Padláb. Csak így hívta a kicsi szöszke lányt Pista bátya, aki minden nyáron a buszmegállóban várta, hogy megérkezzenek már a hajnali járattal. A kislány és az ő testvére, aki magával hozta falura, csak hogy „valami színt szedjen magára”, ahogy mondogatták egymás között.
A két testvér, Pista bátya és a húga olyanok voltak, akár két tojás. A szemük ragyogó, meleg barna, szájuk örök mosolyra álló, s a szívük… A szívük is egy ütemre dobogott.
A novellasorozat írója Tóth Szilvia.
A lányka imádta az öreget, bár sokáig nem értette, hogy mi az isten csodája az a „padláb”, de ez sem zavarta, hiszen a buszról leperdülve már repült is a karjaiba, s szívta magába a jól ismert bőr illatát a falu suszterének. A két idős ember párás szemmel ölelte meg egymást, nem is igen szóltak, felesleges volt a beszéd. Bezzeg a csörfös leányzó! Ontotta magából a kérdéseket.
– Ugye, ugye a Bodri még megvan? Vár már? És Gyuri kakas? Még most is csipkedős? Cila, a kékszemű cicu nem kóborolt el? És… és… és…
Pista bátya nevetve megpörgette – mindig megpörgette, ez amolyan rítus volt – majd magához szorította a gyermeket, mintha csak sajátja lett volna.
– No! Csitulj már szentem! Még meg se érkeztél, mán harsog a falu tőled! – mondta kacagva, de csöppet sem haragvón. Látszott rajta a boldogság, hogy ez a kis csimasz most hetekig életet ad a házba.
A ház nem volt messze a megállótól. Éppen pont a haranglábbal szemben állt, eltéveszteni sem lehetett.
Csuda egy rendtartása volt ennek a helynek! Ahogy a kapun beléptél, amin természetesen ott állt az el nem maradható „tiszta udvar, rendes ház” dicsőségtábla – mert az volt, az már bizonyos-, virágos kiskert, előudvar, fogadta az arra betérőket, s persze a zöld kis karos kút, ami meghatározó része volt az életnek. Jobb oldalt, hosszanti irányba nyúlt az épület. A konyha volt az első helyiség, ahova beérkeztek, majd a hosszú folyosón át –így nevezték- jutottak el a tisztaszobáig, amit elfoglalt egy hatalmas ágy, sok-sok dunnával és óriási párnákkal. Beraktak mellé egy kisebbet is. Itt aludt a kislány Rózsi nénjével, meg, éppen aki ott volt, olykor négyen is egyetlen helyen. Volt egy másik szoba, oda nem volt szabad bemenni, az volt az öregé. A lakórész a kamrával folytatódott, ahonnan fel lehetett menni a padlásra, és külön bejárattal folytatódott a cipészműhellyel.
A baromfiudvart hálós kerítés választotta el a fogadórésztől. No, itt tobzódott minden, ami csak háziállat! Bodri, a tarka kutyus, afféle utca győztes, heves vicsorításokkal védte az ellenőrzése alá került tyúkokat, a farkatollukat rázó kacsákat, s ne hagyjuk ki a királyt, Gyurit, hiszen ő volt a kakasok legszebbje! Középen állt a disznóól, ahol rendre iperedtek a malackák a jóltartásban, s ellátták hússal a háziakat.
Jobb oldalon, a fal mellett, sorakoztak a katrocok, ahogy Pista bátya hívta őket, s ebben nevelődtek a nyulak. Ej, de nagyon szerette őket Padláb! Csak, mert annyira szerethetőek voltak, talán csak azért.
Tikkadt meleg volt azon a nyáron. Az állatok is az árnyékot keresték, s amelyik tudta és tehette, fürdőzött a baromfiudvarban elhelyezett nagy fém lavórban. A többiek irigykedve nézték, s a fa lombjai alatt húzódtak meg, vagy bebújtak az istállóba, ólba, ki-ki saját helyére. A Nap, erőteljes sugaraival, fojtó szeretettel ölelte át a Földet, s eszébe sem jutott, hogy heves lángolása terhes lehet az ott élők számára.
A határból, ahogy itt nevezték, áradt az előző napi eső, fűvel keveredett illata, ahogy a felkelő nap első sugarai csiklandozni kezdték a földet. Zizzentek a bogarak, a tücsök még húzott kettőt-hármat a hegedűjén, mielőtt lepihent volna az éjszakai vigadalom után. A méhek is járni kezdték táncukat, s bódulva röppentek a tűzpiros pipacsok kelyhébe, melyek Szent András lovának nyomát mutatták rendületlen, vörösen égve. Pattanásig feszült az élni akarás, az új nap csodás ígérete.
