növekvő nő megmutatkozott tartásában, beszédében, egész lénye sugározta. És az a mosoly. A mosolya ugyanaz maradt.
– Bátya! – ölelte meg végtelen szeretettel a cipészt a lány, s mint egy pajkos kiskutya szimatolta is közben, s szívta magába a rég vágyott bőrszagot.
– Tyű! Az áldóját! Te aztán nem tétlenkedtél, hogy ilyen csudamód megiperítetted magodat lyányom! – lapogatta meg az Öreg az őt szorosan átölelő kamaszlányt. –Úgy megserdültél, akár a tavaszba a fű! Ej, be gyöngyösen szép vagy! – csak úgy gurultak a szájából a szavak, s tán észrevette, tán nem, de az utolsó mondatánál, mintha kissé megrándult volna a szöszke szája széle, de nem szólt.
Kamaszság ide, meg oda, azért csak becsúsztatta a meleget adó kérges tenyérbe a lány a kezét, miközben végigfutott rajta az a jól ismert, boldog érzés, hogy hazajött.
Csöndesen sétáltak, nem kellett a szót fecsérelni, fölösleges, mikor valami egészen különös burokban van két ember. S ők abban voltak. Biza!
A kapuhoz érve felcsillant a lányka szeme, s feledve bimbózó nőiességét gyorsan kinyitotta, s szaladt, szaladt azonnal hátra, az állatokhoz. Csaknem egy év telt el az utolsó találkozásuk óta, s mégis, akárha tegnap lett volna. Bodri azonnal heves csaholásba és eszeveszett farkcsóválásba kezdett, a kacsák totyogva körbetáncolták és úgy hápogtak, akár egy gospel koncertnek is beillett volna. A tyúkok, önmagukat meg nem hazudtolva néztek azzal az ostobácska tekintetükkel, bár úgy sejlett, mosolyognak, mármint, magukban. Jó! Gyuri, a kakas igencsak sanda szemmel bámulta az érkezőt, akire riválisként nézett, mióta seprűvel megkergette egy hősies csípés kísérlet után, de még ebben a tekintetben is felfedezni vélhető volt némi szeretetmag. A lányka csak pörgött-forgott, simogatott, kukoricát szórt, pörölt, kedveskedett, egyszóval nagy hirtelenjében pótolt egy esztendő lemaradást hihetetlen szeretetéből.
– No! Gyűjj mán Padláb! Lemázsállak! – kurjantott neki az Öreg, hiszen minden egyes itt tartózkodást ezzel kezdtek, mióta csak világ, a világ.
– Jaj! Ne már Bátya! – süvítette a szöszi, s hangjában olyan élesen érződött a tiltakozás, hogy a cipész azonnal tudta, nem kéne ezt a dolgot tovább firtatni.
Maga elé dörmögve még halkan megjegyezte ugyan:
– Megnőtt, hát megnőtt! – kissé széttárta tehetetlen módon a karjait, ám szemében a bölcsesség lángja égett, s érezte, ebben az ellenkezésben sokkal, de sokkal több van, mint az a néhány centi, meg a hormonok.
A nap további része éppen olyan viháncolósan telt, mint eddig bármikor. A lány lassan levedlette magáról a hozott városiasságot, annak minden gondját, baját, s még a kialakított viselkedés – és magatartásmintákat is kihajította az ablakon, így szabadon, felhőtlenül rohangált mezítláb az udvaron, s csudára nem bánta, amiért a lába olyan retkes lett, akár egy cigánypurdénak a falu határában. Lelkesen kavargatta a disznóknak készített moslékot. Nem mintha erre szükség lett volna, de hát egész kicsi korától imádta, még annak az átható semmihez nem fogható szagát is. A zöld karos kútból húzta a vizet, immáron segítség sem kellett, s büszkén vitte Rózsi nénjének, aki tette-vette dolgát, de közben néha ő is ráfeledkezett a szemmel is látható változásokra. No, de nem szólott, csak mosolygott, s magában felidézte cserfes leánykorát, annak minden szépségével, nyűgével és nyilaival együtt. Egyszóval semmi, de semmi eget rengető dolog nem történt, csak pergett a nap, a maga megszokott járásával.
Lassan sötétedni kezdett, a csillagok, akár a pitypangok a mezőn, bontogatták a fekete selymen szirmaikat. Meleg volt még. A Nap ugyan lebukott a határszélen, de emlékeztetőül otthagyta tüzét, ami csak igen lassan enyhült. A baromfiólból egy-egy álmos kotkodácsolás hallatszott, és Bodri horkolása, akit elég rendesen kifárasztott ez az örömteli, játékban, simogatásban gazdag nap.
– Kiülünk Bátya? – kérdezte a lány kissé félszegen az Öreget, aki már reggel óta suttyomban erre várt.
Szerettek ilyenkor, nyáreste kiülni a nyári konyha elé, s csak úgy lenni. Néha beszélgettek, de volt, hogy csak szívták magukba az égből áradó csillagfényt. Egy egészen bizonyos. Olyan, de olyan tiszta és őszinte volt a beszédük, akár a hallgatásuk.
