Nem emlékszem pontosan mit is mondott édesapámnak a kalapos bácsi a kocsi hátsó üléséről azokról a papírokról. Arra viszont jól emlékszem, hogy fontos papírok voltak, tele nevekkel, és engem ért a nagy feladat, hogy elvigyem őket leendő gazdáiknak. Anyukám sokáig kereste nekem a ruhát, amiben el akartak küldeni. Magyaros ruháról beszéltek, szép nemzetiszín pántlikával és piros csizmával. Ilyet csak gazdag kislányok hordtak akkoriban, nekem is úgy hozatták a szép ruhát. Anyám felöltöztetett és nagyon büszke volt rám. Igazi honleány, mondta, és megölelt.
Tari Zoltán novellája.
A svéd bácsi is örült, amikor meglátott, apám a sofőrje volt és mindig beköszönt nekünk, amikor nem siettek épp. Valahogy mindenki felélénkült, amikor meglátott engem a kölcsönzött ruhámban. Ezt kihasználva szívesen hordtam a fehér hímzett inget és a szoknyát, amikor vendégségbe mentünk, amig el nem jött a nagy nap. Iskolába nem mehettem tavasszal, anyám azt mondta, a németek bevonultak, és a városban minden feje tetejére állt. A nagynénémék elköltöztek tavaly Amerikába, így az unokatesóimmal sem tudtam kimenni játszani a Dunaparkba. Nagymamám is mostanában mindig szomorú. Tegnap is sietve magyarázta nekem, hogy mit kell csinálnom, ha a szirénák megszólalnának. Egyszer már kellett szaladnunk anyuékkal a közeli pincébe, mert szóltak a szomszédok, hogy éjjel bombázástól tartanak a városban. Egész éjjel ottmaradtunk, és engem egy kövér néni mellé fektettek. Meg is mondtam neki, hogy nem férek el a matracon, mivel nagyon kövér. Anyám nagyon megszidott a pimaszságért, pedig csak az igazat mondtam.
A felnőttek nem szeretik az igazat, ki tudja miért.
A bombákat sokszor hallom messziről éjjelente, de nem kell mindig a pincébe futnunk. Nagyon vártam már a napot, amikor az új ruhámban fontos feladatom lesz a külföldi bácsi papírjaival. Ígértek nekem igazi svájci tejcsokoládét is. Még sosem ettem olyat. Nagyon régen nem ettem édességet. Számoltam is a napokat a szobámban, el is próbáltuk a feladatot apuval sokszor, és elpróbáltam Sonjával, a porcelánbabámmal is. A svéd bácsi találta ki az egészet, és azt mondta, hogy ezzel sok embernek fogok segíteni. Csak egy egyszerű kosárkába kell elvinnem azokat a papírokat, jól elrejtve ételek alá. Ha valaki megállít, csak szépen mosolyogva köszönnöm kell. Ha kérdezik hová megyek, akkor azt kell válaszolnom, hogy a nagymamámnak viszek ételt anyukámtól. Vajon miért lehet ilyen fontos nekik ez az egész? Várom nagyon, hogy újra mehessek iskolába, és játszhassak a barátaimmal. A nővéremmel ritkán lehet játszani, mert mindig csak magával van elfoglalva. Júniusban egy bomba közel esett le a házunkhoz és megfájdult a foga. Napokig nem tudott enni. Én is nagyon féltem, de anyukám megnyugtatott, a bombázók ugyanoda nem lőnek többször. A háború nem gyerekjáték, mondogatja mindig a nagypapám. Teltek a hetek, és nekem a legnehezebb az volt, hogy néha napokig nem történt semmi. Aztán egyszerre hirtelen szaladtunk a pincébe, és mindenki félt. A svéd bácsi egy kedd délután átjött hozzánk és elhozta azt a nagy halom sárga iratot. Sok név, és írás, fényképek, pecsétek, megpróbáltam lemásolni az egyik feliratát. Idegen nyelven volt ráírva Schutzpass, nem tudom, hogyan kell kimondani, de lemásoltam a betűket játékból az újságpapír szélére. Anyukám, amikor észrevette, idegesen tépte ki a kezemből az újságot és begyújtott vele a konyhában. Másnap reggel újra eljött a bácsi, és kiderült, hogy eljött az én időm. Felöltöztettek a ruhámba, és elismételtették velem mit kell csinálnom. A bácsi nagyon örült és meg is dicsért, a fejemre téve kezét és apámhoz fordulva: nagyon bátor kislány ez az Ágika. Már alig emlékszem a kosár vitelére, minden olyan gyorsan ment, és átértem a nagy épülethez, ahol átvették tőlem a kosarat.
Ezek isérdekelhetnek
Kislányként sok mindent átéltem, ahogy a gettó felszabadulása és a háború utáni időszakban is. Házasságok, lakhelyek, munkahelyek váltották egymást az életemben. Ami maradandó, az a túlélés öröme, a hit, hogy ilyen még egyszer velem, velünk nem történhet. Az elhunyt barátok, nagybácsik, rokonok hosszú sora miatt kell harcolnunk, miattuk nem adhatjuk fel soha. Amikor később megértettem, hogy mivel bízott meg engem apám diplomata barátja a háború alatt, rendkívüli büszkeség töltött el. Ez az érzés vezetett el a cionista mozgalomhoz is. Bár sokszor hívtak, hogy költözzek haza a földünkre, nekem Budapest volt az otthonom, ahol felnőttem, ahol a gettóba és a pincékbe szorongva bujkáltam szüleimmel, mindig kitartóan várva a szebb jövőt. Ahol emberségből sokan levizsgáztak, bújtatva másokat és hamis iratokat kiállítva, halálos kockázatok árán is.
Most, itt a budai otthonban, a kicsi szobámban ezek már csak régi történetek, de emlékeztetnek arra, hogy svédek, svájciak, olaszok, magyarok, apácák, tanárok, diplomaták, sofőrök nem adták el a lelküket a közhangulatnak, nem adták el lelküket a közömbösség poklának. Megtették, amit lehetett és leginkább azt, amit nem.
Egy kosár levél általam is sokak megváltását hozhatta el.
Kiemelt kép: Pexels
