Megmászhatatlan fa

 

A novella Kőmíves Hanna Zsófia írása. 

 

Ez persze nincs így. Hiába egy fejjel magasabb mindenki másnál az évfolyamában, ettől még nem elég magas hozzá, hogy csak úgy elérje az ágat, ahhoz pedig végképp nem, hogy fel is másszon rá. Épp ezzel van a legnagyobb probléma. Hiába fut neki, hiába ugrik hatalmasat, hiába támasztja ki a lábát a törzsben és hiába kapja el az ágat, nincs ereje hozzá, hogy felhúzódzkodjon. A kötélmászásra testnevelés órán is fekete pontot kapott Laci bácsitól, ez pedig majdnem olyan nehéz. Fel azonban nem adja, esze ágában sincs. Ha ő is képes lesz felhúzni magát és ott ülni a többiek között, többé már nem fognak gúnyolódni rajta. Nem fognak fentről lenézni rá és cseresznyemagokkal megdobálni őt, nem fogják kinyújtani a nyelvüket és nem fogják gólyalábúnak és létrának nevezni többet. 

 

Mély levegőt vesz, és elrugaszkodik. Minden erejét beleadja, olyan gyorsan fut neki, amilyen gyorsan csak tud. Nagyot ugrik, cipőjét beakasztja a fa egyik kiálló göcsörtjébe, ujjaival körbefonja az egyik mohától nedves, vastag ágat. Kapaszkodik, lóg, mintha felakasztották volna. Szabadon lévő lábával a levegőbe rúg, igyekszik feltornászni súlyát, húzódzkodik, míg felső testét át nem sikerül lendítenie az ágon. Elvigyorodik, még sosem jutott ilyen magasra, már csak a fenekét kell maga után húznia! 

– Kunházy Laura! 

A hang váratlanul éri, felsikít, elveszíti az egyensúlyát, elkezd lefelé csúszni. Tenyerét lehorzsolja a fakérgen, nadrágja elszakad, mielőtt leugrik és a fenekére huppan. Épp a tanárnő lába előtt ér földet. 

– Te mégis mit művelsz itt egymagad? 

– Én csak… – motyogja. Lehajtja a fejét, elvörösödik. Egyedül van a hátsó udvaron. A többiek ilyenkor inkább fociznak, sétálgatnak, vagy a tantermekben csinálnak valamit. Csak tavasszal és kora ősszel, a szép időben szokták megmászni a fát. Ezért is tartotta jó ötletnek, hogy ilyenkor gyakoroljon, amikor nem látja senki. 

– Menj, tedd rendbe magad a mosdóban, aztán gyere az osztályterembe. Anyukád itt van, megbeszéljük a farsangi jelmezedet. 

Ez felvillanyozza. Az idei farsangon az osztályuk tematikusan fog beöltözni. A legutolsó órán sokat beszélgettek különböző idegen kultúrákról és ehhez kell kapcsolódnia a jelmezeiknek is. Laura már akkor eldöntötte, hogy gésa szeretne lenni, mert ők annyira gyönyörűek és kecsesek. Van otthon még egy köpenye is, ami egészen hasonlít azokra a ruhákra, amiket úgy hívnak, kimonó. 

 

A balatonfenyvesi általános iskola egy két szintes, „U” alakú építmény, ahol a mosdók nagyjából középen helyezkednek el, míg az ő osztályának terme legelől, a bejárattal szemben. Végigfut a szinte üres folyosókon, szárnyakat kap az izgatottságtól. Alig várja, hogy beavassa az édesanyját is a terveibe. 

A tanteremhez érve aztán lelassít, a térdeire támaszkodik, mélyeket lélegez. Tapasztalatból tudja, hogy nem szabad csak úgy, kipirosodott arccal és kócos hajjal berontani a felnőttek közé, mert akkor leszidják őt, amiért rohant. 