A falu utcáján sorjázva haladtak a legelőre a tehenek, mentek a mély hangú kolomp után, mit a legkezesebb állat érdemelhetett csak ki, hogy a nyakába kössék. A portákon megindult az élet. Az ételért visító disznók lassan elcsitultak, és követelőző sipákolásukat hangos csámcsogás váltotta fel. A kakasok szemrevételezték udvartartásukat, s elégedetten adták tudtára a Napnak, hogy igen, teljességében felragyoghat, mert minden a legnagyobb rendben van.
A leánygyermek hamarjában átöltözött, kis köténykéjét felkötve elindult, hogy újra és újra felfedezze azt a csodát, amit megkapott. Zsebében minden ínyencség meglapult, ami csak szükséges volt, hogy mérhetetlen háláját kifejezze. A baromfinépnek kukoricaszemek, a galamboknak búza, s a nyulaknak, nos, azoknak éppen friss répa, amit a baromfiudvar mögötti veteményesből húzott ki, a maga kedvére.
Az Öreg éppen a nyuszikat rendezte, de figyelte a kislány minden mozdulatát, s melegséggel töltötte el a szívét a lénye. Olyan kedves volt, annyira bájos, ahogy szinte minden kis állatot megszólított, na persze, sajátos neveket adva nekik.
– Ez a tiéd, te Tépett! – szórta a kukoricaszemet a kopasz nyakú csirke elé, aki hangos kárálással köszönte, mindaddig, míg a már megszokott módon, társai támadásba nem lendültek.
Még jó, hogy ezt se hagyta az aprócska teremtés, s menten elriogatta az okvetlenkedőket, az esendőbb mellől.
A galamboknak búzát szórt, olyan gyengéden, akár, ha aranyból lettek volna azok a szemek. A madársereg azonnal alászállt, s hálájukat búgó burukkolással fejezték ki.
Teendőinek végezetéve odaperdült az Öreg elé, s azzal az utánozhatatlan mosollyal megkérdezte:
– Ugye, ugye ma is megsimogathatom a nyuszkókat?
A vén suszter csak állt, s gyönyörködött abban, amit látott, s közben azon töprenkedett, vajon, hogy lehet elmondani egy ekkora leánykának, hogy biza a nyulak éppen üzekednek, és nem simogatásra vágynak.
– Előbb add nekik oda, amit hoztál! – nosszintotta inkább a ketrec fele, talán csak az időt húzva, hogy legyen mit kigondolnia.
Padláb engedelmesen odalépett, s kivette a zsebéből a répát, hogy odaadja kis kedvenceinek. Ahogy felnézett, látta ám, hogy a nagyobb testű nyúl a másik hátán van, s valami nagyon gyors mozdulatokat végez.
Ja! Hát, igen! Mindegyik párban volt, mert hát a jó Isten is úgy kívánja, hiszen a magányos lét, nekik is csak szenvedés lenne.
Na, ott tartottunk, hogy a lányka csak nézte a fura mozzanatot, s nem tudta mire vélni. Szeme tágra meredt, száját is tátva hagyta a csodálkozástól, mire kis idő múlva megkérdezte.
– Mi a bánatos nyavaját csinálnak ezek Pista bátya?
– Hát kisnyulat! – válaszolt a gyermeklélektant soha nem tanult, de életbölcs férfi.
– Jaaaa! – érkezett rögtön a reakció, bár a szó mögött bármi is megbújhatott.
Valahogy el is felejtődött a simogatás gondolata. Igaz, a répára sem jelentkezett ma kellő igény.
Kora délután volt. A nap sugarai beragyogták a nyárikonyhát, ahol éppen Rózsi nénje sürgött-forgott jó szokás szerint. Látszott, hogy Padláb, aki már ott ténfergett egy ideje, igen nagy gondolkodóban van. Hirtelen felragyogott csuda kis arca, megállt a konyha közepén, és popsijával hevesen előre-hátra kezdett mozogni. Az asszony ámultan figyelte, s nem állta meg szó nélkül:
– Hát te mög? Mi a frászt riszálod magad? Mit csinyálsz?
– Mit? Hát kisnyulat! – felelte magától értetődően a kislány.
Pista bátya épp abban a pillanatban érkezett be, s végignézte a jelenetet. Szája sarkában megjelent az a bizonyos huncut mosoly, s csak ennyit szólott:
– Hát rajta Padláb! Hadd lám! Lesz-e ebből kisnyúl?!
S ki tudja miért, az Öreg és Rózsi nénje összenevettek…
Folytatása következik.
Kiemelt kép: Shutterstock
