– Te Szöszi! Oszt milyen ott városon élni? – kérdezte egy nap Misi, miközben éppen az árok szélén gubbasztottak fűszálat rágcsálva, s olykor egy-egy kesernyésebb falattól nagyokat köpködve. A kislányt nagyon meglepte ez a váratlan kérdés. No, ezen még soha életében el nem gondolkodott, pedig annyi minden járt a kis agyában, hogy abból könyvet is lehetett volna írni. Érezte, hogy erre most nem tud elég frappáns választ adni, így inkább, a kérdést kikerülve, visszakérdezett.
A novellasorozat írója Tóth Szilvia.
(Az első részt ITT olvashatod el.)
– Miért Misi? Ez annyira látszik rajtam? – a nyomaték kedvéért még föl is állt, hátracsapta szőke fürtjeit, s kezével végigmutatott testén. Jó, ez kissé színpadiasra sikeredett, bár a rajta lévő egyszerű papucs, a fűtől foltos, összegyűrt kék ruhácska, meg az a nyáltól és köpdöséstől maszatos pofi hagyott némi kívánnivalót maga után.
A kisfiú végigmérte, aztán felkacagott. Mikor nevetett, a sok-sok szeplő az arcán úgy mozgott, akár egy esőt váró vöröshangyaboly. A szemei összehúzódtak, s bizony isten, ha négy füle lett volna, akkor mind a négyig elért volna a szája.
– Jaaaa! Nem erre gondoltam! Szerintem normálisan nézel ki! Ugyan néha puccoskodol beszéd közben.
– Hogy mi a szöszt csinálok? –lepődött meg az apró lányka, s kérdőn nézett vissza.
– Hát, olyan flancosan mondod a szavakat. Puccoskodsz, na! De csak néha ám! – enyhített a tárgyilagos megjegyzésen a fiú, majd rendületlenül tartotta magát a kiinduló kérdéshez.
– Én csak azt szeretném tudni, hogy mond má mög, milyen ott a városon élni?
Misi itt élt a faluban, s a legmesszebb, ahol járt, az a szomszéd település volt, ahová akár futva is el lehetett érni, ha valaki nagyon akarta. Szülei csöpp kis gazdasága – tehenek, disznók, baromfik- nem engedték őket messzire. Az állatokat gondozni kell, nem vitás. Így aztán nem csoda, ha fogalma sem volt, milyen is lehet egy város.
– Háááát. Nem is tudom. Jó. – tárta szét a karjait a kislányka nem túl nagy meggyőződéssel. – Sok ház meg utca van. Meg mindenféle bolt. Iskolák és kórház is van. És a cukrászdában lehet kapni fagyit meg sütit. Valahogy így…
Látszott, hogy a fiúcska fejébe nehézkesen kúsznak be a szavak, túl sok információ volt ez egy sosem látott helyről. Elcsendesültek. A harangláb delet jelző hangjára pattantak fel, hiszen eljött az ebéd ideje, így mindketten gyorsan hazaszaladtak.
Furcsamód ebéd közben egy szó sem hagyta el a kis szöszke száját, csak nyelte, amit elétettek, s közben meglehetősen különös tekintettel bambult maga elé. Mondjuk, ha a gondolat szóvá válhatott volna, akkor bizony mondom a bábeli zűrzavar ahhoz képest bakfitty lett volna.
Az Öreg azonnal észrevette a kislány morfondírozását, de mivel magyar ember evés közben nem beszél, megvárta a végét, s csak utána szólította meg.
– Kigyüssz vélem a Rábcához, Padláb? – válaszra sem várva, már nyújtotta is munkától megsárgult, kérges tenyerét.
Hangtalan bandukoltak a baromfiudvaron át, ahol még a tyúkok is kíváncsi szemekkel pillogattak a kislányra. Bodri odaszaladt hozzájuk egy simogatásra, s okos szemeiben megcsillant az együttérzés. A veteményeskerten és a gyümölcsösön is továbbjutva letelepedtek a Rábca partjára. Még mindig egyetlen kukk nélkül.
A folyó méltóságteljesen zubogott, s nyaldosta a medrében felgyűlt köveket, fadarabokat. A Nap szolid mosolyával jelezte, hogy hamarosan vége a nyárnak, s belefáradt az örök tüzes táncába, lassan ugyan, de hanyatlani készülődik. Fénye átszűrődött a fák lombjain, s megcsillantotta a fűre freccsenő vízcseppeket a parton. Néha egy kakukk hangja törte meg a csendet, de csak távolról hallatszott.