Odabentről visszafojtott, ideges hangok szűrődnek ki. Rögtön feltűnik neki, hogy valami nincs rendben, mert a tanítónéni máskor mindig hangosan, jól érthetően ejti a szavakat, az anyukája pedig sokat szokott nevetni és helyeselni. Most valahogy furcsa, szokatlan a hangulat, ami felkelti a kíváncsiságát, ezért közelebb óvakodik a résnyire nyitva hagyott ajtóhoz, és fülelni kezd. 

– Teljesen egyedül? Pedig otthon olyan vidám, életrevaló kislány. 

– Én inkább hangosnak és akaratosnak mondanám. Az óráimon gyakran felszólítás nélkül bekiabálja a válaszokat, esélyt sem hagyva a többieknek. Mindig a figyelem középpontjában akar lenni, és áhítozik a dicséretre. A többi gyerekkel pedig folyton összeverekszik. 

– Verekszik? – Az édesanyja arca meglepetést tükröz. Ujjaival beletúr a hajába, összeborzolja a kontyját. Laura tudja, hogy akkor szokott így viselkedni, ha egy kérdésre nem ismeri a választ. 

– Igen. Tegnap kettétörte Pistike ceruzáját, mert valami apróságon összekaptak. 

 

Hirtelen megérti, hogy róla van szó. Egyet hátralép, gyomra összeszűkül. Ő megmondta a tanítónéninek már legutóbb is, hogy István kezdte. Ő volt az, aki kigúnyolta őt, papírgalacsinokkal dobálta és piszkálta. Laura csak azt akarta, hogy hagyják békén végre. Rosszul esett neki, hogy már megint ő van a szekálás középpontjában. Egyáltalán nem akarta bántani a fiút, és azt sem tudta, hogy elég erős hozzá, hogy eltörje a ceruzát. Csak mérges volt, és rá akart ijeszteni egy kicsit. Ez akkora baj? Dehát akkor miért nem mondta senki a szemébe, hogy rosszat tett?

 

– Az én lányom? – ráncolja az anyja a homlokát. 

– Attól tartok. Kérem, igyekezzen őt odahaza is fegyelmezni. Egy lánynak visszafogottnak és csendesnek kell lennie, nem szabadna így viselkednie. Ma is a fáról szedtem le vérző tenyérrel és csupa piszkos ruhában. Majd meglátja. 

 

Laura végignéz magán, elpirul a szégyentől. Nadrágja szakadt, a pulcsija széle sárfoltos. Nem érti, miért kerítenek ekkora feneket a felnőttek az öltözködésnek, de soha, egyetlen egyszer sem direkt teszi tönkre a ruháit. Ez csak valahogy mindig így alakul. A könyökével feldönti az iskolatejet, amikor nem figyel oda, futás közben beleakad a mászókába, belegabalyodik a csipkebogyó bokorba, vagy csak összeakadnak a lábai és elesik. Hiába mondták el neki százszor is, ezerszer is, hogy figyeljen jobban oda, vannak dolgok, amiken képtelen változtatni.

 

Ez a mostani is igazából a tanárnéni hibája, mert úgy megijesztette, hogy leesett. 

– De hát még csak gyerek. Az a normális, hogy összepiszkolja magát – kel az édesanyja a védelmére, de a hangja nem olyan, mint általában. Van benne valami furcsa, amitől úgy tűnik, mintha ő is összement volna, és kisgyerek módjára, sikertelenül igyekezne megértetni az álláspontját egy felnőttel. 

– Már nem kisóvodás. Nézze meg a többi kislányt, ott rajzolgatnak kint a padokon. Teljesen máshogy viselkednek, olyan bájosak. Nem is csoda, hogy nem barátkoznak Laurával. 

Lehajtja a fejét, összehúzza maga előtt a karjait. Ő megpróbálta, tényleg! De akárhogy igyekszik, nem elég türelmes, hogy olyan szépen, egységesen színezze ki a rajzokat. Hiába próbálkozik, nem tud a vonalban maradni. Nem tud olyan ügyesen festeni, ragasztani és még virágcsokrot kötni sem. A lányok néha megengedik, hogy beszálljon a közös játékba, de mindig éreztetik vele, hogy nem elég jó. Neki nincs színes, csillogós tollkészlete, illatos, gyümölcs formájú radírja és aranyos, állatos füzetei. Az apukája szerint ezek a dolgok feleslegesek, túl drágák és nem engedhetik meg maguknak, főleg nem úgy, hogy Laura az olcsó ceruzáit is mindig elhagyja valamerre. 

