Fejünk fölött összeölelkeztek a felhők. Az izzasztó hőségben áhítva vártuk a természet sűrű könnyeit. A meteorológusok szerint csupán 30% esély volt rá, hogy megérkezzen az enyhülést hozó zuhatag. Nem sok, de az élet kalandoraink pont elég, hogy a szívük csücskében felébredjen a bizakodás.
A novella Schmalbachné Hári Judit írása.
Te és én, drága férjecském, mi is a természet perverzei vagyunk. Vágyunk az erdő illatára, a csobogó patak hangjára, a hulló hó némaságára, egymás ölelésének melegségére, zöld kis kapunk látványa miatt szétáradó otthon érzésére. Így, a kertben két türkiz napágyon fekve reménykedtünk az esőben.
A dörrenő ég szigorú moraja félelem helyett heves várakozással töltött el bennünket. „Legyen eső!” – suttogtuk egymás elméjének cinkosan. Drukkoltunk a sötétedő égnek, a hevesen szétterülő szürke égtakarónak. Majd gyorsabban annál, mint ahogy szempilláid reflexesen lecsukódnak és kinyílnak, felszakadt az ég, mint óvodás térdsebéről letépett ragtapasz. A hideg csapadék áthatolt a menedékként használt szürke napernyőnk rétegein. Bőrünk, mely napok óta izzott a forróságtól, most lúdbőrössé vált a hűs esőcseppek érintésétől. Arcunkon izzadság helyett az égi áldás csorgott végig egyenes vonalban: homlokunktól indulva, ajkunkon keresztül lefele tartva, köldökünk után térdkalácsunkon csurogva egészen lábujjaink hegyéig.
Hideg lett. Nedves ruhánkra pokrócot rántottunk. Részesei akartunk lenni együtt, ahogy a zúduló eső a mandulafánk ágaihoz ér, ahogy végig hömpölyög a kis régi cserepeken, és utat talál az eresz felé, ahogy az ernyő alól kilógó lábfejünk oly ázottá válik, mint egy esőerdő legmagasabb fáinak húsos levelei monszun után. Aznap délután a földdel együtt fürödtünk meg. Az élmény miatt folyt belőlem a szó éppúgy, ahogy a csapadék a ház előtt parkoló autó ablakán.
Csendre hívtál, hogy megmutasd a némaság által feltáruló ezernyi hangot. Megértesd, hogy az ember cikázó gondolatainak sokasága elnyomja a pillanatot. Szükség volt a közös nesztelenségre, hogy végre halljuk a kopogó eső szimfóniáját. A szakadó cseppek staccatói végül elcsitultak, és egy tökéletes decrescendóval elnémultak. Az eső, ami másnak bosszúságot és fenyegetést jelentett, nekünk egy páratlan műalkotásként szegeződött a szívünk falára. És az élet pontosan ennyi. Milliónyi pillanat. Bosszúság vagy épp felejthetetlen műalkotás.
Kézenfogva téged ezt tudom neked ígérni: temérdek felejthetetlen műalkotást. Mások szerint nem sok, de nekünk, az élet kalandoraink, pont elég, hogy a szívünk csücskében felébredjen a bizakodás.
Kiemelt kép: Shutterstock
