A disznóólak előtt, ahogy elhagyta a megroggyant épületet, megcsillant pár csepp harmat a sártól szürke fűcsomókon. Korán volt még, a rózsaszínű fények mesebelivé festették a rég nem használt, deszkákból tákolt falakat, a hullámos tetőt. Sietősen szedte a lábát, s közben mosolygott: a nedves, hűvös föld borzongósan csiklandozta meztelen talpait. Májusban még hidegek a hajnalok.
A novella Mészáros Krisztina írása.
Ahogy távolodott a falutól, hátra-hátranézegetett, Mamus nem szereti, ha hiábavalóságokkal tölti az idejét. Legutóbb is, mikor a ház mögött rajzolgatott a porba, nagyon kikapott. Míg Mamus ütötte, kapkodva vette a levegőt, még az örökké a szája sarkában füstölgő cigaretta is leesett a földre. Ahogy ez eszébe jutott, ismét elmosolyodott, de még sietősebbre fogta a lépteit, szinte szaladt. Tudta, hogy hamarosan ébrednek a többiek, addigra vissza kell érnie, be kell bújni a takaró alá, és nagyot nyújtózni, mint akit legmélyebb álmából keltenek. Mamus botja hangos puffogással jelezte az ajtón reggelente, hogy itt az idő zsíros kenyeret kenni, felöltöztetni Öcsit, óvodába vinni, közben persze nem elkésni az iskolából. Bár Judit néni sosem mérges, ha későn ér be, de szereti a tiszta, világos osztálytermet, ahol mosdó van a sarokban, és mindig érezni az uzsonnástálca szagát. Már azt is megszokta, hogy senki nem ül mellette. Valamiért kerülik őt.
Sietni kell. Már majdnem ott van, elért a mohával benőtt, régi kőszoborhoz, ahol elágazik az út. Szereti ezt a szobrot: szép arcú nőt ábrázol, aki egy kisbabát tart a kezében. Ha korábban ébredt volna, most megállhatna, nézhetné egy kicsit. Ekkora lehetett Öcsi, amikor anyu elment. Mamus mindig így mondja. Sokat gondolkozott rajta, vajon hova ment, és miért nem vitte őket is magával. Az sem fért a fejébe, hogyan ment el, hiszen mikor utoljára látta, fel sem tudott kelni, a kockás pléd alól csak a fehér arca látszott ki, és a hangja is nagyon halk volt. Nem is emlékszik, hogy mit mondott, csak arra, hogy finom illata volt, és hogy mosolygott. És mégis elment valahogy. Talán ha nagy lesz, ő is elmehet oda anyu után. De még csak pár hónapja töltötte be a tízet, még várni kell.
A szobornál ismét hátranézett, és az erdő felé vette az irányt. Csak pár perc, és ott van. Ha megállna, már hallaná is a vízcsobogást. Végre kiért a fák közül, egy domb tetejére. Innen vett egy nagy lendületet, és hagyta, hogy az vigye le, egyre sebesebben a patak partjára, szinte repült a végén, úgy érezte. Az utolsó lépéseknél széttárta a karját, behunyta a szemét, és kiengedte a hangját. Itt már úgysem hallja senki, gondolta.
Vékonyka törzsű fűzfa állt a víz partján, annak törzsébe kapaszkodva állt meg, lihegve, piros arccal. A tarka kendő lecsúszott a válláról, az egyik sarkát felsértette valami. Már nem érezte hűvösnek a hajnali levegőt, letelepedett a fácska mellé. Előhúzott pár gyűrött papírlapot a szoknyája derekából. Ennyi maradt az egész könyvből. Mamus mérges volt, hogy sírt, amikor tavaly télen a többi lappal gyújtott be. De ez a mese megmaradt! Itt a patakparton végre nyugodtan nézegethette. Rajz is volt a lapokon: fekete hajú királylány ült fehér lovon, mellette szőke hajú, délceg királyfi sétált, szerelmes pillantást vetve a lányra. Ha ezt a képet nézte, mindig ő volt a királylány. Neki is fekete a haja, fekete a szeme.
A nap már egészen feljött, sugarai játékosan csillantak meg a vízen. Hunyorgott, úgy nézte.
Arra gondolt, hogy még bármi lehet. A következő születésnapján torta is lehet. Mamus megígérte. Vagy az is lehet, hogy ha elkerül a városi iskolába, akkor lesz egy barátnője neki is, és az összes szünetben együtt fognak sutyorogni, úgy, mint az itteni lányok. És aztán az is lehet, hogy ha nagy lesz, egy szép házban fog lakni. A kertjében tulipánok lesznek, Öcsinek meg egy hatalmas, kanyargós csúszda, amilyet az újságban láttak, és Mamussal minden délután a padon isszák majd a kakaót (mert az is lesz), és Mamus sosem lesz mérges, és akkor talán anyu is hazajön.
Igen, bármi lehet. Erre gondolt, és boldog volt.
Főkép: Shutterstock
