Mindig is egy cicára vágytam. Egy puha kis szőrgombolyagra, aki hideg téli estéken hozzám dörgölőzik vagy egy nehéz nap után kidorombolja belőlem a fáradtságot. Ám az állandó költözés és a kaotikus életvitelem sokáig nem tette lehetővé, hogy rászánjam magam egy ilyen mértékű felelősségre. Csak álmodoztam az én szőrös társamról miközben irigykedve néztem azokat, akik négylábú kedvenceikkel oszthatták meg életüket. Elképzeltem, hogy mennyi mindent csinálnék vele, játszanánk, az ölembe feküdne miközben írok és teleposztolnánk a közösségi médiát cukibbnál cukibb közös képekkel.
Telt – múlt az idő és habár macska – vágyam csillapodni látszott, nem sokat segített, hogy féltékenyen figyeltem párom és a kiskutyája kapcsolatát, akik kicsit olyanok voltak mint két elválaszthatatlan bajtárs. Hiába volt már adott minden egy kis cica érkezéséhez, mindig volt fontosabb dolog ennél vagy valamilyen akadály, amely nem tette lehetővé a macskásításomat. Az epekedés viszont nem múlt el, így mikor az évfordulónk napján arra érkeztem haza, hogy a lakás úszik a gyertyafényben és a fürdőszobában keservesen nyávog valaki, azonnal feltéptem az ajtót és sikongatva térdeltem le a megszeppent jövevényhez.
Mása. Így kereszteltem el pár hónapos éjfekete nőstény macskámat. Mint kiderült, a párom megelégelte a folytonos huza – vonát és saját kezébe vette a dolgokat. Így került hozzánk valahol Budapest mellől, ez a jószág, akit nagy gonddal választott ki, annak fényében, hogy egy kikötésem volt: fekete legyen. Másának valóban fényes fekete szőre volt és – túlzás nélkül állíthatom – imádnivalóan gyönyörű fejecskéje. Szinte egész este az újdonsült jövevényt abajgattam, aki rettegve bujdosott el a lakás különböző pontjain. Az első napok ezzel teltek: próbáltuk kiimádkozni a kanapé vagy ágy alól, de nem adtam fel, hiszen lelki szemem előtt a tökéletes cica – gazdi idill lebegett. Elfogadtam azt, hogy
nem kér a simogatásból és ölbe sem lehet nagyon venni,
hiszen a legapróbb zajra is összerezzent és elbujdosott. A legelső kontakt az volt, mikor hosszú szoknyámba csimpaszkodva igyekezett felkapaszkodni, én pedig ezt a kis manőverét hatalmas ordítással díjaztam.
A cicák mások, mint a kutyák – hallottam mindenkitől. Kitartóan csalogattam különböző színes és zörgő játékokkal, kedveskedtem neki jutalomfalattal, de ez is csak azt mutatta, hogy nem olyan, mint a kiskutya, aki étellel bármikor lekenyerezhető és félistenként tekint ránk. Örökösen csak az egyik kedvenc gyerekkori mesém járt az eszemben, a Magányosan sétáló macska. Kipling művében az ősembernek minden állatot sikerült megszelídítenie, kivéve a macskát, aki szüntelenül magányosan kóborolt a ringó rengő rengetegben megőrizve szabadságát és függetlenségét.
Telt – múlt az idő és az én Másám egyre inkább kezdett hasonlítani a magányosan sétáló macskához. Hiába próbáltam simogatni és dédelgetni, mintha az érintésem valami förtelem volna, borzongva húzta ki magát kezeim alól. Ölemből pár pillanat múlva kiugrott és ugyan soha egyetlenegyszer sem okozott maradandó sérülést, volt, hogy játékosan odakapott, jelezve, hogy már nagyon elege van belőlem és leszek szíves békén hagyni őt. Ahogy nőtt, felfedezte a lakást (és pár szökés alkalmával a lépcsőházat) valamint az erkélyt és rájött, hogy a velünk élő szörcsögő mopsz milyen kitűnő játszópajtás. Lassan én is elengedtem a megszelídítésére tett kísérleteimet. Türelmesen vártam, hogy majd később jobb lesz, bár a dolgok állása nem ezt mutatta. Ezt csak megerősítette a volt gazdája, aki rendszeresen érdeklődött hogyléte felől és egyszer kihangsúlyozta, hogy ő volt az egyetlen az alomból, akit nem lehetett kézbe venni. Valamint az is nagyon árulkodó volt, hogy eredetileg Mufurcka névre volt keresztelve, mint azt később megtudtam.
Az idő múlásával már csak néha sóhajtottam fel elkeseredetten, hogy mikor lesz már végre „kedves” cica, aki az ölembe dorombolva alszik el. A pár perces esti bújásokat (amikor aztán erőszakosan tolta a fejét kezünkhöz és olyan erővel dorombolt, hogy még a szomszédban is hallani lehetett) teljesen megközelíthetetlen, vad és öntörvényű maradt. Bele kellett nyugodnom, hogy hát miféle macska jutna egy magamfajtának, aki jómagam is szakasztott ilyen voltam kamasz éveimben.
Az esti órák viszont sokszor kárpótoltak az egész napi távolságtartásért. Ilyenkor azt se tudta, hogy feküdjön, hogy közel legyen hozzám, kis fekete mancsaival a paplanon dagasztott, kurrogott és dorombolt, ahogy a csövön kifért. Összegömbölyödve fészkelte be magát a mellkasomra vagy éppen szív alakú orrocskájával bökdösött.
– Miért nem tudsz mindig ilyen lenni? – szaladt volna ki egy alkalommal a számon, azonban rögtön visszaszívtam.
Ez a mondat túl ismerős volt a múltból, túl korlátozó és feltételhez kötötte a szeretetet.
Mása cica ilyen volt a maga nyers valóságában. Felülírta minden elvárásomat egy háziállattal kapcsolatban. Szöges ellentéte volt annak, mint amit vártam vagy reméltem. De nem esnek rendszeresen ebbe a hibába az emberek? Képtelenek vagyunk engedni az elvárásainkból és elfogadni valakit vagy valamit olyannak, amilyen.
Mása nem volt mindig kedves cica. De önálló egyéniség volt hibákkal és szeretetreméltó tulajdonságokkal, melyek sokszor bosszantottak vagy megnevettetek. Nem lett dörgölőzős, szelfi – kompatibilis, mint vártam és olyan sem, akivel az ölembe olvasgathatok. Azonban annál a bizonyos mondatnál, rengeteg mindenre rádöbbentem. A maga különc nemében, azzal, hogy szinte soha nem engedte magát senkinek simogatni, Mása megtanított az elfogadásra és a másik határainak tiszteletére. Lehet, hogy Mása nem tűri a simogatást, de mindig a közelünkben van és éberen figyeli a bejárati ajtót, hogy mikor érünk már haza. Talán ez a kulcs. Nem csak a háziállatokkal, hanem mindennemű kapcsolatban.
A másik elfogadása és az, hogy nem tudod megváltoztatni, bármennyire is szeretnéd. De ha képességed van rá, akkor szeresd, olyannak amilyen.
Így történt, hogy el kellett engednem minden elvárásomat és hiú ábrándomat Mása cicával, hogy úgy tudjak rá tekinteni, ami valójában: egy kis lélek, aki szeretni és tanítani szegődött hozzám.