– Na! – a suszter lágyan megbökte a még mindig erőst töprenkedő gyermek vállát. Ez a nosszintás éppen elég volt ahhoz, hogy a szó elkezdjen ömleni, s akár a lábuk alatt folyó Rábca zubogott, nyaldosott, fröccsent.
– Tudja Pista bátya, Misi ma kérdezett tőlem valamit, s valahogy nem fordul meg bennem. Igazából a válaszon gondolkodom.
Milyen városon élni? Ezt kérdezte. Hát milyen? –szakadtak fel a mondatok a csöpp szívből. – Nekem ott mindig viselkednem kell. Mindennek és mindenkinek meg kell felelnem. Nézze! Hogy festek? Így még a boltig se mehetnék el, pedig az az utcánk végén van. Jól kell tanulnom. Sportolok. Versenyekre járok. Otthon én segítek mindenben, amiben csak tudok, bár utálok port törölgetni, lelkemre mondom. És senki nem ismer senkit. Jó, a közvetlen szomszédokat talán. No, meg apa. – itt elcsitult, nagyot nyelt. És…és…és… Most ezt hogy kell megfogalmazni? Én mégsem érzem ott magam jónak… Mondja, hogy érti! Kérem!
Az Öreg nyílt tekintettel, bölcsen hallgatta a kifakadó gyermeket. Mindent tudott róla. Mindent. Ismerte a szíve dobbanását, érezte még a vérárama lüktetését is. Olvasott a szemében, s látta a mosolya mögött megbújó fájdalmat is. Ám tökéletesen tudta, hogy mibe, mennyire lehet belemélyedni. Soha nem a viszály szítása, a megbékélés, megbékéltetés vezette.
Görcsös ujjával felkapott egy éppen mellette bóklászó katicabogarat, s elkezdte járatni a tenyerében.
– Nézd, csak Padláb! Szerinted ez a katica tehet arról, hány pötty van a hátán? – szegezte a kérdést a kislánynak kissé elmélázva.
– Már hogy tehetne? –háborodott fel a balgának tűnő kérdésen a gyermek.
– Na, látod! Mindenki születik valamilyennek meg valahova. Ez a kis szöttyöm-pöttyöm bogárka is a maga pöttyeivel. Aztán meg sétálgat a fűszálakon. Néha az eső eláztatja, s szárogatni kell apró szárnyacskáját, hogy repülni tudjon. Olykor pihen, olykor menekül, máskor meg sütkérezik. Nicsak! – terelgette az ujja hegyére a kis piros bogárkát, aki annak a hegyén kitárta a szárnyait, és repülni kezdett, föl, egyenesen fel az égbe.
A kislány tátott szájjal figyelte az eseményt, s tekintetével is követte a magasba emelkedést. Valamit kezdett megérteni az Öreg bölcseletéből, s cserfes szája lassan mosolyra húzódott.
– No lám! Mennyi minden csak úgy adott volt ennek a kis szerencsétlennek is! Oszt mög küzd is azért a csetresz életéért. S hopp, eljön a pillanat, amikor meg szárnyra kel!
Aztán meg egy dolgot senki nem kap lelkem!
– Mit, bátya?
– Hát boldogságot! Azt meg köll teremteni. Mer az olyan tiritarka, mint ez a mező, ni! Mindenkinek mást jelent. Ahogy a mondás járja: Kinek a pap, kinek a papné! Jegyezd meg egy életre szentem! Nem véletlenül kaptál te a jó Istentől szárnyakat, na! – simított végig lágyan a leányka hátán.
Ismét mély hallgatás következett, tán csak azért, hogy a szavak elérjenek a lélekig. Még a kakukk is elcsitult, nehogy bezavarjon ebbe a varázslatos áramlásba. A Rábca sem fecsegett, elsimult a medrébe, s tán még a béka sem ugrott a vízbe, csak óvatosan belecsusszant, mert hangját se lehetett hallani. Az égen a Nap békésen mosolygott és ebben a mosolyban ott volt a majd újra erősödés reménye.
Folytatása következik.
Kiemelt kép: Shutterstock