– Kilóg az osztályközösségből, egyetlen barátja sincs. És ha nem változtat, nem is lesz. Azt javaslom, fontolják meg akár az iskolaváltást is. 

A világ hirtelen megfordul a tengelye körül. Eddig is meg volt bántva, egy kicsit dühös volt és sértett, de hirtelen úgy érzi, hogy nem bír tovább állva maradni, le kell ülnie. Megkapaszkodik a falban, tenyere jeges a verítéktől. Nem érti, a tanítónéni miért mondja ezt. Az igaz, hogy sokszor veszekszik a többiekkel, de eddig úgy gondolta, hogy ha eléggé próbálja, egy idő után neki is sikerülni fog barátokat szerezni. Nem érzi azt, hogy annyira kilógna a többiek közül, és azt főleg nem gondolja, hogy vele van a baj. 

 

Még nem ismeri a szó pontos jelentését, de becsapottnak érzi magát. Pont olyan, mint amikor engedik neki, hogy beszálljon a fogócskába, de hiába fut, valamiért a fogó őt sohasem kergeti. Amikor testnevelés órán csapatokat kell alkotni, és őt választják utoljára. Amikor esélyt kap, és együtt játszik a többiekkel, de valahogy mégsem. A tanítónéni eddig mindig kedves volt vele, és nagyon sokat dicsérte. Ő azt hitte, hogy mindent jól csinál, erre kiderül, hogy mégsem.

 

– És mégis mit tehetnék én, hogy ez a helyzet változzon? – folytatódik a párbeszéd olyan nyugalomban, mintha nem épp most repesztették volna meg bizalmának falait. – Ha itt nem tud beilleszkedni, akkor máshol sem fog. 

– Tudok ajánlani néhány nevelési szakkönyvet, amik segíthetnek. A legfontosabb, hogy otthon is figyeljen a helyes viselkedésre. Ne engedje, hogy futkározzon, belezavarjon mások beszélgetéseibe, vagy habzsolja az ételeket. 

 

Megcsúszik a tenyere, előre zuhan, neki az ajtónak. Marika néni hirtelen elharapja a mondatot, mind a ketten ránéznek. Elpirul, kihúzza magát, a háta mögé dugja kezeit. 

– Gyere, ülj csak ide anyukád mellé a padba – mosolyog rá a tanítónő szívélyesen. Az anyja zavarban van, arcát és homlokát piros felhők színezik. Laura leül mellé, ügyel rá, hogy jó kislányként, visszafogottan viselkedjen. Lehajtja a fejét, nem néz a felnőttek szemébe. 

– Nos, akkor a jelmezek – csapja össze a kezeit Marika néni vidáman és maga elé húz egy köteg papírlapot. – Én arra gondoltam, hogy lehetnél spanyol muzsikus lány, annak még senki nem jelentkezett. Találtam hozzá egy jópofa verset is. És a jelmez sem túl bonyolult, anyukád a kevés szabadideje mellett is meg tudná csinálni. Mit szólsz? 

Bólint, nincs többé ereje ellenkezni. Megdörgöli a szemét, visszafojtja a sírást. Egy jól nevelt kislány nem hüppöghet ilyen semmiségeken. A tanítónéni mosolya még szélesebb lesz, arca békaszerűvé változik. Laura nem képes többé ugyanúgy nézni rá, ennek ellenére felemeli a fejét, és kényszeríti magát, hogy ő is mosolyogjon.

 

Mosolyogni és egyetérteni – mantrázza magában. Talán ha így tesz, akkor többé nem fog az osztályközösségből úgy kilógni. 

 

Kiemelt kép: Shutterstock