Van egy olyan kellemesen bizsergető érzésem, hogy nekem öltözött fel így: ilyen pezsdítő vörösbe. Figyelem egy darabig a távolból, épp a hajában babrál, megrázza a fejét, és kibontja hosszú, hátközépig érő, rézvörös haját. Olyan, mintha szándékosan tetszeni akarna nekem. Pedig nem tudhatja, hogy szeretem a hullámokban leomló, dús hajkoronájú nőket. Azt latolgatom, meddig nézhetem úgy, hogy ne vegye észre. Azt mondják, az ember önkéntelenül is megérzi, ha figyelik. De ő még nem nézett felém.
A novella Szilágyi Roland írása.
Nem tudom, hová megy a 72-es járat, de az utolsó pillanatban felszállok én is a buszra. Pár sorral odébb ülök le, mint ő. Kíváncsi lennék rá, épp honnan jön, és hová megy haza. Tompán érzékelem, hogy vannak körülöttem emberek, de igazán csak őt érzem.
Arra gondolok, vajon feltűnik-e bárkinek a kifinomult szépsége ott, ahonnan jött, itt, ahol az emberek csak utasok és ott, ahová ma este megérkezik. Fontos-e valakinek az, hogy nő, anya, kislány, feleség, szerető?
Úgy tűnik, hosszú utazásra készül. Táskájából egy füzetet és egy ceruzát vesz elő. Csak annyit látok, hogy valamit rajzol. Finoman ívelt kézfeje van. Ahogy a ceruzát fogja, a kisujját kissé kifelé tartja. Elgondolkodó, átszellemült arccal koncentrál. Azt képzelem, hogy mandalát rajzol. A kézfeje apró mozdulataiból próbálom végigkövetni a rajz vonalát. Szeretném jobban látni, de így titokzatosabb. Hisz bármi lehet azon a papíron. Lehet, hogy ha meglátnám, csalódott lennék. Lehet, hogy csak egy határidőnaplóba jegyzetel. De én valamiért szeretném azt hinni, hogy ennél többről van szó.
Ezek isérdekelhetnek
Fotó: Shutterstock
Rajtunk kívül senki sincs már a buszon. A motor egyenletes duruzsolásában feloldódik az idő. Nincsenek buszmegállók, se házak az út mentén. Fogalmam sincs, hol vagyunk, és hogy hová tartunk. Az ablakon túli táj valószerűtlenül tágas, de én és a vörös hajú lány ebben a rettentő térben nagyon közel vagyunk egymáshoz.
Felállok, átülök mellé. Meg kell tudnom, hogy ő is egyedül van-e, mint én. A füzet becsukva fekszik az ölében. A kinti világot figyeli. Ahogy az ablak üvegében észrevesz, felém fordítja a fejét. Kicsit olyan arcot vág, mintha azt kérdezné: „De hát mi tartott ennyi ideig?” Aztán egymásra mosolygunk. A bal kezemmel megfogom a jegygyűrűs kezét. Hirtelen egy rég nem hallott dal első pár sora jut eszembe, és önkéntelenül is visszahúzom a kezem. Furcsán néz rám, de nem kérdez semmit. Csak várakozik.
Különös dolgok tudják széppé tenni a leghétköznapibb pillanatot; különös dolgok tudják beárnyékolni a legőszintébb pillanatot.
Sietve felállok a székről, és előremegyek az első ajtóhoz. Jelzek. Eltökélem, hogy a következő megállónál leszállok. Nem szeretnék visszanézni, de kíváncsi vagyok: szeretném látni, hogy ő is sajnálja-e a pillanatot; szeretném tudni, hogy örülne-e, ha nem hagynám egyedül. Az odakint elsuhanó tájat nézi bájosan rezignált arccal. A busz megáll, és én leszállok.
Egyedül vagyok. Egyszer csak érzem, hogy mellettem áll. A busz gyorsít és távolodik. Ugyanabban a buszmegállóban állunk, ahol valamikor mindketten felszálltunk a 72-es járatra. A hajkoronája kissé ziláltabb, a hirtelen megélénkülő szél minduntalan az arcába fújja a tincseit. A tekintete se nem szenvtelen, se nem szemrehányó. Még mindig várakozik. Lassan kinyújtom a kezem, és megérintem a karját. Az ujjamon megcsillanó napfény újra emlékeztet valamire. És nem tudom kiverni a fejemből azt a néhány sort. Csak egy dalszövegrészlet, és talán kicsit sem rám vonatkozik. Keserű íz van a számban, és arra gondolok: furcsa dolgok tudják bemocskolni a legszentebb igazságot; furcsa dolgok tudják meg nem történtté tenni a legfájdalmasabb hazugságot.
„Néha ember lemegy a boltba;
Csak cigiér’ indul, nem a pokolba.
Néha asszony nem bírja csöndben,
Vágyait fogadja örökbe…”
Kiemelt kép: Shutterstock