Padláb csak úgy, a küszöbre kuporodott, és csöppet sem nőiesen két lába közé dugdosta kékkockás ruháját. Ahogy ott ücsörgött mezítláb, kibontott hajjal, felcsúszott ruhával a sejtelmes holdfényben, olybá tűnt, akár egy eltévedt angyal. Az Öreg kihozta a műhelyből a háromlábú faszéket, s a lánnyal szemben letette, s rákuporodott. Nem kellett neki nagyobb kényelem, a boldogsághoz éppen elég volt ennyi.
– Na! – döccentett oda, akárha egy lovat akart volna mozdulásra nosszintani.
– Tudtam, hogy tudja! – suttogta a kis szöszke, miközben ragyogó barna szemével fürkészte a cipész barázdákkal teli, szeretett arcát. – Én nem tudom honnan, de mindig tudja.
– Jó van, jó! Möglehet, hogy tudom, bánt valami, de oszt má nem, mi a nyavaja! Elmondod-e néköm, vagy úgy köll kihámoznom belőled?
Padláb fejében rengeteg gondolat cikázott. Valahogy mindig nagyon jólesett ezeket megosztani az Öreggel. Tán azért, mert kimondhatta a szót, vagy tán azért, mert mindig olyan válaszokat kapott, amit lehet, abban a pillanatban nem is értett, mégis beépítette a tudatába.
Óriási mély levegőt vett, s belekezdett.
– Én..én..én… Szóval én mindig, de mindig csak itt nyaralok Bátya! És az osztálytársaim mind mennek a Balatonra, meg külföldre, meg a tengerhez. Na! Ezt kimondtam. – sóhajtott megkönnyebülten, miközben mélységesen szégyellte magát, amiért épp az Öregnek fakadt ki.
– Ühüm. – hallatszott a csöndes, megértő dünnyögés.
– Nem, egyáltalán nemcsak ühüm! Mikor kezdődik a suli mindig az az első feladat. Írjál egy fogalmazást, merre nyaraltál! – ezt meglehetősen erősen gesztikulálva, gúnyos hangon prezentálta, kiadva magából a feszültséget. –Tudja maga hány kitalált fogalmazást írtam, hogy ne röhögjenek ki a többiek? Tudja?! – füle tövéig elvörösödött az igazság kimondásától. –Meg különben is! Én nem vagyok olyan szép, és nincsenek puccos márkás cuccaim sem. És…és…és én egy senki vagyok. – fejezte be elcsöndesedve a monológot, fejét lehajtotta, haja arcába hullott, így csak érezni lehetett a legördülő könnyek cseppjének hallhatatlan hangját.
Egyre sűrűbb lett a sötét, a Hold is maga elé kapott egy kósza felleget, bár néha kíváncsi tekintettel kikukkantott, tán ő is a válaszra várt. A kuvik hangja vészjóslóan törte meg a csendet, aztán amilyen hirtelen belekezdett, úgy is hagyta abba.
– Aj, te sedrejuli! Csak ennyi a bajod? No! Még szerencse, hogy a jó Isten nem teremtett minket egyformának!
Kinek, mi a szép? Fene se tudja! Az a szép, akit megszólít a lelked s ő is megszólítja a tiedet. Né má a szomszéd Böskét! Olyan csúf teremtés az, oszt mégis odavan érte a Miska! Ami bent, az kint, jegyezd má mög! Mög mondok én néköd valamit angyalom! Egyszer, csak egyszer próbáld már leírni, hogy mit csinyász te itt, falun! A kedvemért, no! S azt is vélem, semmi nem ok nélkül történik. Hidd csak mög nekem! – s nem, nem volt a hangjában szemernyi megbántódás sem, sem oktató hangsúly, csak, olyan meleg megértés.
Van az a pillanat, amikor felesleges a beszéd. Most jött el. Csak ültek. Sokáig. Néma csendben. A kiskert virágai között egyszercsak megszólalt a tücsök. Bánatos-víg muzsikáját hallgatták a csillagok, és szemérmesen lesütötték szemüket.
Eltelt a nyár, és Padláb megfogadta az Öreg szavait, abban az évben a faluról írta meg a fogalmazását. A padban ülve szorongott, hogy vajon hányast kap rá? Kicsit meg is bánta, amiért nem a képzeletét használta újra inkább.
Margit néni, a magyar tanár becsöngetéskor megérkezett, hóna alatt a kijavított dolgozatokkal. Padláb szíve a torkában dobogott.
– Ma is kiválasztottam egy remek fogalmazást, és szeretném, ha mindenki hallaná, ezért felolvasom nektek! – kezdte a tanárnő, miközben felbiggyesztette szemüvegét, és kinyitotta a füzetet. Mindenki kíváncsian várta, vajon ki lesz a kitüntetett?
Margit néni mosolyogva ránézett a fakó arcú lányra, és ennyit mondott csak. – Igen! A tiéd!
Az osztályteremben csend lett, minden szem rávetült. Csak az óra ketyegett békésen, abban a biztos tudatban, hogy valami elkezdődött.
Kiemelt kép: Shutterstock