A felkelő nap pászmái aranyszínbe vonták a galambszürke falakat. A nő leereszkedett a csontfehér fésülködőasztalhoz tartozó kárpitozott puffra. Félresimított arcából egy kósza tincset. Tompán vizslatta fásult vonásait a tükörben. A szarkalábak elmélyültek a szeme körül, ajka kissé lebiggyedt, bőre hamvassága rég tovatűnt. A vállát csendben és alattomosan húzták lefelé a láthatatlanul rátelepedő mázsás súlyok. Melyik arcát vegye ma fel?
A novella Lang Tünde írása.
A szuperanyáét, akit semmi nem hozhat ki végtelen türelméből, aki soha nem emeli fel a hangját, és egy öleléssel képes megnyugtatni a legádázabb ördögfiókát is? Aki reggel palacsintával kelti gyermekeit, este mesét olvas nekik, napközben pedig bármikor kapható egy kis mókázásra? Aki szüntelen méhének gyümölcseiről áradozik, rózsaszín mázba vonva a legbüdösebb pelenkát is?
Nem, ma megteszi, ha csak elég jó anya lesz.
Netán a mintafeleségét, aki önnön igényeit teljesen háttérbe szorítva lesi hites urának minden kívánságát? Aki szelíden viseli férje bolondériáit, és képtelen ellentmondani? Aki olyan odaadóan gondoskodik a férfiról, mintha az anyja lenne, olyan készségesen lesi kívánságait, mintha a szolgája volna, és olyan hevesen szereti, mint aki bordélyban nevelkedett?
Mélyet sóhajtva ugrott a következőhöz.
Talán öltse magára a fáradhatatlan háziasszonyét, aki abban leli örömét, hogy egész nap tüsténkedik? Kinek steril házában a porcica városi leganda csupán, a párkányán pedig a por mindössze rövid ideig pihenhet meg, mielőtt rongya lesepri? Aki ínycsiklandó főzttel várja haza családját, majd készségesen tünteti el a lakoma romjait?
Elfintorodott.
Legyen merészebb? A végzet asszonya, akinek kecses mozdulatából mindent felemésztő érzékiség árad, akinek ringó csípője nem hagy hidegen egyetlen emberfiát sem? Aki megrebbenő pillájával az élőkben tüzet szít, a holtakat pedig visszahozza a pokol tornácáról? Ezt különleges alkalmakra tartogatta.
Vagy legyen talpraesett üzletasszony, aki jártasságával ámulatba ejti, magabiztosságával pedig lehengerli a környezetét, akinek a fogas kérdésekre is lapul kész válasz a tarsolyában? Aki nem ismer lehetetlent, és képes lelket önteni a megcsömörlött csapatba? Akinek az irányítás nem nyűg, hanem eszköz kikristályosodott céljai eléréséhez?
Kicsit elidőzött ennél, mielőtt továbblépett.
Esetleg bújjon a hűséges barát bőrébe, akinél mindig nyílt fülekre találni, és aki sírig őrzi a megtört szív fájdalmát? Akinek akkor is akad szabad válla sírni és kedves szavakkal gyógyítani a láthatatlan sebeket, miközben a saját élete összeomlik? A biztos kikötő, aki menedéket nyújt a lélek megtépázott vitorláinak?
Halvány mosoly suhant át az arcán. Ezt gyakran és szívesen viselte.
Illessze magára a derűs, jótét lélek vonásait, aki együttérez minden szenvedővel, az örök optimistáét, aki szívesen osztogatja kiapadhatatlan energiáját, akár arra érdemteleneknek is? Azét, aki a rászorulók pártját fogja, akit a szélmalomharc meg nem tör, és egymaga képes lenne megváltani a világot?
Igen, ezt megfelelőnek találta. Magára igazította. Apró hibáit diszkrét sminkkel fedte el. Válláról a súlyokat becsúsztatta az asztalka felső fiókjába. Felöltötte alabástromszínű blúzát, végigsimított virágmintás, fodros szoknyáján, belebújt kecses balerinacipőjébe. A tükörből ezúttal egész más nő nézett vissza rá: egyenes tartásából méltóság és magabiztosság, üde arcáról életöröm, nyílt tekintetéből szeretet sugárzott. Csak az igazán szemfülesek vehették volna észre a benne megbúvó árnyakat.
Már csak arra kellett ügyelnie, hogy az álarc meg ne repedjen lelkének tomboló vihara alatt.
Fotó: Shutterstock
