Nyári est, csillagok, hűvös levegő, nosztalgia. Erdély. Egy parasztház fekszik a Hargita szívében, egykor kedves emlékek születtek ott.
Szürke alak igyekszik az épület felé a sötétben. Mély levegővételével és a talpa alatt megreccsenő ágakkal zavarja meg az éjjeli békét.
Nem sok minden változott, amióta utoljára itt jártam – gondolta magában, majd nagyokat lépve, hogy kikerülje a bogáncsokat, odaért a kertkapuhoz.
A novella Balla Laura Anna írása.
Ezek isérdekelhetnek
Körbenézett, már 15 éve annak, hogy utoljára látta gyermekkora e darabját. Belépett az udvarba, és lefeküdt a fűbe. Hosszú évek után újra magába szívta a Teleki-virágok mézédes illatát, ami neki egyet jelent: Erdélyt. Becsukta a szemét, és pár percig újraélte az emlékeit.
Hiányzott. Minden. A fű, az ég, a táj, a csend.
Felpillantott, elveszett a csillagokban, amik fényesen ragyogtak, mint sok száz apró gyémánt egy ékszerész asztalán.
Ursa major, Cassiopeia, Orion. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Papa mutatta őket. Elfordította a fejét, és meglátta a régi istállót. Hajtotta a kíváncsiság, vajon él még Lenke? Halkan besurrant a bejáraton, odalépett az állathoz. Sörényébe belefonta ujjait, óvatosan végigsimított az oldalán. Lenke csöndesen dőlt bele a tenyerébe.
Régen láttalak. Reméltem, hogy még találkozunk. Nézd, hoztam valamit.
Lenke elfogadta az almát. Az alak leroskadt a ló mellé, halkan mesélni kezdett neki az elmúlt évekről. Az állat hosszú perceken át hallgatta őt.
Most már mennem kell, hamarosan hajnalodik.
Felállt, és a ház felé vette az irányt. Nyikorogva kinyílt az ajtó. Az előszobában elmosolyodott, mikor meglátta, hogy még mindig a falon díszelegnek az írásos szőttesek.
Bármerre visz sorsom útja, hazavágyom csendes kis falumba – formálta meg szájával a falvédő feliratát.
A konyhában leült az asztalhoz, végigtekintett a helyiségen. Kredenc, tálasfogas, búbos kemence, háromláb. Odalépett a kredenchez és kinyitotta. Felismerte a régi edényeket, amikből még ő is evett, mikor főzeléket, mikor levest. Ezután átlépett a kamrába. Meglepődve látta a sorakozó dunsztosüvegeket.
Mama még mindig főz lekvárt? – pillantott egy befőttesre és kinyitotta. Nagyot szippantott a kajszibarack édes illatából.
Bárcsak vihetnék magammal egy üveggel. Hiányzik az íze.
A nosztalgiázást a tisztaszobában folytatta. Megakadt a szeme a tulipános ládán. Felemelte súlyos tetejét, attól, amit benne talált, felszínre tört gyermeki énje. A régi játékait megőrizték. A plüsst, amivel mindig aludt, a fakockáit, az autóit. A láda alján társasok, könyvek is lapultak. Bánat nehezedett mellkasára, élesen élt emlékezetében az, amikor utoljára olvastak fel neki mesét a nagyszülei. Könnycsepp gördült le arcán, letörölte és továbbállt. A ház utolsó szeglete következett. Félt belépni, nem akarta felkelteni Mamát és Papát. A sötétben nehezen vette ki az arcukat, de érezte nyugalmukat. Nagyot sóhajtott, és kiment a házból. A patak felé vette az irányt, régen sokat játszott ott a környékbeli gyerekekkel. Lassú, megfontolt léptekkel közeledett a csobogás felé, tudta, ekkortájt sok erdei állat fordul meg arra. Mikor odaért, leguggolt, megmosta kezeit és arcát a hűvös vízben. A madárcsicsergés indulásra késztette, mindjárt napkelte, és még egy dolgot meg szeretne nézni. Sietősen a temetőhöz indult. Ahogy közelített ahhoz a bizonyos sírhoz, úgy szorult össze egyre jobban a torka. Odaért végre. Ránézett a fejfára és a friss virágokra.
És még mindig nem bukott le az a szörnyeteg. – végigsimított a fába vésett nevén. Majd eltűnt.
Kiemelt kép: Shutterstock
